Ismét leesett a hó, így már szinte megkerülhetetlen számunkra a jól ismert kisfilm.

A helyszín az általában ködös, most azonban konkrétan havas Britannia. Ezt azért fontos tudni, mert tavaly ilyenkor a saját szememmel láttam, hogyan bénul meg kétcentis hó miatt a közlekedés, és úgy általában az egész ország, mert a vasutasok, a boltosok, a tanárok a hatalmas hómennyiségtől megijedve egész egyszerűen nem mennek be dolgozni.

A videó hősnője tehát – nevezzük Claire-nek – nem áll egyedül azzal a problémával, hogyan kell havas úton autót vezetni, és erősen valószínűsíthető, hogy a hátsókerékhajtásos 1-es BMW-jén nem téli gumiabroncsok vannak. Claire azonban nemcsak csinos, de határozott egyéniség is: mindenáron el akar menni a műkörmöshöz, vagy a pasijához, esetleg a nőjéhez, de azt se zárhatjuk ki, hogy egyszerűen csak dolgozni menne. Közbeszól azonban a fizika: a kocsi hátsó kerekei egy kis dombocska túloldalán tartózkodnak, a csekély súrlódás miatt a bal hátsó hajtott kerék lediferál, és vidáman pörög, míg a szemben levő ház ablakában sunyin meglapulva egy kamerás fickó röhög.

Claire megpróbálkozik a BMW hintáztatásával, illetve inkább csak úgy ösztönösen ráérez, hogy talán ez lenne a megfelelő módszer, de nem faragja elég hatékonyra. Így is majdnem sikerül kikeverednie a csapdából, de aztán mégse. Ekkor valami kópé kobold sugallatára megvalósítja a lehető legrosszabb módszert, ami az adott szituációban alkalmazható: a sebességváltót D-ben (vagy első fokozatban) hagyva kiszáll, és szexis szoknyácskájában a pörgő kerekű kocsi mögé tipeg, megtolni. Az akció sajnos sikerül, a kis Bömös szép nyugodtan neki is hajtja magát a szemben levő ház falának, miközben a szemmel láthatóan meglepett és megszeppent Claire az ajtóba kapaszkodva elkíséri. Be kéne gyorsan ugrani, és fékezni, nyilván. De jelentkezzen, aki úgy gondolja, hogy egy havat talán még soha nem látott, miniszoknyás, magas sarkú csizmában tipegő nő helyében ő meg tudta volna tenni. A történet vége tehát, a Bob Marley dallal ellentétben, hogy van asszony és van sírás, a kontrát pedig egy borzasztó hanghordozású némber szolgáltatja a kamerázó lakó háta mögül. A kedves neje, feltehetően.

Ennyi a sztori, mint arról a saját szemével is meggyőződhet bárki, és akkor most nézzük: vajon mi lehetett volna a helyes megoldás?

1.Tovább kellett volna hintáztatni az autót, szinte biztos, hogy kiszabadult volna.

2. Jó volt a megtolós módszer, csak az A-oszlopnál kellett volna tolni a kocsit, onnan könnyű gyorsan beugrani, és kontroll alá vonni a járművet.

3. A szemben lakónak inkább le kellett volna szaladnia, és megtolni az autót, ahelyett, hogy nevetgélve, lesből videóz.

4. A szemben lakónak le kellett volna szaladnia, és megtolni a lányt.

5. A lánynak be kellett volna látnia, hogy veszélyes ilyen viszonyok között autóval elindulni, és hívnia kellett volna egy taxit. 

Kommentelőink figyelmébe: az dobja Claire-re az első, kővel bélelt hógolyót, aki nem próbálkozott még az autója betolásával, hasonló módszert követve. Egyébként meg, aki azt hiszi, csak a nők találják szembe magukat megoldhatatlan közlekedési problémákkal, tekintse meg ezt a friss New York-i videót.

Egy érdekes adalék a történethez: Norbert Reithofer, a BMW CEO-ja szerint az 1-es vásárlók 80 százaléka nem tud a tényről, hogy autójuk hátul hajt. Őt magát is meglepte a hónapokig tartó felmérés eredménye.
 

A taxisoktól egyre többet hallom a panaszt, mondom nekik, hogy megállni tilosos utcákban még az utast sem rakhatják ki büntetlenül, mert a bekamerázott utcákban automatikusan verik rájuk a harmincezer forintot.

Vélemények az azonos című írásunkról.

