A legnagyobb DMC-koncentráció azon a napon az egész világon

Leszakadt az arcunk, amikor megkaptuk a hétvégi Oldtimer Premier pontos látogatási statisztikáit. 16 052 fő látogatott ki az esős idő ellenére azért, hogy csodálatos öreg és még öregebb autókat simogathassanak. Ez azért egy iszonyatosan komoly szám hazai viszonylatban, ráadásul úgy, hogy hol esett az eső, hol nem. És hogy volt mit látni, arról a helyszínen regisztrált 718 (!) jármű gondoskodott. Na ez a nem semmi!

Lassan, de biztosan a legnagyobb esélyesek az idei Le Mans-i győzelemre befejezik a tesztelést. Konkrétan az Audi már ott tart, hogy a hosszú és iszonyatosan gyors egyenesekre finomhangolja az autóit. Ehhez kibérelték a Monza-i versenypályát, kiiktatták az első sikánt és ráengedték az R18 e-tron quattrót, hogy több, mint 320-as tempóval essen be a Biassono/Curva Grande-kombinációba.

A miheztartás végett annyit még meg kell említeni, hogy a mostani LMP1-es autók jelentősen nagyobb leszorítóerőt termelnek, mint akár egy Formula-1-es. Egyedül magasabb súlypontjuk és nagyobb önsúlyuk miatt nem mossák fel velük a padlót.

Az idei futamot ne hagyják ki!

Néhány napja rendezgettem a képeket a számítógépen, és két Ctrl+c/Ctrl+v között elkezdtem lapozgatni a két évvel ezelőtti amerikai utazás albumát. Egy gyerektáborban dolgoztam, New Hampshireben, ez Maine után a második legészakabbi állam a keleti parton. A világon szerintem itt a legmagasabb az egy főre jutó tűlevelűek száma, a városokat és az utakat szinte belevágták a rengetegbe. Festői táj: tavak, hegyek, mindent körülölelő tavak, ha az ember jó szögből nézi, akkor kiadja azt, amit ötszáz éve láthattak az első telepesek. A tábor az Ossipee tó partján feküdt – ki nem találnák – egy erdőben. A Camp Robin Hood négyszáz gyereket fogadott a világ miden részéről. Tíz és tizenhat év köztiek, akiknek a szüleik hétezer dollárt csengettek ki azért, hogy a csemeték nyárra ne otthon fogják a port. Gondolhatják, hogy nem a középosztály a célcsoport, az egyik lányt például helikopterrel hozták, mint később kiderült, az apja szerepel a Forbes leggazdagabb embereket gyűjtő listáján.

Sokkal nagyobb, mint a képen látszik

A funkcionalitás élménye, de már nem a régi a Volvo

A másik dolog a szétrohadt klíma, amire mondhatná, hogy télen hozták az autót, akkor nem klímáznak, de ezt meleg motornál lehet tesztelni - én sem tettem meg, így most vihetem klímaszervizbe a fent említett összegért.

Tiszta hülye vagyok. Mégis hogyan gondolhattam, hogy egy ilyen cuki tárgy, mint amilyen ez a Nénitől megvett Bogár, majd hibamentes lesz, negyvenpár év használat, két tulaj, két élet, két szín és két év állás után.

Kb ennyit ültetne az ültető tengelycsonk. Maggal ne ültessen, nem növény ez, hanem bogár

Milyen lehet vajon, ha az ember csak használja az autóját hónapokon át, és nem kell hozzányúlni? Egy-egy olajcsere, esetleg fékbetét, ha eltömődik a pollenszűrő, már nagy esemény. A téli, nyári gumi váltogatása bosszantóan sok időt rabol el, még talán időpontot is kell kérni. Ezen szoktam meditálni mostanában, miközben a garázs felé tartok, hogy olajos vasak között matatva helyre billentsem a lelki egyensúlyomat. Szinte minden hétvégén van egy ilyen nap.

