Franciásan szopogatni

Van a szkeptikusok többsége, a nem Citroën-tulajdonosok tábora, meg az a kis halmaz, amelynek tagjai életük rövidebb-hosszabb szakaszát a márka rajongóiként élik le. A tulajdonlás idején utóbbiak bárkit, aki becsmérelni meri kedvenc autóikat, gondolkodás nélkül gyomron szúrnak egy hidropneumatikus tokozású bajonettel. Aztán a citroenes átül másba, és a hipnózis elmúltával általában elismeri a hibákat. De a sóvárgása megmarad. Így szokik le a láncdohányos a bagóról: visszatér a szaglása, és már gyűlöli a füst szagát, de elég neki három slukk, és menthetetlenül visszaesik.

A külső részletek is lenyűgözők. Ilyen túltervezett, trükkös vonalakkal osztott fényszórókat legfeljebb tanulmányautókon látni. Aztán lehet hüledezni még a légbeömlőkön, a díszléceken, az első ránézésre egyszerűen küllőzött kerekeken, mely küllőkről tanulmányozásra kiderül, hogy hármas csoportokban laknak, és albatrosz-evezőtollakhoz hasonlítanak. Az övvonal pedig a legérdekesebb, ugyanakkor legzavaróbb szörföshullám-interpretáció, ami autón eddig megjelent.

A C4 Picassóban az arányai a legszebbek. A kerekek éppen jó helyen vannak az ívekben, a terpesztésük se nem sportos, se nem béna, az első és a hátsó túlnyúlások viszonya tökéletes a középső tömbhöz viszonyítva - az autó látványa szinte simogatja a szépérzékünket. Egyszerre harmonikus és izgalmas. Ahhoz tehát, hogy valaki rosszat mondjon a C4 Picassóról, olyan elvetemültség kell, mint vinnyogó bébifókákat gyilkolni Grönlandon a prémjükért. Elő hát a bicskát, legyünk túl rajta.

A C4 Picasso a festői nevű buszlimuzinok közül a középső méret. A régi tojás-Xsara Picasso marad a programban kicsinek, olcsónak, a C4 Grand Picasso pedig hét üléssel, szép, de nem ennyire zseniális formatervvel a C8 vevőkörét rágja alulról. Tesztautónk kívülről jó nagy, négy és fél méteres, tehát nem csupán egy felfújt családi kompakt. Ennek ellenére odabent nem hatalmas. Levegő, meg térérzet, meg ambiansz, az van benne bőven, de inkább deréktól felfelé óriási.

Az elöl ülők viszonylag szűk alagutakba bújnak be derékig, mozgásra nincs sok helyük. Aki pedig magas, és hátra kerül, sokat kell trükkölnie, hogy elférjen. Ha előrehúzza az ülését, a feje fér el, a lábai nem. Ha hátratolja, hogy lent legyen hely, nem tud kiegyenesedni, mert a plafon abban a vonalban már nagyon lejt. Valahol a kettő között rejtőzik a megoldás. Viszont legalább maguk az ülések kényelmesek, és mint minden buszlimóban, természetesen külön-külön kiszedhetők, a támlájuk többféle helyzetben rögzíthető, meg, mint elébb említettem volt - tologathatók is.

De itt fetrengeni tényleg nem lehet, és esküszöm, hogy ezt nem Budapest-Le Mans-Budapest táv négyezer kilométere mondatja velem. Aludni meg pláne nem - ez viszont már a maratoni utazás tapasztalata -, mert a tereptárgyakat németes gondolkodással szabványosan beszíjazott bábukhoz tervezték.