...akkor rakjunk a Lada csomagtartójába télire egy zsák földet/téglát/akármit. Ugye, ez volt a tuti tanács, a bevett szokás. Nos, emberünk - akit Csaba olvasónk kapott le ügyesen Miskolcon - semmit nem bízott a véletlenre. Ez a kocka nehezen teszi el a seggét, az egyszer biztos. Hogy aztán végkiárusítás volt-e a terményboltban, vagy szimplán csak árvízvédelmi, prevenciós intézkedésről van-e szó, azt nem tudjuk.

Kaptam egy bírósági idézést Pécsre. Számíthattam volna rá, hiszen megadtam a rendőrnek az adataimat, és nálam közelebbről aztán senki se látta a balesetet, de mindez már másfél éve, 2009 májusában történt, úgyhogy szépen elfeledkeztem róla.

Kérdeztem ügyvédemet, Bodolai doktort, mi a franc van ilyenkor, nem lehet-e például írásban eljuttatni egy tanúvallomást Pécsre, de azt mondta, a bírósági idézés nem vicc: ha nem tudom igazolni, hogy például külföldön vagyok, megszívom. Kis híján megúsztam, de sajnos az olasz csapatok gyengén szerepeltek az Európa Ligában, így a Sportorákulum lefújta a meccstúrát, én meg beletörődtem, hogy elkúrok másfél napot. Szokás szerint Csikós járt a legjobban, mert rájött, hogy ha nekem amúgy is Pécsre kell mennem, akkor miért szívna ő a dédelgetett projektjével, a Zsiguli-héttel, csináljam meg azt a szép OT-rendszámos Nivát, ha már úgyis arra járok. Ez engem is jobb kedvre derített, mert jó mulatság a bíróság, de nálam első a munka, második pedig rögtön utána a Niva.

Kedves Autódoktor!

Az autóm reggelente nem indul.

Mi az Oka?

Tibor

Mai cikkünk blogposztja.

Gondoltak-e arra, hogy újra elmúlt egy évtized? Ráadásul nem csak az autóiparban, hanem a Totalcar életében is. Nézzük, mit adott az elmúlt 3653 nap nekünk és a világnak. Belterj, móka, könnyek és kacagás. Lehet hátradőlni, kemény lesz.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Bizony, kisebbfajta susmus kelt szárnyra nem is olyan régen, alig pár nappal karácsony előtt. A szóbeszéd alapja a tény, hogy a Daimler AG tárgyalásokat kezdeményezett az Aston-Martinnal.

A két cég kapcsolata nem újkeletű, bár kevesen tudták, hogy a Lagonda tanulmány valójában egy Mercedes GL-alapokra épített Aston SUV. A Daimler megfelelő partnert lát a britekben az új Maybach luxuslimuzin gyártásának kihelyezéséhez. Stuttgartban rájöhettek, hogy az előző S-osztálya alapjaira épült 57 és 62-es széria bármennyire is tökéletes műszakilag, egyszerűen híján van a márka régmúlt eleganciájának és nettó szépségének.

Ezért a britekre bízzák magát a formatervet és a gyártást, a technológiai háttér természetesen biztosított mindkét oldalról. Cserébe az Aston-Martin hozzáférhet a Mercedes-motorokhoz, ami kapóra jön a kicsi, brit gyártónak, hiszen motorpalettájuk meglehetősen elavult és frissítésre szorul. Az ehhez hasonló luxuslimuzinok ugyan túl ritkák és drágák ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődést, de a Daimler-Aston Maybachra rendkívül kíváncsiak vagyunk.

És látják, az idő midnen sebet begyógyít, alig hatvan éve még a másik ellen gyártot repülőgépek gurultak ki a gyárakból, most pedig lám, remélhetőleg egy igazán döbbenetes luxuslimuzin. (Csak ne hasonlítson a Lagonda Conceptre.) Drukkolunk!

A gyári állásajánlatokat böngészve bárki érdekes információkhoz juthat az autóipar helyzetéről. Az elmúlt évek pangása után százszámra hirdetett betöltetlen állások például azt mutatják, hogy az autógyárak szerint a válságnak valóban vége van, sőt az elmúlt évtizedek legnagyobb autóipari fellendülését éljük élik át. Látszik, hogy középtávon kivétel nélkül mindenki a hibrid- és villanyautó-fejlesztésben bízik: a meghirdetett állások körülbelül fele kapcsolódik valamilyen formában az elektromos hajtásokhoz.

Vagy látszik például, hogy a BMW egészen komolyan gondolja ezt a dolgot a szénszálas kompozit karosszériával, mert az elmúlt hónapokban tucatszám kerestek a témában jártas mérnököket a tervezés, a gyártástechnológia, vagy a kompozit anyagokkal végzett töréstesztek speciális szimulációja területén.

De vajon melyik lehet az a feladatkör, amelyhez Ingolstadtban „kifejezett színészi tehetség” szükségeltetik?

