Ide nekem egy időgépet!

Azt a paradox formáját neki! Hát hogy lehet egy autó egyszerre áramvonalas és szögletes, egyszerre hatalmas és kecses, egyszerre súlyos és légies, egyszerre letisztult és részletgazdag? Van pár öreg amerikai autó, amit kedvelek, de talán ezt vinném haza a nappaliba (jár a szám, be se férne), hogy nap mint nap bármikor nézegethessem, a legszívesebben.

Mindig ott volt az udvarban, vagy a garázsban, amikor csak felkerestem a műhelyet az elmúlt években, de sosem vonzott igazán. Nagy amerikai kabrió, milyen közhelyes, milyen lerágott, milyen kommersz, gondoltam, pedig dehogy! Hiszen mégiscsak egy Cadillac, ami valaha a Nagy Víz túlpartján, a lehetőségek hazájában, ahol az utcák arannyal voltak kikövezve (elnézést, hogy ilyen patetikus hangulatban vagyok, de teljesen felkavart a devillezés élménye) nem azt jelentette, mint ma Európában, hogy Vectra, csak drágábban . 5736 dollárba került ez a kocsi újonnan akkor, amikor mondjuk egy közepesen felszerelt, hasonló méretű Chevrolet Impala kabrió úgy háromezerbe.

A DeVille hagyományosan a full-size, azaz teljes méretű Cadillacek típusjelzése volt több, mint fél évszázadon át. A Sedan DeVille a négyajtós, a Coupé DeVille a kétajtós, fémtetős változat, a Convertible pedig a kabrió. Az első széria 1949-től ’53-ig készült, 331 és 365 köbhüvelykes V8-as motorokkal. 5093 milliméter hosszú volt, púpos motorházteteje volt, meg szimpla kerek fényszórója, és úgy nézett ki, mint bármelyik autó a Grease-ből.

A második eresztést ’54-től ’56-ig gyártották, a púp eltűnt, a hossz és a nagyobbik motor maradt. ’57-’58-ban már ikerfényszórós és 5,61 méter hosszú a DeVille, a fecskefarok elkezd túlmenni az ésszerűség határain. Az ’59-től ’64-ig készült negyedik generáció adja talán a legismertebb Caddilac DeVille Convertible-t, ez szokott gyakran rózsaszínben szerepelni bugyuta filmekben, mind például a – nahát!- Rózsaszín Cadillac volt, Clint Eastwooddal. Ez már a tervezett avultatás időszaka, évenkénti fazonírozással, tehát minden évjárat különbözik, a hossz 5,64 métertől 5,72-ig változik, de a motor mindig vagy a 390, vagy a 420 köbhüvelykes V8. (Nem kizárt, hogy hamarosan egy ’62-est is elvihetünk megjáratni!)

És ekkor jött a mi autónk, a ’65-tól ’68-ig gyártott, egymás fölé sorolt lámpás, immár határozottan szögletes ötödik széria. 429 és 472 köbhüvelykes blokk, az utolsó évjáratban 5707 milliméteres hossz, 3,29 méteres tengelytáv.

A hatodik (’69-70) és hetedik (’71-’76) generációban még hatalmasabb lett a típus, a hetedik széria 5,86 méter hosszúságban terült el, 500 köbhüvelykes blokkot (8,2 liter!) szereltek bele. Aztán az olajár-robbanás elkezdte kifejteni hatását. A nyolcadik generációban jött az első dízelmotor, a tizedikben (’85-’88) öt méter alá csökevényesedett a kasztni. A DeVille típusjelzést 2006-ban a Cadillac kidobta, innentől DTS néven futnak a full-size limuzinok, kupék és kabriók.

Ez a nagy kék amerikai tepsi teljesen eltér mindentől, amit Európában autónak szoktunk hívni. Hogy lehet már egy kétajtós kocsi hatszemélyes, meg hetven centivel hosszabb az én kis családi Grand Voyageremnél, ami egy három üléssoros busz? Mi az, hogy negyven éves, és nincs rajta rozsda? Ez egy restaurálatlan, ha nem is munkába járni, de rendszeresen használt autó, ami kilenc évvel öregebb nálam, és a legfőbb baja, hogy néha rakoncátlankodik a bal hátsó elektromos ablak?