A stoptábla nem viccből volt ott!
A facebook egyik csodája, hogy az ember olyan csoportoknak lehet tagja, ahol azonos érdeklődési körű emberek osztanak meg egymással nagyon érdekes dolgokat. Mint például ezt a fényképsorozatot, amit Tóth Ádám tett közkinccsé. Még apukája csinálta a fotókat, valamikor a hetvenes években -rendes Wartburg-buzik talán nem csak az évet, de a hónapot is megmondják, mikori lehet ez az erősen deformált roncs. A Merkúr-teleptől az üres telekig tartó rövid életében nem sokat hasznáhatták, az biztos
Bevallom, az első gondolatom egy kabrió volt. Mikor legyen az embernek egy Mazda MX-5 a kezei között, ha nem huszonévesen?
Megpróbálok elriasztani mindenkit e poszt olvasásától, mert most végképp nem a kattintások számát szeretném növelni, csupán csak azt akarom, hogy kacagjanak velem/rajtam egy jót – az ugyanis hosszabbítja az életet. Merthogy autóról csak kicsit lesz benne szó, képeket is csak elvétve találnak majd, minden egyéb butaságról viszont sok lesz a hablaty, hiszen ez a Belsőség, ahol a privát dolgainkat tálaljuk. Ez pedig nagyon az lesz, én szóltam. És akkor még egyszer:
Aki autós tartalmat keres, ne olvasson tovább, kérem!
Mindenre volt egy naptárunk
Tudják, volt ez a vasfüggöny meg KGST-dolog, szóval nehéz gyermekkorunk volt, de mivel egy gyerek mindig azzal van el, ami épp van, valahogy nem vettük észre, milyen rossz is nekünk.
Ott voltak például a kártyanaptárak, amivel a XX. századi ember a mobiltelefonok naptár funkcióját helyettesítette, tekintve, hogy akkoriban még nem létezett a mobiltelefon. A vezetékes létezett, az csak szimplán nem volt vidéken az embernek, néhány szerencsés budapestinek persze igen, de nekik is csak 15 év várakozás után.
Ahogy közeledett a szilveszter, úgy kapott az ember egyre több jövő évi kártyanaptárat, mert akkoriban már az állami cégeknek reklámozniuk kellett, hogy az emberek úgy érezzék, mintha lenne választék a boltokban, nem mintha ettől még lett volna kétféle csemege uborka, sőt, igazság szerint egyféle se mindig. Alternatív megoldásként volt, de csak bolgár, az meg ehetetlen volt.
Dőlt az emberekre a bőséget sugalló kártyanaptár-áradat, és adta magát, hogy a szocialista gyermek gyűjtse ezeket, mert ha jól saccolom, egy embernek egyetlen kártyanaptár elég az adott évben, a többi harmincat meg odaadta a gyerekének. Hát én is gyűjtöttem, lett is belőle egy kupac. Ez a gyűjteményem került elő nemrégiben, és feltűnik benne az autós-járműves-gépes tematika, nem is beszélve a rendszerváltás előtt már kevésbé tiltott erotikáról. Ezeket most beszkenneltem, hátha más is szívesen nosztalgiázik.
Rögtön az elejére azonban egy teljesen off-topic naptárat tennék, amely 1965-ben készült, amikor még nem is éltem. Akkoriban volt csúcson a cipőt a cipőboltból típusú reklámozás, bár ez itt sokkal viccesebb, mivel a szövetkezeti éttermekből IV. osztályú árakon elhozható ételeknek csap hírverést, egy kevésbé erotikus nőalakkal, akinek mostantól már felesleges főznie, hisz az aluménium éthordóban szövetkezeti leves lötyög ki épp, hogy becsorogjon egy szinttel lejjebb a rizses húsra. Jó étvágyat!
Az utcán sosem láttuk őket, mégis örök életre a retinánkba égtek. A '90-es években nem hiányozhattak a gyerekszoba faláról ezek az autók.
Nem voltunk sokan, talán 35 autó ha összejött, de ez egy pillanatig sem volt zavaró. Szása, a pálya mindenható ura is csak megvonta a vállát a maga szívbajos módján, és csak annyit mondott: esik ezeknek az eső.