Neem, nem az értékesítés...

Neem, nem a könyvelés…

Neem, nem a személyügy…

Hanem a szerviz!!!

Egészen pontosan a szerviz tesztelése. Az Audi ugyanis szerviztesztelőt (Werkstatttester) keres, akinek a munkaköre egy szigorúan meghatározott program szerint (hogyan máshogy?) bizonyos hibák beépítése az autókba, majd a hibás autóval a szerződéses szervizek felkeresése. Külön kiemelik, hogy a feladat ellátásához „kifejezett színészi tehetség” is szükséges, hogy a leendő munkatárs „meggyőzően játssza el az ügyfél szerepét”.

A teszt végeztével pedig, mint a nép közé vegyülő Mátyás Király, felfedi kilétét, és közösen megbeszélik a teszt eredményét, majd - mivel Németországban járunk - akkurátusan dokumentálják az eseményt.

Kedves Olvasó, Ön látott már álruhás szerviztesztelőt Magyarországon? Úgy gondolja, az ilyesmi pozitívan befolyásolná a márkaszervizekben végzett munka minőségét? Véleményét, tapasztalatát ossza meg velünk!

Autót hirdetni trükkös kilométeróra-állással úgy, hogy közben egy bárki által elérhető aukciós oldalon ott van ugyanaz az autó lényegesen több kilométerrel: FAIL!

Persze, tudjuk, több lehetőség is van:
1. Az aukciós szándékosan állította többre, hogy olcsóbban elpasszolja a nepper spannak, az pedig csak visszaállította az eredeti állást.
2. Elromlott maga a kijelző, az izé, vagy a papucs orrán pamutbojt és a csere óta van benne ennyi.
3. Át kellett állítani, mert 200k+ kilométerrel a kutyának nem kéne. (Sic!)

Mindenesetre az autó javára legyen mondva, hogy nagyon jól tartja magát.

Rendes autóbuzi az alábbi képekkel úgy van, mint csemetéiket féltő szülők az akciófilmekkel. Ott indokolatlan mennyiségben ölnek embert, itt hasonlóan szívfájdító módon préselnek össze vadonatúj Toyotákat.

Nem való ez rendes férfiember szemének. 

Most kellene megállni...

Utólag végignézve a kimoderált kommentek folyamán rengeteg hozzászólásnál már nehéz kibogarászni, miért is irtottuk ki. Persze ha valamelyikünk duplázást lát, kiveszi, akárcsak a duplázást követő „rohadt kurva blog motor!” - kifakadásokat. Ezek természetesen nem jelentik a hozzászóló kimoderálását, csak év végén lesz nehezebb kibogarászni az érdekeseket.

Csodálatos, amikor egy-egy troll időnként lebukik, ebből a szempontból alapmű Szily kolléga Egy dunántúli troll élete című munkája. Troll nálunk is bukott már le. Insider nem ott követett el hibát, hogy túl sok információt közölt volna magáról a Blog.hu-adatlapján, vagy a valódi emailcímével regisztrált volna. Csak egyszerűen nem bírt a vérével, és egy rakás belterjes információval menőzött, végül nem volt nehéz összerakni, hogy ezeket a dolgokat ebben a leosztásban csak ő tudhatja. Őt ki se kellett moderálni, csak annyit írtunk, köszönjük, Pista, és megszűnt magától. Utólag már azt mondom, kár érte, mert bár kimoderált gyűlöletkommentből összegyűlt havi 20-30-40 darab, kevés az igazán szórakoztató. Azok pedig szinte kizárólag a Totalcar háztáji trolljától, Ubultól származnak, aki a trollmesterség lényegéből fakadóan gyakrabban váltogatja művésznevét, mint Prince, de ugyanolyan húzósak a számai.

Most pedig nézzük a Totalcar 2010-ben kimoderált kommentjeit, melyek bizonyos szempontból afféle éves összefoglalónak is tekinthetők. Ha mi akarnánk összefoglalni az évet, nem biztos, hogy ezeket a cikkeket választjuk, de ezt a válogatást gyakorlatilag Ubul készítette – amin Ubul felkúrta magát, bekerült. Először jöjjenek hát az év gyűlöletkommentjei, bónusznak pedig az a néhány gyűlöletlevél, ami közlésre érdemes.

