Pontosan ez az, amit egy olasz autótól vár az ember. Nagyvárosi kisfarkas, van stílusa, a motor eszelősen pörög, négy ember páviántesttartásban, mégis valahogy elegánsan gubbaszt odabent.
Kész csoda, hogy az olasz mamut, ami a vállalatirányításban egyesíti a feudalizmus és a kommunizmus összes rossz tulajdonságát, időnként elő bír állítani egy jó autót. A főnökök általában a születési arisztokrácia tagjai, se szeri, se száma a sötét államigazgatási összefonódásoknak. Ugyanakkor az olasz ízlést és gépészeti kreativitást még ezek a körülmények sem tudják kiirtani. Gyorsan kopogjuk le, de mintha lassan körvonalazódna egy ütőképes modellpaletta. Az alap a sikeres Panda, a következő lépés a szupersport-dizájnszínvonalú Punto Grande. Előkészületben az új Bravo, már csak valami civilizált, dögös egyterű, meg egy jó SUV hiányzik.
Szeretem a Puntót, de kedvenc Fiatom továbbra is a Panda. Igazi munkaköri szerencsém, hogy annak idején én vittem a 4x4 bemutatóját , és emlékezeteset offroadoztunk a vadmalaccal. Tegnap is megörültem, amikor láttam egy budai mellékutcában egy tökig sáros Panda 4x4-et: jó helyre került, rendeltetésszerűen használják. Dizájnban hibátlan az alap Panda is: stílusos városi kretén. A legszebb a 4x4 Climb verzió, de az Magyarországra túl drága, én még egyet sem láttam.
Remélem 100HP-ből több jön.
Szűkösnek szűkös. Tulajdonképpen ez volna az igazi, genitális alapon tervezett női autó, mert a betüremkedő középkonzoltól pont nem tudunk akkora terpeszben ülni, hogy rendesen elférjen a zsák. Esetleg Batman-stílusban ráveszünk a nadrágra egy piros, ultraszoros alsót. A nőket értelemszerűen ez nem zavarja. Ugyanakkor a Panda 100HP annyira csodálatos, vezetésre termett autó, hogy ugyanazt az emberátalakító trükköt tudja, mint az Alfa Romeo GTV , a második nap már az is kényelmes, vagy legalábbis pont jó volt.
A váltó jó, bár a hondások biztos megoldották volna, hogy tíz centivel feljebb legyen. A szerkezet tökéletes, bármelyik fokozatból bármelyikbe beletalál. Egyetlen apró fogyatékossága van: kiforgatott egyesből kettesbe húzáskor reccsen, egyébként tökéletes, precíz, a váltási érzet is kellemes.
A futóművet nehéz megítélni. Kéne mellé egy hagyományos Panda ugyanilyen gumikkal, de még akkor sem lenne egyszerű, mert a 100HP-t két centivel leültették és a rugók is keményebbek. Kanyarodni nagyon tud, de én áldoznék néhány g-nyi oldalgyorsulást és sportos imidzset egy kis plusz kényelemért. Per 45-ös gumi felesleges rá, túlságosan ráz, persze a 45 minden utcai autóra felesleges. Én biztos, hogy minimum /55-ös gumikkal kérném.
A rugók nagyon kemények, ezért még a sztrádán is billegés nélkül rángathatjuk a kormányt, nagyon elszántan tartja a függőlegest. Furcsa tulajdonsága, hogy túlterhelés esetén, ha például beül négy megtermett férfi, búgó gördülési zaj keletkezik, pedig ezt még épp nyári gumikkal kaptuk, egy-két személlyel pedig nincs búgás.
A motorja nem egyszerűen jó: váratlanul jó. Odáig érthető, hogy egy nagyobb autó, illetve kettő, a Punto Grande és a Stilo alapmotorját átrakjuk egy kicsibe (jó, Puntóban van 1,2-es is, de attól érdemes eltekinteni). Ez az 1,4-es természetesen idegesítően tohonya volt a Puntóban, a Stilóban hál' isten nem is volt hozzá szerencsém. Az olaszországi bemutatóról azt írtuk, állítólag átdolgozták, de pár perc után egyértelmű, hogy a sajtóanyag nem hazudik.
Nagy része lehet az élményben, hogy a Panda csak 975 kiló, de biztos, hogy minimum az elektronikát állították át a plusz öt lóhoz, és valószínűleg többet reszeltek rajta. Több utassal már elvész a fürgeség, de a sportos karakter megmarad: mint egy motivált birkózó, akit tévedésből hat súlycsoporttal feljebb indítottak, de azért küzd mindhalálig.
Ez most így egy nagyon komoly kis motor lett, esküszöm, a 80-as évek legjobb kicsi hot hatch-ei, az Uno Turbo, meg a Peugeot 205 GTI jutottak róla eszembe. Colin Chapman tézise a harmadik évezredben is rendre beigazolódik: egy élvezetesen vezethető autó először is könnyű. Azt hittük, a környezetvédelem megölte az érzést, de ezek szerint meg lehet menteni, csak dolgozni kell rajta.
