Teszt: Ford Transit SportVan 2008

Szokatlan feladat elé állított az élet. Leginkább sportkocsikban érzem magam otthon, ennek ellenére természetesen sokféle autót kellett már vezetnem autós újságíróként. Terepjárótól az egyterűn át a dobozosig nincs olyan autó, amit ne próbáltam volna; legfeljebb a haszongépjárművek. Újságíróként soha nem vezettem olyan kocsit – egy-két P rendszámost leszámítva –, amelyhez menetlevelet kellett töltögetni. Civilként néha kölcsönkértem egy barátom KIA Pregióját, ez az egyetlen igazi összehasonlítási alapom.

A Transit úgy viszonyul a Pregióhoz, mint a Kempinski bárja a bivalybarátsági útszéli csehóhoz, igaz, ha mondjuk egy fapados Focushoz hasonlítjuk, ugyanez igaz, csak visszafelé. Változnak az idők. Van, amikor észrevesszük, van, amikor nem figyelünk oda, aztán egyszerre megvilágosodásszerűen hasít belénk a felismerés. Nekem a Transit volt a katarzis.

Összevethetjük akármelyik mai személyautóval némettől az olaszon meg a japánon át egészen a koreaiig, hogy aztán kiröhöghessük. Irtózatos mennyiségű műanyag felület – sem a minőségre, sem a kidolgozásra nem fordítottak különösebb gondot –, az üléseken nagypapakárpit. Aztán az ember elkezdi használni, és három dolgot vesz észre: egyrészt a francot sem zavarja a csúnya műanyag, senki sem azért vesz kisteherautót, hogy az utastér felületeit simogassa az arcával. Másrészt a rengeteg tárolórekesz, a sok praktikus nyitható-csukható doboz minden autós álma. Harmadrészt régen szinte minden autó ilyen volt, mégsem hőbörgött senki.

A Transit belseje semmivel sem rosszabb, mint egy tetszőleges nyolcvanas évekbeli személyautóé, sőt, modern, csinos műszeregységével, műanyag, de fémgombosnak ható sebváltójával tulajdonképpen még felül is múlja azokat. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy a mai személyautókhoz képest igénytelen és nagyon műanyag, de egyrészt hiba lenne ezekhez viszonyítani, másrészt, ha akkor boldogok tudtunk lenni ilyen környezetben, most is képesek vagyunk rá; csak az idők változnak, az ember – elvileg – nem.