Kívánatos kaloda

Ötszáz kilométer volt benne, mikor elhoztuk, még le se vizsgázott, annyira új. Kari kolléga ment érte egy próbarendszámmal, ő is parkolta le a szerkesztőség épülete alá, a mélygarázsba, egy eldugott helyre, a sor végére, a fal mellé. Aztán beállt mellé egy másik, régebbi Laguna, olyan szorosan, hogy ihaj. Biztos irigységből.

Szép munka volt kicentizgetni a kocsit a sarokból. A Renault próbált segíteni, az agyonextrázott kocsiban elöl-hátul radar figyeli, minek akarunk nekimenni, csipogott is szorgalmasan mindkettő. Más-más tónusban. Egyszerre. Aztán kicsit ki kellett nyitnom az ajtót, hogy szemmel is megnézzem, hány milliméter van még a lökhárító és a fal között.

Ekkor megszólalt a harmadik szólam: a nyitott ajtóra is hangjelzéssel figyelmeztet a Laguna. És akkor kormánytekerés közben véletlenül beakadt a kezem az irányjelző karjába: pitty-pitty, pitty-pitty, hiszen a Renault immár hagyományosan kattogás helyett minden modelljében tévéfocihanggal jelzi az indexelést.

Majd szétment a fejem a rettenetes vernyogástól, sipítástól és ciripeléstől, mire nagy keservesen kipiszkáltam a kocsit a résből. Végre minden elkussolt, én meg boldogan indultam a fény, a rámpa végén nyíló szekcionált kapu felé, amikor az autó kedves csicsergéssel figyelmeztetett: nem vagyok bekötve. Most viszont inkább kiszálltam, és jól megnéztem kint, napvilágnál. És egy nagyon furcsa dolgot láttam. A Laguna Grandtour (a Renault most így hívja a kombikat, a Break-korszaknak vége) nem szép autó, de néha mégis.

Alapjában véve az egész egy szörnyen diszharmonikus műtárgy, van négy kereke és nagy ötödik ajtaja, de nem az a tipikus kombi, amilyet egy gyerek rajzol. Furák az arányai. Túl határozottan tart össze az oldalablaksor felső és alsó vonala. A motorháztető három értelmetlen domborítása is idegesítő.

Ugyanakkor vannak szögek, ahonnan kifejezetten kívánatos. Félelölről, félhátulról simán kéne, totál szemből is van benne valami mélytengeri ragadozós, Isten bocsássa meg, de még a régi Renault Alpine A310 sportkupé is eszembe jut róla. Nem szép, de legalább érdekes autó az új Laguna kombi, és ez mindenképp remek.

Az alufelnije meg kifejezetten tök jól néz ki, mint egy sokpengés húsdarálókés. Simán el tudom képzelni, ahogy küllői pörögve haladnak egy leleményes tömeggyilkos tervezte kínzóasztalon James Bond ágyéka felé, míg Őfelsége furfangos katonája el nem párologtatja a fogába épített minilézerrel. Szóval állat, na.

Odabent egy rossz szavam sem lehet a látványra, nekem most a Laguna belseje a legszebb a középkategóriában. Elbűvölő a vezetői környezet, a félbőr-félalcantara fotelek hívogatóan feketéllenek, a műszerfal izgalmas ívben feszül a szélvédő alatt. Az ember alig várja, hogy megmarkolhassa az alul lapított (F1-utánérzés, ugye), szépen formázott kormányt, hogy nekieshessen a szimmetrikus középkonzol és pszeudo-kardánalagút gombcsoportjainak.

Az első pofont az A-oszlop és a tető találkozásától kapom. Szó szerint. Idő kellett, amíg megtanultam úgy be- és kiszállni, hogy ez a gonosz sarok ne csapjon hókon. A szék kényelmes (motoros, persze, kilencmillióért jó hogy), a kormány jó fogású. a műszerek egyértelműek, a színes egérmozi, a gombok, kapcsolók szintén. Kivéve a tempomatét, ami valamiért a váltókar mögé került. A fűtéskonzol billentyűin nagyon jópofák: lefelé pöcögtetem, hűl, felfelé hevül a kabin. Milyen jópofát lehet kitalálni ilyen triviális téren, nahát!

A kormány mindenfelé állítható, aki harapni szereti, magára ránthatja, aki két ujjal lazán fogja alul, betolhatja. (Természetesen mindkettő elítélendő.) A pedálok jó helyen vannak, a gáz kicsit mélyen, de ez a szép új világ már csak ilyen: síkba rendezés helyett szinte minden kocsiban gumiperem óvja a jobb lábat a fék alá szorulástól. Szóval minden rendben, csak a plafon van túl közel, a hajamat birizgálja a tetőkárpit.

Pontosan mennyivel kisebb a kombi Laguna, mint mások? A következő oldalon megmondjuk.