Egy jó kis korabeli reklám

Az életérzés, amikor az ember az autóval töltött idő kilencvenkilenc százalékában csak használja a terméket, számomra idegen. Világos, hogy nem vagyok normális, de azért kíváncsi lennék, nálam milyen lehet az arány. Arra is, hogy vajon tud-e olyan erős érzelmi kötődés kialakulni gép és ember között, ha nem turkál bele viszonylag sűrűn. Egyébként valószínűleg igen, hiszen a mosogatógépet is imádom, pedig eddig csak egyszer szereltem, de mindig örülök, amikor kipakolom, hogy ezt mind elmosogatta helyettem. Egyszer ki kéne próbálni, milyen egy mosogatógép-szerű autó, tényleg olyan unalmas-e, amilyennek a garázs mélyén megülő műhelyporban fetrengve dühösen kikiáltjuk, hogy igazoljuk önmagunkat. Lehet, hogy hamarosan ráfanyalodok, mindent ki kell próbálni egyszer az életben. Még a végén megtetszik.

Történik, hogy az embert meghívják egy kicsit vadonatúj Porschét vezetgetni Marokkóba, egész pontosan Marrákesből (Marrakech, Marrakesh) indulva fel az Atlasz hegységbe, berber falvak között kanyarogni, szédítő mélységek fölött elporozni csúszós földutakon. Nem rossz program.

Az autóbemutatók - hiába tartják ezeket mindenféle csoda helyeken - általában nyűgös dolgok, hiszen az átlagember talán úgy gondolja, de jó lehet Nizzába menni meg Malagára meg Stockholmba, de a valóság az, hogy általában négy előtt kel az ember, hogy elérje a gépet, de még átvizsgálás, azt repülő, ami elviszi a tranzit reptérre, ahol elcsesz félkómában pár órát, aztán még repül, közben karikába tekeredve folyamatosan dolgozik a netbookon, aztán délután, amikor odaér, rohanvást vázolják neki az útvonalat, figyelmeztetik, hogy már nagyon kéne sietni, mert nem ér oda a sajtótájékoztatóra este a szálláson, pedig tudja, hogy neki még le is kell fotóznia az autót, ami minimum még fél óra késés lesz, ezért lóhalálban szabályokat szeg, verejtékez, innen fotóz, onnan lő, de szar a fény, most meg bever a nap a műszerfalra, megérkezik kimerülten, a szállóban két perc alatt hacukába vágja magát, a sajttájon elalszik, a vacsoránál túleszi magát, nem tud aludni, hajnalra megfagy a légkondiban, reggel rohanás vissza a reptérre, megint repülő, átvizsgálás, tranzit-órák, repülő, éjjel hazaér, s a csaja/felesége/pasija/férje megkérdezi ilyenkor - na, milyen volt Lisszabon?

Miért, ott voltam? - hangzik el ilyenkor az egyetlen lehetséges válasz.

La Mamounia, Marrakesh

Csendes kis rendezvénynek indult még tavaly az Oldtimer Premier árnyékában, annak társeseményeként a Retropartyzánok. A rendezők félig-meddig maguknak akarták csak bebizonyítani, hogy bele lehet túrni a magyar autós-motoros múltba ízléssel is, össze lehet hozni itthon is valami jópofa, hangulatos kiállítást. Aztán vasárnap már csodálkoztak, hogy elfogytak az előre bekészített karszalagok (a belépés ingyenes volt, de a statisztika miatt szükség volt ezekre), annyi lett a látogató. A nosztalgiára, pontosabban a jól, ízléssel, tuc-tuc zene, hasfestés és ültetett alufelnis sportkipufogó nélkül előadott nosztalgiára úgy látszik, komoly hallgatóságot lehet összetoborozni.

Nem volt kérdés, idén meg kellett ismételniük, egy kicsit nagyobban, egy kicsit színesebben, egy kicsit szélesvásznúbban. A helyszín továbbra is Csepel, de most az Orion park, ahol több a lehetőség. 700 négyzetméterről 3000-re nőtt a használható csarnokméret, így már 100 autót is ki tudnak állítani, a kültéri, veteránautóknak fenntartott parkoló a múltkori nagyjából 150 nm-ről 800-ra bővült. Ja, a belépés továbbra is ingyenes, a Veterán Zsiguli Egyesület idén még könnyebben össze tudta rántani a szponzorációs hátteret.

