Múlt héten alig néhány óra alatt bejárta a világhálót az a Volvo teherautó reklám, amelyben a korosodó Jean-Claude Van Damme lemegy spárgába, csupán két kamion tükrén támaszkodva. Ahogy az ilyenkor már megszokott, sorra jelentek meg a videó különböző paródiái is. Ezek közül egy szerkesztőségünk egyöntetű kedvence lett az eredeti videó székely változata:

Ezek azok a srácok, akiknek a zseniális székely nyelvleckéket is köszönhetjük.

A tokiói forgalom, ha engedik, egyáltalán nem lassú, a japán ember nyomja a gázt, ha lehet, kicentizi a dolgokat, bár tény, hogy agressziónak, hektikus vezetésnek nyomát se látni. Mivel a hatalmas dugók és a szabadabb szakaszok elég gyakran tudják váltogatni egymást, az egyszeri utazó számára meglehetősen kellemetlen látvány, ha a Toyota által az ő biztonságos szállítására kijelölt sofőr a harmadik (néha a hatodik) emelet magasságában robogó autóban egyszerűen elengedi a kormányt, és hagyja, hogy az autó csak úgy menjen. Nem egy pillanatra, hanem hosszan, perceken át. Ezt hogyan gondolták, mégis?

Valahogy úgy, hogy egy CACC-s Lexus IS-ben ültünk éppen, amivel teljesen biztonságos az ilyen. Az érkezésünket követő esti Lexus-parti után, másnap reggel az első komoly programunk egy ilyen Comparative-adaptive Cruise Control (összehasonlító, alkalmazkodó sebességtartó rendszer) nevű izével ellátott Lexus kipróbálása volt.

Arra lennék kíváncsi, hogy mi állt a feladatlapon, amikor kiadták a megbízást a mérnöknek. Egy útépítés elkerítő korlátjáról van szó, ami két egymás fölött futó csőből áll. De hát tartania is kell valaminek, mi legyen az? Piros háromszög, hogy feltűnő legyen? Sárga-fekete sávos téglalap, nehogy nekimenjenek? Á, inkább legyen rózsaszín nyuszi. Azt hiszem, a reggel első sokkjával kellőképpen felkészültem a Tokiói Autószalonra.

Idén Frankfurtban jól megállapítottuk, hogy az autószalonoknak reszeltek, megölte őket a zinternet. Meg hogy Európára már magasról tesznek az autógyártók, hiszen egyre kevésbé fontos piac. A Tokiói Autószalonon rá kellett jönnöm, tévedtünk is, meg nem is. Japánból nézve kicsit másképp fest a világ.

Karotta nirvánában, Winkler verejtékben. Két autóban, melyek közül csak az egyik az, aminek látszik.

Így két nap után már ki merem jelenteni, hogy Japán az én gyomromnak kissé túl cuki. Az egy dolog, hogy a mindenhonnan támadó cukipofa állatkák után egy mezei Hello Kitty-s kipufogóvég már megkönnyebbülésként hatna, mert a cukiságok reklámtáblákról bandzsítanak rád csőstül, a metróban, az utcán, az aluljáróban, mindenütt. De az emberek is túl cukik, a folyton vihogó csajoktól kezdve a papucsbojtig hajlongó éttermi pincérekig mindenki. És ne vegyétek zokon, japán barátaink, hiszen tisztelettel nézünk fel csodákat véghez vitt nagy nemzetetekre, de a többség béndzsának hat.

Nem vagyok egyedül ezzel a benyomással, konzultáltam a kollégákkal is. Hányatott történelmüknél fogva az elnyomott nők viselkedésén nem akadunk fenn, meg különben is, egy elesett leányzó mindig meghatja a férfiszívet, de hol van a hím, aki határozottan a segítségére siet? Ilyet alig látni a nagy tokiói forgatagban, a testbeszédből legalábbis ez jön le. Félénken néző, félénken mozgó, félénken beszélő az emberek túlnyomó többsége, szamurájt nemigen látni. Lehet, hogy ez is visszavezethető a történelemre, hiszen az elszigetelt országban ronda diktatúra alatt nyögtek évszázadokon át, aki kinyitotta a pofáját, azt gyorsan hasba szúrták, de elég volt akár csak megkérni erre.