Na igen, riasztóan hatott, de szerencsére nem sültünk fel. Érdekes, de a napot végiggondolva megint előjött a téma, amit odafelé menet – még reggel – boncolgattunk: hogy mennyire sorvad maga az autózás, és milyen riasztó mértékben töketlenedik el a mai fiatal generáció. Ami valahol törvényszerű, változnak az idők, agyon is van verve minden fronton az autós, nincs benne nagy húzás a mai tizenévesek számára. Máshol költik el a pénzt, szívük joga, de – ahogy azt Winkler régi zenész cimborája mondta – öregek is lettünk, de a zene is szar.
Érezhetően kevesebben vagyunk, ez tény. Nem zeng a Mátra télen úgy, mint öt-hat éve, nincs annyi közös műhely és garázs, egyre kevesebben jönnek, a felhívások nem vernek akkora visszhangot, látszik az is, hogy a Totalcaron egy köcsög orosz BMW-s húszmilliószor több kattintást csinál, mint egy remek, pályanapos videó, egyszóval sorvadunk lassan, saját szakmánkban is azt vesszük észre, hogy talán két-három olyan embert ismerünk, aki aktívan autózik, és néhanapján látjuk itt-ott. Ha pedig megírjuk, hogy manapság annyira be vannak szarva a srácok, hogy első autónak dízel Corollát akarnak venni, ránk gyújtják a házat a biztonságmániás trollok, akik vattába csomagolva élték le az életüket.
Hol marad a bugi, gyerekek?
Ez nem autózás, ez a nagy nulla: az autózás az, amikor este kilenckor a szarodban ülve nyolcvannal gurulsz hazáig, térdig lógó karokkal, nulla alatti adrenalinszinttel, mondanám legszívesebben, de minek? Nem változik semmi, mi pedig csendben öregszünk, és talán egy kicsit tartjuk a zászlót a gyógyegerek között, de hétköznap azért elég magányosak vagyunk. Ez nem nagyzolás, hiszen kezdő lúzerek vagyunk, ez tény, de az is, hogy 15-16 évesen ketten dobtunk össze az első százas Škodánkra, amit aztán meghempergettünk a szántóföld szélén. Család és az autózás, elég szegényesnek hangzik, de nem az, nagyon nem az.
Pontosan a magány ellen találtuk ki a csoportterápiát, amit valami hülye ötletből kiindulva Faluvégi Farolásnak neveztünk el. Hogy a hasonlóan ténfergő, a közutat csak helyváltoztatásra (és nem versenyzésre) használó betegeket összerántsuk, és megmutassuk nekik és magunknak, hogy vagyunk még páran. Autózás, szabadság, semmi para, adrenalin és hely, ahol lehet és szabad. Nem voltunk sokan, soha nem vagyunk sokan, de legszívesebben a keblemre öleltem volna mindenkit, aki ott volt. Egymás között, egymásra figyelve, a sajátjaink között éreztük magunkat és szerintem ezzel nem voltunk egyedül. Profi vagy kezdő, ezerkettes Toyota vagy négyliteres BMW, itt teljesen mindegy, csak verjük keresztbe, vigyorogjunk ki az oldalablakon, mint a tök, és kenjük el a száját, hátha kiadja. Ha mégsem, akkor istenem, szúrunk egy egyest és megyünk tovább. Nincs nagyzolás, magamutogatás, hiszen mindenki elkezdte valahol, esőben pedig nincs tempó, csak a csúszhatnék. Jó, hogy vannak még páran, akik talán egy kicsit a múltban élnek, benzint égetnek és ezt tartják a legjobb mókának. Amíg lehet és amíg van hozzá helyünk.
Összeköt az autózás, nem szeparál, talán ez lehetne a legjobb üzenet minden márkabuzi fanatikus felé, akiknek az életét a konkurensnek gondolt márka szarozása tölti be. Nagyon régen rájöttem már, hogy az elszigetelődés ezen fajtája a létező legrosszabb dolog, amit csak tehetünk magunkkal, talán ezért sem voltam soha, semmilyen márkaklub tagja, és ugyanúgy vannak alfás, bmw-s és toyotás barátaim is, illetve azok, akiket tényleg annak merek nevezni. Ne zárjátok be magatokat, gyertek, nézzetek ki egy ilyen napra mindenféle előítélet és pökhendiség nélkül, itt csak (hogy nagyon menő legyek) trú és ríl arcokat láttok majd.
Egy nagy családot, egy összetartó, vidám társaságot.