Nem hinném, hogy a „cipőboltos” Ken Block tisztában van a magyar sport, különösen a motorsport helyzetével, illetve azzal, hogy nálunk a futball mennyire kiemelt fontosságú, államilag támogatott dolog. De lehet, hogy tegnap többet tett a magyar motorsportért, mint eddig bárki.

Sokan és sokszor említették már, hogy a nem túl sikeres, állami, és szép szóval kikényszerített magánpénzekből is csak vergődő, szégyenteljes eredményeket produkáló magyar foci helyett (legyünk megengedőek, mellett) több figyelmet érdemelnének a motorsportban igenis komoly teljesítményeket felmutató versenyzők. Azok, akik nemzetközi mezőnyben, a saját kategóriájukban tényleg elértek valamit. Akik csak a versenypályán vezetnek több száz lóerős autót, hiszen a közutakon csak „menő” focistáknak jön össze, hogy soktízmilliós autókat törjenek, hiszen az autóversenyzői fizetésből ilyesmire nem tellik. Pedig nem hallottam még, hogy a Hungaroring célegyenesében több ezren rekedtre ordították volna magukat, hogy „Dzsudzsák Balázs a legnagyobb király!”

A Mazdám aksija célul tűzte ki magának, hogy az őrületbe kerget a random kamikaze akcióival. Gondoltam túljárok az eszén, és beszereztem egy aksitöltőt. Na de ahhoz helyváltoztatásra kellett volna bírni az aksit, ami sehogy sem akart magától bekövetkezni, így az internetet segítségül hívva nekiálltam kiszerelni. Ugyan volt egy szerszámkészlet a csomagtartómban valamikor, de az valamelyik szerelőnek is szimpatikus lehetett, így önkényesen magához vette. A lakásban találtam egy 18-as csavarkulcsot, azzal álltam neki a roppant bonyolult műveletnek.

Nagyon szerettem volna benne hinni, de néha elbizonytalanodtam. Márkafüggetlen találkozó, csak úgy, a semmiből? Majdhogynem spontán? Már csak hivatalból is bennem volt a félsz, hogy talán nem fog sikerülni. De Sipi meggyőzött, hogy tényleg erős volt az első Parkoló Parádé, és azt jósolta, hogy ennél csak jobb lehet. Igaza volt. A készülődés persze totalcaros volt, avagy ha valamit el tudsz végezni az utolsó pillanatban, halaszd az utolsó utánira!

Kattintásra Csikós Zsolt galériája nyílik

Társ lehet egy életre

A 911, aminek szintén nagy rajongója vagyok, kicsit drágának bizonyult :), a 924 viszont tökéletesen ötvözi amit szeretek, '70 évekbeli, sportautó, Porsche és nem utolsó sorban még megfizethető és szervizelhető.

Az egésznek az okozója Lacus barátom, aki megdobott egy levéllel valamikor január végén. Mert mint minden, a végén beláthatatlan következményekkel járó projekt az életemben, ez is ilyen ártatlanul kezdődött, hadd idézzem: „ha már azért vettem motort, hogy együtt menjünk túrázni, és erre másfél éve nem nyílt alkalom, nem akarunk-e elmotorozni július közepén az ausztriai Ennstal Classicra?”

Ez elindított egy folyamatot, hasonlót ahhoz, mint amilyennel a feleségemnek ajándékba szánt olcsó Fiat 500-astól egyenes út vezetett egy, a családunkat évekre romba döntő, ősöreg Mercedes lábkörömtől fülszőrig való teljes restaurálásához. Pedig már magam sem emlékszem pontosan, hogyan jutottam el oda, talán elolvasom mindjárt, amit akkor írtam magyarázatként.

Pontonunk, amely a Kati 500-as Fiatjának indult. Nem is értem, hogy jutottunk ide?

Feleségem Balenója sem akarja megbízhatatlanságával feldobni az Avensistől beszürkült hétköznapjainkat. Megy, na. Pár apróságot majd még megcsinálok rajta, de azok már komfortszolgáltatások lesznek, mint a tolatóradar, amit két éve aszalunk a dobozában. Én persze csak néha könyörgöm be magam a vezetőülésbe, például amikor szerkesztőségi drag race van véletlenül.

