Teszt: Toyota Verso – 2013.

Nehéz így kívülről megmondani, mekkora siker a Toyota Verso, hiszen a 2009-ben megjelent modell egyszerre váltotta le vidám belterű kedvencemet, a Corolla Versót és a piac egyik legnagyobb, praktikus hodályát, az Avensis Versót, amelynek viszont annyira szomorú a belseje, hogy csak 40%-os dopamintartalmú antidepresszánssal lett volna elviselhető, de azt akkoriban még nem írhatott fel pszichiáter. Tehát 2009 óta egyetlen modellnek kellett helyt állnia kettő helyett, amit sikerrel teljesített is, mert a Verso 2010. óta top 3-as versenyző. Nem véletlenül: a hagyományos Toyota-erényeket mintha kifejezetten erre a kategóriára találták volna fel; egyszerű, megbízható, kellemes, kényelmes.

A hagyományos Toyota-erényekkel csupán egyetlen apró baj van. Illetve kettő. Az első, hogy idén hozták ki a Verso frissített változatát, de mintha nem vettek volna tudomást arról, hogy közben 2013 lett, és az apró, de néha igen látványos és hasznos kiegészítők terén, amelyek manapság önmagukban is el tudnak adni egy egyterűt, a Toyota meglehetősen lemaradt. A másik baj, hogy a tesztelt Verso előtt épp egy Kia Carens volt nálam. Ami kívül-belül jóval finomabb holmi. Drámai különbség igazából nincs a kettő között, csak apróságok. Formaterven nehéz vitatkozni, hiszen olyat is láttam már, akinek tetszik az új Auris – frissebb lett a forma, de hiányzik belőle az a modern, de visszafogott urbánus hangulat, ami a Carenst eladja. Egyszerűen puritánnak tűnik a Carens mellett.

Az előző Versónak még jó volt az orra, erre érthetetlen módon rárakták ugyanazt a ragadozó madár-tekintetet, amit az Opel Cascadánál is gyenge pontnak találtam. Jó minőségű japán autónak tűnik, és nem jó minőségű európainak. Ezzel sincs semmi baj, bár a műszerfal tényleg határeset. Nem is az a baj, hogy középen van, hanem a formája: mintha valakinek felvágták volna a hasfalát, és kinézne belőle egy gülüszemű alien. Az asszociációs tesztek persze mindig azt minősítik, aki épp asszociál, de nehezen tudok elképzelni valami lélekemelő dolgot, amire ez épp hasonlít. A nőgyógyász szakma egészen biztosan otthonosan érzi magát egy császármetszés alakú műszerfal mögött; csupa ismerős, csikló, hüvelybemenet, gát. Mint amikor valamit megpróbálnak érdekessé tenni, de félúton megriadnak önnön merészségüktől, és félbehagyják az egészet.

Az ajtókilincs hogy maradhatott ilyen műanyag, rejtély, és hiába van bőr az ajtón, szembeötlő a sivatag-szerűen terjeszkedő kemény műanyagok hatalmas aránya. A képek tanúsága szerint ráadásul könnyen karcolódik is, bár nem tudom, mi karcolhatta ezt össze, hiszen az ajtó közepéhez tűsarkú cipő csak nagyon elhivatott pornófilm forgatásán kerülhet. Mind a négy villanyablak automata, de a legszimbolikusabb különbség a Carenshez képest, hogy annak egy kivehető zseblámpa a csomagtérvilágítása, a Versóban ugyanott a tolatóradar kikapcsológombját találjuk. Biztos van, aki szerint utóbbi a hasznosabb és szexibb, de én nem tartozom közéjük.

A retróban persze vannak örömteli dolgok, például nagyon örültem a rendes kézifékkarnak. Ugyanakkor senki sem állított olyasmit, hogy az egyterű receptje kész, és ezen túl minden egyterűnek ilyennek kell lennie: fejleszteni kéne. És figyelni a már bejáratott részletekre, például hogy az ajtózsebbe férjen már bele legalább a másfél literes pillepalack, hiszen a középkonzolos pohártartókba állítjuk a féllitereseket. Ja, bocs, ezekbe az se fér bele. Az ülések kényelmesek, és ez a szövet nem is izzaszt, izzadhattam volna benne sokkal jobban is. Amikor megláttam, hogy félbőr, kicsit tartottam tőle, de végül kellemes meglepetés volt.

Ha már dicsértem a közvetlen konkurenst, meg kell említenem, hogy elég sokat szidtam is a Carens elektronikai rendszerét, főleg a navigációt, de a Versóé sem forrta még ki magát teljesen. Egyszer még a klasszikus kék halál is beütött: váratlanul elhallgatott a zene, majd néhány másodperc után megjelent a kijelzőn egy Toyota embléma, aztán lassan újraindult a rendszer. Nem az autó, mert az szerencsére nem állt le, csak a hifi-navi. Később pedig a kijelző beragadt az MP3 lejátszó egyik fájljának kijelzésénél, miközben már rég egy másik lemez másik dala szólt.