Tavaly, tavalyelőtt és azelőtt, - sőt még azelőtt meg azelőtt is - gigantikus szervezéssel kezdődött az immár tradicionális karácsonyi Totalcar-képeslap fotózás. Ötleteink mindig vannak bőven, de a megvalósítás – hát annál olykor pereg a szervezés jól olajozott gépezetének fogaskerekei közül a homok. Idén viszont épp csak felvetődött a képeslap gondolata, amikor a Winkler benyögte – legyen most rockabilly garázs a téma, leszervezem a Last Baronsszal. (Pista közben írt, hogy az ötlet az övé volt… Na de hol a kopirájt...?) Ennyi. Semmi dráma, kapkodás, késés, agyvérzéskapás, SOTE tetejéről öngyilkosos leugrás, csak egy telefon, persze gyertek. November végén meglettünk a fotókkal. Értik, november végén… Még ilyet…

Tehát rockabilly csávókká, illetve rockabilly Angélákká kellett átvedlenünk. Mivel az ötlet születése és megvalósulása között csupán egy hét telt el, ezért szóba se jöhetett mindenféle extrás arcszőrzet növesztése (azaz páran már előre elkezdték, az aljasok), ruházkodással próbáltuk hát pótolni a megfelelő szőr hiányát. Nem mondom, hogy mindenkinek tökéletesen sikerült, de például Tibby zseniálisan mutatott a színes gatyájában, Angéla meg…

Angéla tökéletes pin-up görl, szerintem egyetértenek velem ebben.

Pista direkt erre az alkalomra vásárolt egy végtelenül ízléstelen Elvis övet, Papp Tibi pedig jól ráérzett a kötelező kék farmer-felhajtott nadrágszár stílusra, ami abszolút hiteles. Egyébként mindenki próbálkozott a maga módján, még Tom is, akit a hosszú haj azért bizonyos fokig akadályoz a hiteles rockabillyssé válásban, valljuk be. Kárpótlásul hosszan modellt állt egy pisztollyal Árpádnak – tiszta Ponyvaregény, nem? A fényképeket állandó karácsonyilap-fotósunk, Fenyő Balázs készítette, akinek több csodás fotóanyag mellett például a Lamborghini Espada cikk képeit is köszönhetjük.

Az egész fotózás nem tartott tovább egy óránál, de jó volt. A Last Baronstól csak ketten voltak jelen, Kölyök úr és Hunya, igaz, ők nem szerepelnek a képeken. Mire odaértünk, berángattak a műhelybe egy igen pöpec, majdnem kész, aranyszínű hot-rodot. Csak azzal nem számoltunk, hogy elég sokan lettünk, így a Totalcarnál, meg most a külsőseinket is nagy számban meghívtuk a fotózásra, ezért az a két dolog, ami érdekes lenne a fotón – Angéla és a hot-rod – nem érvényesül.

Sebaj, a képeslap csak küldenivalónak készült, viszont itt van kedvenc eszközünk, az internet, amely végtelenül hosszú fotogalériák publikálását teszi lehetővé. Kattintsanak a képekre, lapozzák végig a százharminc darab körüli fotót, mulassanak egy jót.

És mielőtt elfelejteném, miért is született ez a poszt: nagyon boldog, békés karácsonyt kívánunk mindenkinek!

Ha pedig engedi az idejük, az ünnepek alatt is maradjanak velünk. Lesz miért.

Igen, lehet röhögni, én is tudom, hogy már három hete tart. De a projektnek a neve Zsiguli-hét volt már akkor is, amikor még csak huncut gondolatként létezett a fejünkben. És eredetileg - oké, nagyon rövid ideig - tényleg egy hétre terveztünk vele. Persze mi erőltettük, mert a Veterán Zsiguli Klub két frontembere, Meleg Norbi és Vukmann Attila – akik nélkül ez az egész cikksorozat nem jött volna létre, vagy ha mégis, akkor csupán egy csenevész kis gyom lenne a világháló egy alig taposott ösvényének útszéli porában – eredetileg csak azt gondolta, hogy egy-két cikk erejéig kellene megemlékezni az évfordulóról, mert hát mégis.

A színeket figyeljék

Nem titok, hogy az ismeretterjesztő csatornák mellett csak akkor kapcsolok Eurosportra, ha bunyó vagy rali van soron. Így halmozottan is volt már szerencsém a Teutul-famíliát lassan felváltó keménymelósokvagyunkvazze favágó-családhoz, a Pelletier-fivérekhez.

A sztori minden egyes részben ugyanaz. Új helyszín, jellemzően valami borzalmasan nagy, kiterjedt erdőség valahol az Egyesült Államokban vagy Kanadában, szitkozódó, gondterhelt főnök, lehetetlen határidők (szinte mindig sikerül ilyen szerződéseket aláírniuk), jellemzően a műsor első harmadában beütő tragédia: lerobbant kamion, elromlott klíma a markolóban, eldurrant hidraulika. Ráadásul nehezek az útszakaszok, szinte mindenütt van egy rizikósnak mondott kanyar vagy kereszteződés, ahol biztosan történni fog valami borzalmas.

