Vörös ruhás úttörő

A praktikum megtestesítője. Vegyünk egyet! Egy terepjárót. Ez a gondolat érett meg bennem, lassan már egy éve, és körülnéztem a piacon, mi a kínálat. Volt már Jeep Wranglerem, de azt sok mindenre nem lehetett használni, csak amolyan hobbicélokra termett, vérbeli terepbetyárként néztem rá.

Sokoldalúság terén nem sokat tudott nyújtani. Valami praktikusabb járgányra vágytam. Mivel tetszenek az amerikai autók, először arra téren puhatolóztam. GMC Yukon, 3 millió körül, drága. Chevy Blazer ritkán akad, az is leharcolt. Az esélyes a már jól ismert Grand Cherokee lett, 94-96-os évjáratút már 1,5 millió körül lehet kapni, és állapotuk is elfogadható.

A hírhedt meghibásodásoktól - pl. váltó - előre rettegtem, és nem akartam százezreket javításra költeni. Fullextrás igényeim nem nagyok, pufi bőrülés és sok amerikai kényelmi extra nem lebegett a szemem előtt. Japán autóim is voltak, és mindig meggyőztek arról, hogy érdemes tartani őket. Minőségből és megbízhatóságból már bizonyítottak. Nézegetni kezdtem a japán gyártmányú terepjárókat.

A használtpiaci kínálatból egy 95-ös Nissan Pathfinder-re esett a választásom. Ez a típus a Terrano I-es amerikai gyártású megfelelője. 95-ben Terrano néven már nem került piacra ez a karosszéria. Utána egy ideig kockalámpával a legömbölyített formájú Terrano II. futott, aztán jöttek a jól kerek lámpák.

A II-es széria már nem annyira kocka, nem annyira terepjárós, és valahogy megemészthetetlen forma. Nekem a kocka dögök tetszenek, direkt örültem, hogy a kiszemelt Pathfinder a tervezőasztal széleinek formáját vette fel. Áramvonal semmi. Formája erősen hasonlít a Blazer vagy a Yukon által agyamba égetett ideáljára, hamar rábólintottam.

Hátulról kísérteties a hasonlóság. Színe viszont rendhagyó a kategóriában, mindenkinek azonnal szemet szúr. Piros. Vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem, a legkevésbé sem tipikus terepjárószín. Nehéz volt vele megbarátkozni, de most már kimondottan tetszik a nagy matchbox-feeling. Egyszer láttam egy piros Grand Cherokeet, meg is fogadtam, hogy ilyen színű terepjárót soha, mégis ez lett a vége.

Mindegy, nem vadászni akarok vele. A lényeg, hogy megmaradt az amerikai kockaság, emellé párosult a finom japán technika, amiben jobban bízom, mint az amerikaiban. A próbakör meggyőző volt, megvettem. Az 1,4 milló forintos ár nem mondható magasnak, főleg, ha szép sorban végigvesszük az előnyöket.

Tömpe orrában nem a jól ismert 2,5-ös diesel, hanem V6-os, 3000-es, 148 LE-s blokk hivatott könnyedén mozgatni az 1800 kg-os felépítményt. Az automata váltó is az amerikai autókra jellemző kényelmet igyekszik biztosítani, de a luxusfelszereltség felsorolását itt be is fejezhetjük.

A fullos felszereltség lehetőségéről a rengeteg kapcsolóhely árulkodik. Ezen a modellen hiányoznak az elektromosan állítható tükrök, a tükörfűtés, az elektromos ablakok, a légkondicionáló, az ülésfűtés, a centrálzár, a tempomat, az elektromos tetőablak stb. Legjobban a légkondicionálót hiányolom, de hála az ajtókon található légterelőknek, 120-130-as tempónál sem vág be a szél, nyáron nem kell megsülni utazás közben.

Csak a városi forgalomban érezhetjük magunkat a szaunában. A műszerfal és a belső kialakítás már nem kockaszerű, mint a korábbi modelleknél, kimondottan személyautós. Ehhez az érzéshez hozzájárul az is, hogy az ülés ülőlapja nagyon közel van a padlólemezhez, szinte alig van különbség egy átlagos személyautó üléspozíciójához képest. Nem kimondottan terepjárós, székszerű. Az elöl ülőknak ez semmilyen kellemetlenséget nem okoz, de a hátsó üléseken ezt már nem lehet elmondani.

A magasabb utasok lába szinte a nyakukban van. Ezen valamelyest enyhít, hogy a hátsó ülések háttámlája több fokozatban dönthető, így kellemes, elterpeszkedő pózban lehet utazni. A vezető kimondottan el van kényeztetve. Könyöktámasz, kellemesen párnázott ülés - nem túl puha, nem túl kemény -, könnyen kezelhető kapcsolók.