A rugózás nem kényelmesebb, mint a Carensé, amin kicsit csodálkoztam, de valószínűleg mindkét autónál azt jelzi, hogy a nálunk civilizáltabb utakkal rendelkező Európai piacra szánják őket. A váltó jó, jó helyen is van, és persze egy dízel egyterűben jól is jön a hatodik fokozat – igaz, autópályán egyáltalán nem próbáltam az autót. Nálunk valószínűleg ez a részecskeszűrős, 124 lovas D-4D dízel lesz a legnépszerűbb. Országúton, 6-os fokozatban, 90-nél, 1500-as fordulatszámon szüttyögve is nagyon lassan ment a fogyasztás 6 liter alá. Hol azért, mert megy a klíma, máskor meg mert nem megy, de le van húzva az ablak – én egy kicsit alacsonyabb fogyasztást vártam volna.

Nem tudom, mikor ejtjük már a hétüléses, kompakt mini egyterű-témát, de amíg az emberek oximoronokra gerjednek, és pénzt adnak a szuperdiétáért, amivel annyit zabálsz, amennyit akarsz, mégis fogysz, megveszik a hétüléses autót is, ami akkora, mint egy kompakt. És még csak becsapva sem érzik magukat, hiszen tessék, ott a hét ülés. Darabra megvan. Az pedig maradjon az ókori kínai filozófusok problémája, hogy az edény értelmét az üresség adja, így az ülését sem az ülőlap, meg a támla, hanem a tér.

A rendszer maga csillagos ötös, nagyon könnyen, egy-egy mozdulattal ki lehet emelni a két leghátsó ülést, és a csak két állást (fent-lent) ismerő fejtámlát. A hátsó ülésekhez van pohártartó, bár aki oda befér, aligha van keze-lába, úgyhogy nem sok hasznát veszi. A középső üléssor előre-hátra csúsztatható, a támlák síkba döntése pedig több mint meggyőző, de ez az üléstologatás is csak olyan, mint a tőzsde: zéró végösszegű játék. Valakinek mindenképpen el kell venni a lábterét. Lehet csinálni árnyékolót a hátsó ablakra, nyomasztó bunkerablakot a harmadik üléssorhoz, ami annyit ér az ott ülőknek, mint Jézusnak a kereszten a lándzsahegyen felé nyújtott ecetes rongy.

A Verso induló óriásplakát-ára ötmillió forint, amivel az az érdekes, hogy igazából működőképes. Az alapárban még nincs benne a hét ülés, manuális klíma viszont igen, egy csomó olyan közérzetjavítóval, mint a kormánykapcsolók, távirányítós központi zár, pollenszűrő. És ott vannak még a kötelező táncok, mint a légzsákok, térdig bezárólag, övfeszítők, ESP, meg persze ha már van ESP, miért ne tudna benne lenni egy hegymeneti elindulássegítő is. Adjuk még hozzá az MP3-at is játszó CD-t, és azt látjuk, hogy ez nem egy csalós plakátmodell, hanem egy brutális alapcsomag. Az 1,6-os szívó benzines alapmotorhoz nem volt szerencsém, de látatlanban merem ajánlani; kicsettegünk vele a világból, amennyiben beérjük 132 lóerővel. A 124 lovas dízellel már 6,14 millió lesz az ár, a plusz két ülés vételára (Live felszereltség) 450 ezer forint, mínusz egy-két apróság, mint aktív fejtámla, alu dekorbetét a műszerfalon, pótkerék és gyermekterrorizáló tükör. Az ötmilliós, ötüléses Verso elég jól felszerelt, nagy rakterű családi autó, én viszont nem vagyok a hétüléses kompaktok nagy barátja.

A Kia Carens kicsit lejjebb (4,75 M) indul az alapmotorral, és még lejjebb kapjuk meg hozzá a hét ülést (+250 ezer), ráadásul ott a hét év garancia, meg az általában véve modernebb kivitel. A Chevrolet Orlandót már nagyon régen láttam, de 1,8-as motorral, eleve hét üléssel indul 4,82 millióról. Az Opel Zafira meg ugye gyakorlatilag egy Orlando, kicsit feljebb pozícionálva. Ha valakinek jelent valamit a klasszikus toyotás tradíció, a példás rend a motorházban, meg mondjuk jó fej a területileg illetékes Toyota-díler, és meg van elégedve a szervizzel, ki lehet hozni ajánlatnak a Versót, ellenkező esetben én várnék három évet a következő generációra.