A szállított mennyiség csökken (eközben drámai hangon tudatják velünk, ha nem sikerül leszállítani 47 fuvart, vége mindennek, dollártízezrek úsznak el stb.), mindenki egyre feszültebb, élethű, gyorsított felvételen száguldanak a kamionok az erdei utakon, hogy a végén egy csapásra megoldódjon a gond, és végül egy fűszeres marhacsorda elfogyasztásával ünnepeljék meg az újabb sikert és boltot.

Jó dolog, szeretem őket nézni, aktívan részt venni a tömegek szórakoztatásában, és szinte beleborzongok én is, milyen lehet szegény új srácnak egy 15 éves Mack-vontatóval járnia, miközben elromlott a klímája, majd idejében bevinni a garázsba, ahol majd megjavítják neki időre. Fű, mi lesz most?

Mivel épp az imént ért véget, valamint Csikóstól is beesett a videó, amit már valamelyik elvetemült, terepjárós barátom elküldött nekem egyszer, így engedjék meg, hogy az erdővel, széles, ám fagyott utakkal és a folyamatosan lerobbanó vontatókkal (mert bizony még mindig sokszor traktor a tractor a szakfordítók szerint) hősies küzdelmet folytató Pelletier-fivéreknek ajánljam ezt a rövid kisfilmet. Mert erdő és sofőr, valamint gép van a  világ más táján is. Csak oda nem megy el profi stáb...

Egy magyar tengerész elmeséli, hogyan is megy a motorindítás a gyakorlatban, hogyan kell turbót cserélni, és mi a teendő, ha felrobban a kazán

Vélemények az azonos című írásunkról.

A gond csak az, hogy ha – teszem azt – nem állnának ott és nem igazoltatnának, amit mi természetesen nettó basztatásként fogunk fel, nem szednék ki a mattrészeg, bekokózott Stohl Bucikat sem a forgalomból, akik aztán vígan kacsáznának fel-alá a városban, gondtalanul.

Mai cikkünk blogposztja.

Egy hónappal ezelőtt úgy éreztem, a Svédben vett Ponton-Mercim – ez a bizonyos Dezső névre hallgató egyén – a szakadékba viszi a családot. Játsszunk most kicsit Onedin-sorozatot, összefoglalom, mi történt a korábbi részekben. Kimentünk érte a messzi északra, hazahoztuk, közben összetört a feneke, megállt a motorja, aztán megint ment a motor, augusztus végén pedig lekerült Csabi barátomhoz lakatolódni. Hamar kiderült, a kaszni jobb, mint gondoltuk (pedig eleve nem tűnt nagyon rossznak), a futómű, fék, kis kiegészítők viszont minden réteg lehámozása után eggyel rosszabb képet mutattak. És a Ponton Mercedeshez ezek nem olcsók, a rossebbe.

Rákóczi út, Budapest, Ponton, anno

WRC, Loeb, 1.6-os turbómotorok, WRC, Loeb, 1.6-os turbómotorok... az idei rali javarészt pár dolog körül forgott. Sokan tán ezért is fordultak el tőle, hiszen a nagy kavarás és a gyártók fokozatos kivonulása miatt kissé háttérbe szorult maga a verseny. Ez pedig még soha, egyik sportágnak sem tett jót, sőt. Ráadásul a rali az egyik leglátványosabb motorsportok egyike, nem kéne hagyni ellaposodni.

És tudjuk, hogy ennek a szomorú ténynek a versenyzőkhöz vajmi kevés köze van. Ők mindent megtesznek, hajtanak, tepernek, jóformán állandó életveszély közepette. Nem csak az élmenők, a nagyok, hanem a sok-sok félprofi és lelkes amatőr, nekik köszönhetően él még a rali manapság is, ők a biztos alap, hiszen hegy nélkül nincs csúcs sem.

Ezerszer megkísértik a szerencséjüket, tán ezerszer be is jön, de mi van, ha csak 999-szer? Akkor nem marad más, csaj a jószerencse és rendesen megépített autó. Mert általában ha gyorsaságin eldobnak valamit, akkor az el van dobva, ahogy illik. Nézzék csak, ez csak egy apró szeletnyi válogatás a tavalyi ralikból, mindenhonnan, vegyesen. Több tucatnyi ezekhez hasonló baleset történt a szezonban, mégis, mennyi végződött közülük tragikusan a versenyző vagy a navigátor számára? Elenyészően kevés, hála a sokak által szekírozásnak, pénzlehúzásnak felfogott újabb és újabb biztonsági előírásoknak. És még így is milyen hátborzongató a hirtelen támadt csend...