Nyugalom, ez csak amolyan szentimentális kesergés, ami mindig beüt, amikor ilyen erős déja vu ér, mint szombaton. Tényleg tök olyan volt minden, mint régen, amikor évekkel a tévéreklám előtt már rekamiéval jártunk strandolni (haverok-buli-Fanta mi?) és iszonyatosan csúcsszuper érzés volt. Bandival megegyeztünk abban, hogy császári dolog a Nordschleife, de mégis csak ez a nekünk való hely, itt jobbat autózunk, hiszen nincs feszkó, nem rántja össze a gyomorfalunkat a görcs, hiszen itthon vagyunk, jó helyen, ráadásul azzal az autóval, amelyet konkrétan a semmiből vakartunk össze.
A Pisztoly szinte napra pontosan négy éve érkezett hozzánk, és ebből az alkalomból nosztalgiáztunk egy kicsit: megnéztük az első képgalériát. Hullámban törtek ránk az emlékek, sírva röhögtünk és szörnyülködtünk az akkori állapoton. Nem tudom, be mernénk-e vállalni ma, de a négy évvel fiatalabb Bandi és Pista megláttak akkor valamit benne, és azt hiszem, most vállon veregethetjük akkori magunkat: nagyon jó döntés volt, hogy kivakartuk a szemétből. És szinte jelzésértékű volt, hogy este az Árpád-hídon összefutottunk Karottával, aki annak idején nekünk ajándékozta, és a kis, fehér szutyok ott feszített a tréleren, mint aki jól végezte dolgát, odaköszönt neki.
Kellett hozzá az eső is, hiszen duplán számít minden lóerő ilyenkor, de a Pisztoly most már jó és alkalmanként – ha nem is sűrűn – nagyon szépet lehetett vele rajzolni. Egyáltalán nem volt küzdelmes, sokkal inkább szórakoztató és bár a kipufogót most is megtéptük, na meg a kígyót is megkergettük, a nap végére azért kiadta. Megvolt a gumifal és az a szemét ráfordító is: imádjuk és viszontszeret. És persze lesz még jobb is, de megtartjuk, amíg megy, ez teljesen biztos. Fuss neki Bandi, te jössz:
Az esőt szeretjük, az eső jó. Mert ilyenkor elég a lóerő, nem fogy se a gumi, se a technika, ráadásul csak az jön, aki érzi, aki nem ijedős. A visontai gokartpálya vezetéstechnikailag így is kihívás nekünk, de ilyenkor a vézna, de lelkes kis szívó 1,6-os motorunkkal is kiadja néha már egy-két kombináció is egymás után. A Hacsinkat Pista már dicsérte eleget, én most egy kicsit örülnék a többieknek.
Soha nem jut idő megnézni az összes autót, de egyet-kettőt muszáj. Amíg az ember csak leskelődik a pálya széléről, legfeljebb megjegyzi, milyen ügyesen keni a srác. De ha odamegy a géphez, és szóba elegyedik a tulajjal, egy másik világ nyílik ki. A patkány skodásnak ez például csak egy a sok Skodája közül, és a vad kinézet mögött meglepően széria-közeli a technika. Ahogy véleményezi a saját fejlesztésű hideglevegő-bevezetést, azonnal tudom, ő is egy az őrültek közül, mint mindenki, aki ott volt az esőben.
A Starlet nemrég még bácsiautó volt, megkapóan eredeti rajta minden, de az 1,2-es kis motorjával is öröm volt nézni, úgy surrogtatta a kerekeket keresztben csúszva. Kontrasztnak meg ott üvöltött százhúsz decibellel, mocskosan a kimondottan driftre épített V8-as 3-as BMW, és jól megfértek a pályán.
Sajnálom, csak ömlengeni tudok a sokadik Faluvégi Farolás után is, mert ez az összetartozásról, a felszabadult, örömteli autózásról szól, ami nemtől, kortól, márkától és teljesítménytől független. Ritka az ilyen, meg kell becsülni.
További képeketitt találsz (köszi Zolavideo), Varga Balázs pazar képeiből pedig itt lehet mazsolázni!