Amikor végignéztem, hogy három, talpig láthatósági színű, sarkvidéki kabátba öltözött ember, világító gumibotokkal az utcáról a mélygarázs felé irányít egy nem túl nagy furgont, megértettem, miért olyan alacsony a munkanélküliségi ráta Japánban. És ezek a csávók egész nap ott álltak, hol a gyalogosokat terelték, hol a behajtani kívánó teherkocsikat. Jézus.

Egyébként Tokió a főutak mentén hatalmas és csillogó, ám egy réteggel a nagy házak mögött kisvárosias, sőt, a papírházikók miatt sokszor kifejezetten falusiasnak érződik. Sehol egy szemét, sehol egy koszos sarok, vagy huszonöt éve a köpködés is tilos – ez igazából egy extrém tiszta és jó szagú város. Csak kicsit sokan laknak benne...

Elvileg hírzárlat volt, arról volt szó, hogy tilos fényképezni. Azért becsúsztattam a kis gépet a hátizsákba, hátha mégis, Japánban sosem lehet tudni. Szüntelen hajlongások között minden kérdésre elhangzik egy-egy hai, vagyis igen, de azt nem tudom, hogy mondják a nemet. Amikor mégis elkerülhetetlen a tagadás, határtalan szégyenükben rettentő sajnálkozó arcot vágnak, mintha éppen most gázolná el a Sinkanzen a család kedvenc kutyáját. A nem minden szempontból tökéletes angoltudásuk meglepő helyzetekbe tudja katapultálni az embert. Szóval vittem gépet.

Magam sem voltam tudatában, de a Nissan Japán legrégebbi autómárkája. Az esti rendezvényen a 80. szülinapjukat ünnepelték, Carlos Ghosn, a vezér japán beszéddel készült, és be is mutattak valamit, amiről beszélni sem szabad. Nem is újságíróknak szervezték a bulit, mi csak úgy meg lettünk hívva, ha már itt vagyunk Japánban. És kiállítottak egy sor veteránt a nyolcvan éves cég múltjából, amiket szabad volt lefotózni. Na ugye.

Egy Zsiguli kacsintott rám egyből a bejáratnál. Nyilván nem, hiszen egy 66-os Sunny volt, de szemből megtévesztően hasonlít, még az embléma is majdnem stimmel. Hátulról is lehetne Fiat, de inkább egy másik modell, viszont az adattábla arról árulkodik, hogy pöttöm ezres motorjába 56 lóerő szorult, ami egész érdekesen mozgathatja a filigrán, alig 650 kilós kasznit. Nem tudom, exportálták-e egyáltalán ezt a B10-es sorozatot, én mindenesetre még nem láttam ilyet élőben.

A harmincharmadik emeleten szürcsölöm a frissen főzött zöld teát. Szól a Tankcsapda, hirtelen ez került a kezem ügyébe, hogy felpörgessen. Felismerések éjszakája ez: nemrég tapasztaltam meg, milyen az, amikor gombnyomásra meleg vízsugár veszi célba a csupasz seggemet, rájöttem, hogy már nem mozog elég ügyesen a kezem ahhoz, hogy mellécsurgatás nélkül önteni tudjak a teáskannából, viszont a pálcikával evés még egész jól megy. Kábé két napja nem aludtam ágyban, úgyhogy előre kérek elnézést a csapongásért, de holnap nem tudom, lesz-e idő bejelentkezni, mert komolyan behatolunk ebbe a városba, ahol még nem láttam földszintes házat, viszont már eltévedtem egy közönséges, négy épület közé szorult téren. Hello, Tokió.

Aki követi a híreket, sejti, hogy az autószalonra jöttünk, ám az csak a hét második felében kezdődik, és amúgy is csak egy napra vonulunk ki oda Csikós mesterrel, aki valamelyik másik toronyházban gubbaszt a gépe előtt. Talán épp abban a középsőben, amit a távolban látok az ablakból, bár mindegyik ugyanúgy néz ki. Azért találomra átintegetek, hátha. Szóval addig valamivel el kell ütni az időt.