Ha netán valaha is hasonló helyzetbe kerülne, jó, ha tudja az aranyszabályt: bukócsőbe nem kapaszkodunk!

(Youtube-link)

Rutinos Hiénázó vagy kezdő, a Sebességhiéna játékában mindenki egyforma eséllyel indul. Illetve mindenki, aki megérti az egyszerű szabályokat és tisztességesen játszik. Először azonban lássuk a nyereményt: egy remek, boros szakácskönyv Így főzneka  borászok címmel, majd egy remekül használható Hyundai filofax, egy firkálós jegyzetfüzet és annyi friss, ropogós szaloncukor, amennyitől gyomorgörcsöt kaphat egy egész lépcsőház. És persze a dicsőség. Plusz egy Totalcar-meglepetés.

A feladat nagyon egyszerű: december 19. (vasárnap) 18.00-ig készítsen egy fényképet, melyen ön és egy igazán gyors autó látható. Utóbbinál a gyártó által hivatalosan megadott maximális sebesség számít (tehát egy M5-nél pl. 250 km/óra, hiába állítja ön, hogy át van állítva a sebességlimiter). Természetesen a képnek frissnek kell lennie, ennek bizonyítására remekül megteszi egy aznapi számla, napilap, bármi, amivel igazolni tudja, hogy új a fotó (tehát péntek-szombat-vasárnap, azaz 17-18-19.-e játszik). Vasárnap pénteki, szombati lappal fotózni ér, csakúgy, mint szombaton péntekivel, bár az ügyesebbek akár pénteken is pózolhatnak vasárnapi lappal, ennyi könnyítést adunk hozzá.

A másik, lényeges dolog, hogy az ominózus autónak is annak kell lennie, ami. Ehhez úgy kell lefotózni, hogy kétség sem férjen hozzá. Ilyenkor előnyben vannak a Carrera GT vagy Quattroporte-tulajok, de egy 1.9-es szívódezső Octaviára ragasztott RS-matricának nem hiszünk, ahogy egy magányos S-line feliratnak sem. Tudjuk, hogy nem egyszerű, ezért akár több képet is feltölthet róla, de ügyeljen arra, hogy a dátumot bizonyító tárgy ott legyen mindegyiken.

Egy résztvevő-egy autó, egy komment a képek linkjeivel és a pontos típussal (az ellenőrizhetőség kedvéért). Zárás 19.-én este hatkor, figyelem, mostantól ketyeg az óra! Sok sikert!

Kicsivel több mint egy éve beleállt a görcs a homloklebenyembe: kell egy W126. Nem akármilyen, szigorúan V8-as. Hisz' a napi hatkilométeres városi ingázásra nincs jobb egy (velem együtt) kéttonnás 500-asnál. Állítólag az ADAC is ezt hozta ki egyszer győztesnek a városi tesztjén. Második helyet a Saxo kapta.

A stuttgarti lehetőségek szűkösek voltak, az anyagiak még inkább (értsd, maradjunk hét számjegy alatt)... és akkor a sztori, a legenda életre kelt. Amit már mindenki hallott, de senki sem látott. Mindenki, akinek a szívizmát dugattyúk helyettesítik, vágyott arra hogy a legenda igaz legyen, és Ő legyen a főszereplő:
eladó autó, bácsika-felszereltséggel. Első, idős tulaj, a kocsi végig garázsban tartva, csak ünnepekkor használva, márkaszervizben karbantartva, kevés kilométerrel, friss műszakival, ...mindezt gombokért, mert hát, ugye, útban van.

Higgyék el, a legenda igaz: 1985-ös W126 500SE, benne 156 ezer kilométer. A kilométereken túl akadt benne még klíma, ABS, légzsák, villanytető, villanyablak, villanyülés... benne fűtés. Persze pitty-putty is volt: az egyik henger csak csökkentett módban üzemelt, az eladó garázskapuja pedig itt-ott nonfiguratív tetoválásokkal látta el a bódét. A telók is lumbágósak voltak, a szilentek is megfáradtak. Meg még egy csomó apró idegesítő izé.

De sebaj, be lett kalkulálva, majd megcsináljuk, mi sem egyszerűbb. Mózes (merthogy így hívom) Karesznál kapott új gyújtáskábelt, elosztót, rotort, gyertyákat, féktárcsát meg betéteket és még kismillió mást. Meg persze Karesz-balzsamot. Jó is volt egy ideig, már számolgattam mennyiből lesz meg a futómű és a bódé. Aztán volt egy hosszabb autópálya, és mire a lehajtóhoz értem, a 230 lóból 100 elment legelni, a maradék meg csak ímmel-ámmal akart dolgozni.