A legjelentősebb autószalonokon a sorozatgyártású újdonságok mellett komoly teret kapnak a különféle tanulmányautók is. Nem volt ez másként a nemrég véget ért frankfurti kiállításon sem, ahol többek közt a Tesla tajvani kihívóját is megvillantották. Bár a műfaj már régóta létezik, 1965-ig kellett várni az első olyan európai koncepcióautóra, amely végül élesben is megvalósult. Ez az Opel GT Experimental volt, amelyet 1968-ban követett az Opel GT. A munka az első vázlatrajzokat követően ma már többnyire háromdimenziós tervezőprogramokkal folytatódik, ha pedig a virtuális modell eléggé összeállt, jöhet az agyagozás, életnagyságban. Tanulmányokat azonban nemcsak az ismert, nagy autógyártók készítenek.
Soha nem vettem volna észre, ha nem hívják fel rá a figyelmemet. Az M3 és a Megyeri híd közötti szakaszon emberemlékezet óta ott a 80-as korlátozás. Előtte 110, utána, a hídon 100 a megengedett, de ezen a pár kilométeres szakaszon 80. Természetesen szorgalmasan méricskéltek is errefelé, gyanítom, jó bevételi forrás lehetett éveken át.
Rovargyilkos kíméletlen előzgetőgép
Úgy látom az eddigiek alapján, hogy a gumi a gyenge láncszem. A nyári gumi általában egy szezont bír ki, de azt is nyögve nyelősen. Sokat megyek, sportosan vezetek, és a gumi meg kopik.
Tudják, mi a legszebb a Faluvégi Farolásban? Itt ülök a box bejáratánál, és mindegy milyen autó jön le a köreiről, a sofőrnek fülig ér a szája. Pedig szerteágazó a géppark: dízel Cliotól a V8-as BMW E30-ig a nagybetűs MINDEN itt van. Még Egy Volvo 360 is.
A Figure 8 Racing pontosan az, aminek hangzik. Nem tudni, kinek és miért jutott eszébe anno a 40-es évek végén, de létezik, sőt, mi több: háromórás futamokat is rendeznek egy-egy szezonban, és akinek mindez nem elég, az kipróbálhatja iskolabusz-kategóriában is. Nincs mit hozzátenni, de nem is kell: ez így már túlmutat az őrültségen. Ez már hülyeség, bár mondjuk én a roncsderbi-arénát sem értem. Csáki Tamás olvasónknak köszi a tippet.
Én hülye, azt hittem a felni-futamon nem mutat túl semmi. De igen. Sajnos.
Nem fogok nekrológot írni a szívó motoros, üvöltő Porschéknak. Álszent húzás lenne úgy tenni, mintha közeli hozzátartozómról lenne szó. De rommá dicsérni attól még lehet, ugye?
Amit kicsit nehezen sikerült megemészteni, az az alapjárat "megszűnése" volt. Egyszerűen magától leállt az autó. Szervíztől szervízig jártam vele, de nem akadtak a hiba okára. Bár az világossá vált, hogy a vezérlő elektronika mondta fel a szolgálatot. Végül egy NAGY MÁGUS, elmesélte mi a gond.
Szeptember 19-én negyedszerre jönnek össze a volkswagenesek, hogy megtartsák a márka lassan hagyományosnak mondható éves találkozóját. Mindegy, hogy az oldtimereket vagy a kult irányzatot kedveled, esetleg a nagy felniket és a fekvőrendőrt karcoló ültetést, itt biztosan lesz belőle.
Kezdjük azzal, hogy már rég elévült. Meg aztán fiatal voltam, kellett a pénz. (Most is kell, csak már nem vagyok annyira fiatal, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) És a legfontosabb: mások vittek rossz utakra engem. Ugyanis, ahogy azt a Becsületes Nepper már megírta, a magyar használtautó-vásárló hülye. Én nem akartam csalni, de ha másképp nem megy...
Zörög, morog, lelke van. De mindent kibír
A dolog úgy kezdődött, hogy kitaláltunk, indulunk a Bamakon. Oda Toyota kell és régi. Így lett ő, az egykori dán katonai mentő.
Az ország kedvenc alkoholista papja mindenről véleményt nyilvánít, autós témákról is. Itt egy kis áttekintés az ilyen posztokból. Dicsértessék!
