Teszt: Jaguar E-Pace P300e – 2021.

A tényt, hogy ez a 4,4 méteres autó 2,2 tonnára mérlegel, egy kicsit azért emészteni kell. Méret és hajtáslánc alapján a Mercedes GLA 250e meg a BMW X1 xDrive25e lennének az ellenfelei, de azok sokkal könnyebbek, mindkettő megáll 1,8 tonna körül. Az árlista szerint is mintha teljesen más kategóriában járnánk: a BMW 89 lóerővel gyengébb és 9 millióval olcsóbb alapáron, míg a Merci 47 lóerő mínuszért 8 millióval kér kevesebbet. A hibrid E-Pace 23,5 milliós belépője annyira meredek, hogy még az egyel feljebb rajthoz álló Mercedes GLC és BMW X3 hibridjei is olcsóbbak. Oké, hogy elég jó alapfelszereltséggel adják a Jaguart, de ez akkor is minimum furcsa. És ha a tesztautó 28 milliós árához keresünk ellenfelet, akkor nagyon kemény harcosokkal kerül egy ringbe.

Tegyük hozzá, a Mercedes GLA és a BMW X1 érezteti a vásárlóval, hogy az adott márka SUV-ranglétráján a legalsó fokot jelentik. Magasabban kvalifikált társakhoz képest kényelmetlenebb, spártai belső van ezekben, legalábbis a hibrid X2-ben úgy éreztem magam, mintha egy szépen kidolgozott fa lócán kellett volna autóznom, és a dízel GLA üléseit is utáltam. Ezzel szemben az E-Pace olyan luxussal kényeztet, hogy sokáig nem hittem el, tényleg a kompakt crossover kategóriában járunk. Az ülések elöl és hátul is nagyon kényelmesek, a helykínálat négy embernek elegendő, amíg elöl nem egy óriás helyezkedik el hátratolt fotelben. A csomagtér teljesen rendben van, a bőrkárpit tökéletes minőségű, és bár több a műanyag felület, mint az ennél feljebb pozicionált Jaguarokban, ezek kellemes tapintásúak. A műszerfal pedig a friss JLR design szerint készült, azaz digitális kijelzők és azokkal finoman integrált kapcsolók várnak.

Azért Angliában sem hülyék tervezik az autókat. Hiába futtatja ugyanúgy a Privi Pro rendszert, mint a jóval drágább Range Rover Sport, annál kevesebb és csúnyább a képernyő meg a kormánykapcsoló, így kicsit nehézkesebb a működés. Alapvetően azonban ez még mindig sokkal szebb a mai átlagnál, és ha egyszer beállítottunk mindent kedvünkre, igazából használni sem bonyolult. A kormány fogása természetesen kellemes és tekerni is jó érzés, a váltó előválasztó kar meg annyira finoman bőrözött, hogy szívem szerint ott nyugtattam volna a tenyerem, és nem az utas combján, ahogy egy Jaguarban illik.

A nemrég próbált hathengeres dízel F-Pace nekem csalódást okozott, ugyanis pont abban viszonylag gyenge, amiben tündökölni szokott a Jaguar: a futómű hangolásban. Namost mivel az a 35 centivel hosszabb autó alumínium, az E-Pace meg acél, ezért, vakuljak meg ha hazudok: egy teljes mázsával nehezebb, mint a nagydízel F-Pace. Viccnek kicsit erős lenne, ami azonban még erősebb, hogy a majd' húsz centivel rövidebb tengelytáv és a szűkebb nyomtáv ellenére az E-Pace futómű sokkal jobb, méltó a márkához. Jól kirugózza az úthibákat, nincs hajózás vagy billegés sem, mert azokat remekül csillapítja, és kanyarodik csodásan, engedelmesen követve a kormányt nagy tempónál is. Mindezt acélrugókon – teljesen hihetetlen, hogy mit hoztak ki belőle azok a bolondos brit tudósok. Erről a fekete mágiáról lett híres a Jaguar a '70-es években, és úgy tűnik, ma is tudnak még kakast áldozni a démonoknak, ha kell.

Ez eddig azonban mind csak az elvárt színvonal, az igazi meglepetés a háromhengeres benzinmotor, meg úgy általában a hibrid hajtáslánc. Ugyanis az angolok saját fejlesztésű, moduláris Ingeinum motorcsaládjába tartozó, másfél literes motor kifejezetten finoman jár, és méltó a hangja. Gondolom részben hangszórók tehetnek erről, de ma már ez is a tudomány része, a lényeg, hogy a vezetőülésből hallgatva megteszi az aura. Ráadásul önmagában is kétszáz lóerős a kis kávédaráló, a hátsó tengelyt meghajtó villanymotorral (ERAD) együtt 309 lóerőt és 540 Nm nyomatékot tud, ennyi már ezt az ólomgolyót is egész szépen megküldi. A 6,5 másodperces gyorsulás egy kicsit még gyorsabbnak is érződik, és sem az előzés, sem az autópálya belső sávjának takarítása nem okoz gondot. De még kizárólag villannyal sem, ugyanis lendületes gyorsításra és 135 km/h sebességre képes az E-Pace hibrid anélkül, hogy benzint égetne.