Nem Kareszhoz mentem, mert ő messze lakik, hanem egy ismerősöm szerelőjéhez. Mondta, menjek vissza később. A váltóból meg elkezdett csöpögni az olaj. Közben becsúszott egy Totalcar-interjú, s ezután valahogy az apró hógolyónyi kellemetlenség dübörgő szopólavinává nőtt. Itt jegyzem meg halkan, hogy bár nem egy probléma a saját hülyeségemre vezethető vissza, mégis élnék a gyanúperrel, hogy Tibby bizony elátkozta Mózest.

Ugyanis az interjúm fele a Merciről szólt, és közben valahogy fokozatosan lement az ára, pedig közöltem is, hogy nem eladó. Mégis, azóta is valahogy mindig előjön, hogy én biztos oda szeretném neki adni, mondjuk valami nagylelkű, százötvenezres ajánlatra. Közben Csík mindig megkérdezi, hogy mennyi van meg épp a lóerők feléből. Mózesen átok ül, Tibby átka.

Nem részletezem, milyen pénzek maradtak, miféle szerelőknél, hogy mennyit totóztunk, mi lehet a baja. Mózes fájásaival egyenes arányban nőtt az én nyomorom is, emiatt rendszeresen felkerült a használtautós oldalakra. Az ár és az állapotleírás mindig az aktuális hangulatomtól függött. Hogy épp’ mennyire szerettem ezt hisztis dögöt, avagy mennyire utáltam ezt az autócsodát. A pechszéria persze folytatódott: a céges garázsban, pár nap állás után elrepedt a szélvédőm, egy másik nap egy másik (immár fizetős) parkolóban pedig leeresztett a jobb hátsó kerék. Természetesen nagybevásárlás után, a csomagtartó szügyig pakolva mirelit kajákkal - alattuk a pótkerékkel.

Már majdnem belöktem a Dunába, elvégre ha az enyém nem lehet, másé se legyen (főleg ne Tibbyé), amikor jött az égi áldás BOSCHtechnikus személyében. Ez a drága ember addig nyüstölte, míg jó nem lett - már a motor. Mózesbe visszatért az élet, olyan ereje lett, hogy origamizott az aszfalttal. Tette mindezt úgy, hogy harmincról tizenhét literre lement a fogyasztás.

Hittem, hogy a nap most már kisüt, és Monte Carlo vár tárt karokkal. De Tibby átka erős. Miután kihajtottam a szervizből, hajtottam haza, megbékélve a világgal és Mózessel. Két sarokkal később láttam, hogy pirosra vált a lámpa, hát leléptem a gázról, majd csak lelassulunk. De nem. A gázrudazat tempomat felőli vége felakadt, lassulás helyett meglódult az autó. Sírva ugráltam a féken, ennek örömére pattogva álltunk meg a lámpánál. A motor 2500-ön pörögve üvöltözött a forgalommal, én meg szintén kábé 2500 decibellel üvöltöttem Mózessel. Szervizbe vissza, gázrudazat megigazít. Mindenki örül.

Pár nap béke után az átok visszatért, újult erővel, kifinomult módszerrel. Egy céges vacsiról hazafelé megálltam a pirosnál a Kiskörúton, majd bamm! Nem nagy bamm, csak kicsike bammocska, de azért némán őrjöngve pattantam ki az autóból. Mögöttem fekete Octavia, benne harmincas manus kalimpál a telefonjával, hogy „bocs! Semmi baja, tényleg! Kicsit elbambultam, de épp’ csak hozzáértem!” Látható sérülés tényleg nem volt.

Volán mögé vissza, indulás tovább. Pár lámpával később görcs állt a bal lábamba. Reflexből kinyújtottam, ráfeszültem a lábtartóra a bal kerékjáratnál, majd reccs! Nem nagy reccs, kicsike reccsecske, de azért mégis csak elrepedt a lábtartó. Üvöltés, kormányfejelgetés, ökölbeharapás. Irány tovább, sietni kell, lassan éjfél, és a teknősöm még nem kapott vacsorát.

A Szabadság-hídról fordulok balra, nagyjából harminccal, kicsi a bukkanó, a kanyar kifelé dől, rajta tükörjég. Hozzáértők szerint ilyenkor jön a baj. Jelentem, jött. Gyönyörű 360-as piruettet mutattam be a Gellért tér foghíjas közönségének. Szerencsére egy taxit leszámítva a kutya sem járt arra, úgyhogy picit pihentem, intettem a taxisnak, hogy jól vagyok, fáradjon tovább.