Én egészen mostanáig csak fényképen láttam igazi versenykamiont. A dakaros terepgépek most nem számítanak, nekem a versenykamion szó említésére aszfalton repesztő spojleres dögök jutnak eszembe. Tudom, hogy volt valamikor Magyarországon is kamionverseny, sőt, Krasznai János neve is ismerős, de sajnos azokat a versenyeket nem láttam. Sajnos, mert minden ismerősöm, aki akkor ott volt a Hungaroringen, a mai napig extázisba esik, ha szóba kerül a téma. És ilyenkor elhangzik Bernie Ecclestone neve is, akinek az anyukáját is emlegetni szokták, pedig szegény Ecclestone mama biztosan nem tehetett arról, hogy fia úgy volt vele, hogy ha már ő nem teheti rá a kezét a szakágra, hát jól keresztbe is tesz mindenkinek, aki benne volt ebben a sportban. Egyszerűen azt mondta, hogy amelyik pályán F1 versenyt rendeznek, ott kamionverseny nem lehet. Mert tönkreteszi a pályát.
Ülsz a volán mögött, darvadozol a harmincöt fokban, nézed a zöld géptető fölött remegő meleg levegőt, azon túl a tájat. Végre átértetek az Arlberg-hágón, nem volt teljesen sima az ügy, de most már Svájcban jártok, útban az aznap esti, franciaországi szállás felé.
De az autó nagyon hisztis... Szereti ha foglalkoznak vele. Ha nem kap törődést durcizik, és bedob valami nevetséges hibaüzenetet, hogy felfigyeljek rá.
Az egész film úgy kezdődik, hogy 1995-ben kiszáll néhány orosz a francia Riviérán egy W140-es Merciből és szétlőnek mindent, és mindenkit, ezzel jelezve, hogy mostantól ők futtatják itt a lányokat. Ez aztán az in media res, ugye?
Papp Tibi egy videóblogban találkozott először a barkácsapukák kedvenc ceruzahegyezőjével. A Crazy Russian Hacker álnéven publikáló vlogger ötlete annyira megtetszett Tibinek, hogy maga is ezzel a módszerrel készítette fel lányát az iskolakezdésre. Mivel a módszer ennyire jól működött, meg akartuk osztani az olvasókkal is, de aztán kicsit továbbgondoltuk a dolgot, erre jutottunk, megmutatjuk, hogyan kell a családi autót befogni a feladatra.
Aki ezt a kis videót komolyan veszi, megérdemli, hogy összetörje az autóját, vagy szilánkosra morzsolja az ujjait: természetesen ez csak egy vicc (az akkus fúrót azért nyugodtan használják csak, akár ceruza hegyezésre is). Azért pár fontos apróságot nem árt tisztázni, hátha valaki komolyan venné: csak akkor lesz elég egyetlen hajtott kereket elemelni a földtől, ha a kocsiban nincs sperrdifi (és aktív elektronikus kipörgésgátló), illetve nem összkerék hajtású. Ugyanis ezeknél vagy nem kezd el forogni a kerék, lefullad a motor, vagy egyszerűen elgurul a kocsi.
Ugyanakkor, aki kellőképpen bátor, akár menet közben, guruló kocsin is hegyezhet ceruzát. Igaz, a bátorságon kívül komoly fokú agylágyulás is kell hozzá (igen, gondolkodtam rajta, hogy kipróbálom, de a bátorsággal még bajban vagyok)
Két német művész, Kay Michalak és Sven Völker projektje az Auto Reverse. Ismert, ikonikus járműveket fotóznak, de nagyon másképp, mint azt eddig bárki. Ezeket a kocsikat szép háttér előtt, gondosan bevilágítva, előnyös szögekből szokás mutatni. A fotózás előtt fényesre vakszolják őket, a krómok csillognak, a lakkon seggre esik a légy. A formatervezők által megálmodott legapróbb részletekre is odafigyelnek, nem csak az egész autót szokás mutatni. Sok típust egy-egy index alapján is bárki felismer. De a két fotós inkább azt a részét mutatja a kocsiknak, amit talán még maga a gazdája sem látott soha. Amire sokan azt mondják, nem szép, mi több, a művészek szerint az autók alját elhanyagolják a dizájnerek, mert milyen csúnya már egy 911-es Porsche, ha csak a fenéklemezt látjuk nagytotálban.
Auto Reverse - The dark side of the automobile from Sven Voelker on Vimeo.
Egy autó vagy szép vagy praktikus, vagy keveset fogyaszt vagy megy mint a barom (vagy éppen csúnyán kerreg), vagy kényelmes vagy tapad az útra.