Legutóbb viszont bepöccentem. A hátsó, esetünkben a harmadik ajtó úgy zörgött, mintha le akarna szakadni. Nézem, a rendszámkeret lötyög erősen. Az egyik füle letört, gondoltam, lecserélem másikra, mert egyszerűbb most kétszázért megcsinálni, mint hatezerért újragyártatni.

Elkezdődött hát ismét. A 14 éve létező Totalcar tévéműsorának új évadja. Nagyon kimerítő tavaszunk volt, de a műsor - remélhetőleg - magáért beszél majd. Fogadjátok szeretettel!

Rajzás:
Az a rovarbiológiai jelenség, amikor egy rovarfaj új nemzedékének kifejlődött alakjai megjelennek.A rajzás rendszerint élénkebb fajfenntartó tevékenységgel kapcsolatos, és ezért szokták e kifejezést ennek megjelölésére is használni. A rajzás olyan rovarfajok esetében, amelyek összeverődésre, csapatosodásra hajlamosak, rendszerint feltűnő jelenség.
Forrás: Tuja Kertészeti Lexikon

A Tavaszi Rajzás, újkori nevén Beetle City, a kedvenc bogaras eseményem az évben. A helyszín sokáig évről-évre változott. Volt a Városligeti Műjégpályán, a Westend tetőteraszán és a Hungaroringen is, de most már második éve a Premier Outlet Center parkolójában gyűlnek össze a léghűtésesek. Nem csak Bogarak jönnek, Transporterek, Typ3-asok, Kübelwagenek, Typ181-ek, Karmann Ghiák és mindenféle épített szerzetek is.

A Jalopnikon futottam bele Raphael Orlove kis posztjába, melybe minden idők legritkább burnout-videóját ágyazta be.
Mond valamit, bár számomra ez nem akkor durranás, mert két autó- és motorbuzi nagybácsival a családban azért előfordult egy-egy gavallérrajt a 613-as krómkával, amit sokáig megtartottak.

Ez - ahogy elnézem - egy szerencsétlen és már bűnronda 613-3-as maszkkal elrondított Tatra, leginkább 613-2-es, mert a kilincsei feketék, míg a 613-3-asé színrefújtak voltak. A 3,5 literes, levegős V8 teljesítménye ugyan ma nem tűnik soknak, de azért azt jó, ha tudják, hogy a gyár által megadott 160-as utazó- és 190-es maximális sebességet minden gond nélkül tudta. Volt benne erő na. És hely. Csak ezt nagyon-nagyon nem szereti.

(De azért a V8 a pokolban is...)

Egy meg nem értett zseni

Kemény kuplung, masszív váltó, alacsony üléspozíció, mélyen morgó hang. Sármos és titokzatos, de nem nagyon izgatja ki mit mond a külsejéről, aki igazán ismeri úgyis imádja.

Végül vettem egy Bogarat. Volkswagen. Folkszi. De hogy a harminc éves BMW 518i és a húszéves (tizennyolc) Fiat Ulysse mellé mi a francnak kellett egy negyvehárom éves Bogárhátú? Főleg, hogy a közlekedésre javarészt kerékpárt használok? Kellett és kész. Azóta vágytam rá, hogy Göbölyös Zsolt (Motordoktor) atomra újított, Sumatra green 1302-esét vezettem (1302: elöl rugóstag, bumszli csomagtartó, de még sík szélvédő, régi műszerfal) a Totalcar osztálykiránduláson, két éve.

Ennyit lehetett látni a bokor és a sziklakert közé ékelt kocsiból

Elvesztem. Magával ragadt a fogyasztáscsökkentés forgószele, kutyaól lettem a tornádóban. Megláttam a Fuel Shark Savert, és tudtam, nekem is kell egy. De okosba.

Nincs olyan berendezés, amit egy magyar ne tudna létrehozni negyedáron, teherautóról leesett, pult alól vásárolt, sufniban talált alkatrészekből. A szivargyújtós ál-fogyasztáscsökkentő sem lehet kivétel.