Átok ül ezen, én tudom. Tibby, szedd le róla!

Belváros, téli hideg, mindenki kabátban, csutkára csavart fűtéssel áll a dugóban. Kivéve egyvalakit. Vladimír nem fázik, Vladimír ugyanis be van tintázva, mint az atom, sőt, akár rá is segíthetett egy-két gyorsítótablettával is. Vladimír egy Hyundai Terracant vezet, ami lényegében egy átszabott Pajero, de ez nem számít.

Az már inkább, hogy Vladimír közúti naszádként rongyol bele az álló sorba. Egy egyenruhás úriember finoman kérdőre vonja, Vladimír ki is száll az autóból, majd visszaül, és a frissen formatervezett terepjáróval nyélgázon... tolat. Bele két másik autóba, majd előre még kettőbe. A lényeg, hogy - a forrás szerint - mintegy 20 autót tör össze egyedül egy alvázas terepjáróval.

Mint minden nyertes szériának, ennek is vége szakad, hiszen ha van hely, ahol nem érdemes hergelni a tömeget ilyesmivel, akkor Oroszország az. A rendőrt pedig pláne nem, főleg, ha az számíthat az összetört autójú tulajdonosokra is. Azt hiszem, nem tudjuk sajnálni Vladimírt, a marhát.

Mit gondol, mennyire képesek a kommentelők? Tényleg monitorlakók vagy bevállalós fickók? Tessék, jöjjön beljebb. Életveszély, paprikás krumpliból Mercedes, van itt minden.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Nem hinném, hogy egy hétnyi zsigulizás után lenne még olyan magyar az országban, aki ne tudná, hogy e szovjet remek alapjául egy hatvanas évekbeli Fiat, a 124-es szolgált. Bár: ma reggel kikérdeztem a szomszéd nénit, és – a teremburáját - nem tudta pontosan megmondani, melyik az OHC-, és melyik az OHV-vezérlésű, a Fiat, vagy a Zsiga. Ő se kap hangszórót a hétvégére. Na jó, akkor kicsit újravesszük a leckét, s felgöngyölítjük ezt az egész 124-es maffiát Seattól Zsigulin át a Kiáig. Úgy bizony, a szálak Koreába is elvezetnek…

Fiat 1100
 

A P. család járműparkjának bővülését egy apró malőrnek köszönhetjük. Feleségem (továbbiakban: Hajni) egyre többet gyakorolja a vezetést, sőt, még felfrissítő órákat is vesz egy oktatótól. Örülök neki, mert az én vezetési tanácsaimat valamiért nem hajlandó megfogadni. Túl arrogánsan mondom, vagy mi. Amúgy az oktatóra is inkább pszichiáterként van szükség, hisz vezetni tud; de be kell látnom, elég jól számolja fel Hajni félelmeit.

Olyannyira, hogy egyszer elment egymaga gyakorolni az Avensisünkkel. Valahogy éreztem, hogy nem szabad kikapcsolni a telefonomat: egy sarokkal arrébb valóban bekövetkezett a tragédia. Meghúzott egy párhetes Mondeót, parkolás közben. Nem balhéztam, megesik az ilyen, az Avensisen alig látszik a nyoma. Mondjuk, nem tudom, hogy a hátsó sárvédőív pár centis megnyomásának javítása, és az ajtó aljának újrafújása mitől került 125 ropiba, de ez legyen a biztosító gondja.

A lényeg: az Avensis túl nagy. El nem adjuk, mert amikor felkerekedünk, szükség van a csomagtartójára. Ergo, kell egy kisebb jármű, még mielőtt Hajni körbetörné a Toyotát. Mivel köztudottan okos asszony, maga javasolta a B jármű beszerzését. Nekem is tetszett az ötlet, az már kevésbé, hogy meglengette: a motorkerékpár luxus, legyen helyette a kisautó. Mindegy, ezen is túlvagyunk, a Honda marad, és jön még valami más.

Kézenfekvőnek látszott, hogy egy bakancs Micra legyen. Régen, még terhesen Hajni is vezette, és boldogult vele. Aki nem ismerné, elárulom, mi a jó benne: a vezetőülésből látszik az orra, mint egy kocka Ladának. Megbízható és tartós, tudom, mire kell odafigyelni a vásárlásnál.

Vannak már erősebb, gyorsabb, hangosabb, meg mindenféle egyéb Ladák. De ezek a homológ versenygépek a legromantikusabb lapjai a nagy Zsiguli-könyvnek. Pláne, ha olyanok ülnek a volánjaik mögött, mint Balatonyi Árpád és Németh Gyula.

Vélemények az azonos című írásunkról.