Az alapvető felépítése azonban ugyanaz, mint a BMW X1 25e, a Mini Countryman hibrid, vagy éppen anno a Volvo V60 PHEV esetében volt, azaz nincs tengelykapcsolat a villanymotor és a benzinmotor között. Ennek előnye, hogy nem kell kardán az összkerék-hajtáshoz, és hogy egy sima automata váltó elég, bonyolult hibrid erőátvitel helyett. Viszont óriási hátránya, hogy ha egyszer lemerült a 15 kWh kapacitású akkumulátor, akkor azt menet közben maradék energiákból nem tudja érdemeben visszanyerni, mert kizárólag a motorfék nem termel annyit, a motor részterhelését pedig nem lehet töltésre használni. Tehát miután kiautóztuk azt a nagyjából 50 kilométert, amit teljes töltéssel tud, onnantól már csak rövid gyorsításokra, esetleg pár száz méteres gurulásokra kapcsol villanyt a rendszer, egyébként a benzinmotor dolgozik – és így többet eszik, mint más felépítésű hibrid tenné.

Ez bizony elég nagy hátrány, nem véletlen, hogy a Toyota, vagy a Honda rendszerében elöl is van villanymotor, nem csak hátul, így sokkal több áramot tudnak termelni, és töltés nélkül eljárnak hat- legfeljebb hétliteres fogyasztással. Ha ezt még töltési lehetőséggel is megfejeljük, mint a RAV4 PHEV, vagy a nemsokára érkező prémium kiadása, a Lexus NX 450h+ esetében, akkor pláne sokat lehet spórolni. De azért az ingyen ebédet még nem találták fel: a Toyota drágább, mint az említett Merci és a BMW hibridek, a Lexus meg még közelebb kerül az E-Pace árához. És ezt csak az ellensúlyozza, hogy a japánokban van a legnagyobb aksi az említettek közül.

Azonban a Jaguar is tud valamit, amit a többiek nem: egyenáramú villámtöltést fogadni, amivel egy óra alatt teleszívja magát nulláról. Ha Münchenbe megy az ember, nem fog ötven kilométerenként megállni egy ilyen mutatványra, de a napi jövés-menésben ez egy valós előny a Merci, a BMW és a Toyota-Lexus csak váltóáramot fogadó, és így lassabban tölthető rendszereivel szemben.

Az más kérdés, hogy felmérések szerint abban a bizonyos napi jövés-menésben az ilyen drága PHEV SUV tulajok túlnyomó része leszarja a töltögetést, és csak kiélvezi a zöld rendszám előnyeit. Nem szép dolog, de ez van, és pont emiatt zsákutca az egész konnektoros hibrid vonal. Hiszen a villanyhajtástól nehezebb lesz, tehát rosszabb autó, mint ugyanaz tisztán benzinmotorral lenne, van is E-Pace 160 lóerős, háromhengeres turbós benzinmotorral, 16 millióért, ha valaki kipróbálná. Villanyautónak meg csak akkor lenne jó, ha rendes aksit tennének a szervizigényes benzinmotor helyére, viszont a töltési kényszer és a tetemes tömeg már megérkezett. A hátrányok tehát a családfa mindkét ágáról öröklődnek, miközben az előnyök csak korlátozottan, ennek ellenére nem mondhatjuk teljes szívvel, hogy csak az Európai Unió felé, CO2 elszámolási trükknek alkalmas egy ilyen.

A nyugaton széles körben elterjedt, és nálunk is sokakat érintő elővárosban lakó, belvárosban dolgozó életformához ugyanis illik a tudása, pláne így, villámtöltési lehetőséggel. Gödöllői kertemből és a szerkesztőség óbudai mélygarázsából is mindig töltött aksival indultam, így a néhány hosszabb út és a nehéz jobblábam ellenére 4,7 liter lett a tesztfogyasztás, azért az nem rossz. Rettenetesen pazarló ugyan 2,2 tonnás monstrumot használni ingázásra, és holtbiztos, hogy sosem termeli vissza az árát megtakarításként, de az vitathatatlan, hogy egy kis tudatossággal megúszható minimális benzinfogyasztással a napi rutin. A háromhengeres varrógép meg arra pont elég, hogy nem kell kölcsönkérni egy dízel Škodát akkor se, ha messzebb indulnánk. Innentől már a felhasználón múlik, mit kezd a drága pénzen vett lehetőséggel.

Az autó bemutatóján is készítettünk videót, érdemes megnézni:

Hogy miket láttunk még Tannisban, arról alább egy videó, itt egy Égéstér, ez itt pedig az a gyűjtőoldal, ahol minden Tannis-i anyagunkat megtalálod.