Van, hogy az embernek el kéne érnie a buszt, aztán mégse fut elég gyorsan, ám egy transzkontinentális járatnál kicsit gázosabb a lecsúszás. Naná, hogy lekéstük a tokiói gépet. De már itt vagyunk, a Lexusnál.

Ha még nem tudná ország-világ: Bandi a Nissannal indult Japánba most vasárnap, én pedig ugyanoda, ugyanakkor, hasonló célból a Toyota-Lexus konglomerátum jóvoltából. Naná, hogy vasárnap reggel Liszt Ferenc hegyén köd ült, csúsztak a járatok, így a miénk is Frankfurtba. Naná, hogy alig maradt egy óránk már az átszállásra, és még szép, hogy volt még tennivalónk a tokiói beszállókártyával is. Mindent elintéztünk, a tokiói gép is csúszott, de megvoltunk. Irány Japán!

Aztán becsúszott egy kis malőr. Kiderült, hogy a gép nagyon tele van, felajánlották, hogy 600 euróért bárki választhatja a későbbi járatot. Mi persze, ragaszkodtunk ehhez a kora délutáni Lufihoz, csak azzal volt garantált, hogy a Toyota által hozzánk vágott naptár egyetlen lukas időszakát – a megérkezés napjának jó részét – magáncélra kihasználjuk. De a tömeg nem mozdult, a gyomrunk vészesen korgott, elrohantunk a bőven látótávon belül levő standhoz bevágni egy-egy szenyát. Mire visszaértünk, üres volt a váró, a kábé 540 embert szemvillanás alatt bevagonírozták. A kellemetlen arcú és cinikus mosolyú lufthansás ember pedig közölte velünk – az ajtót becsukták, az a gép elment. Ha megdöglünk is. Egy szót nem mondtak a hangosbemondóba, mi távolról néztük a tömeget, mikor indul, azt sajnos nem tudtuk, hogy a miénk melletti kínai gép miatt ugyanolyan ütemben töltődött fel a váró, mint ahogy fogyott a japáni csapat. Boioioioionnnng…

A gép még ott parkolt vagy tíz percet, a csomagjainkat persze az új repülési szabályzat értelmében ledobálták róla. Nem csodáltam volna, ha valakit még suttyomban beültettek volna a helyünkre az utolsó pillanatokban – nagyon nagy volt a túlbookolás.

Hát, nem örültünk. Valami csodával határos módon sikerült volna bizniszre feltornázni a jegyet, életemben először nem élő roncsként érkeztem volna Japánba. Rohantunk intézkedni – csak az esti ANA géppel mehetünk, addig várnunk kell, igyunk talán egy jó kávét. Puff, lőttek a kicsit hullás, de mégiscsak szabad tokiói délelőttnek.
Tehát ettünk és ittunk, búsongtunk, Shinjukura, Uenóra és egyéb jó helyekre gondoltunk, amiket nem látunk majd, no meg a bizniszes fotelre, ami síkba is fektethető. Aztán ANA-jegyet intéztünk, ahol találkoztunk egy hazánk fiával, aki pont úgy járt, mint mi, csak szándékosan. Emiatt ő hatszáz euróval gazdagabb lett – velünk ellentétben.

Mindegy, sose utazhattam volna máskülönben a második japán légitársaságnak (vagy már az első, és a JAL a második?) tartott céggel, márpedig a japán repülés egész más. A gépen van például USB és 220 volt minden utasnak, a személyzet pedig 90%-ban japán, ezért valószerűtlenül udvarias és segítőkész. Nagy élmény, kár, hogy azért eléggé megnyomorított 11 óra alatt az ülés.

Kvázi este értünk a Narita reptérre, ahonnan vészes sebességgel besöpört bennünket egy kisfurgon a hotelbe. Ez a Tokiói-öbölben a tengertől visszahódított területekre épített, számos mesterséges sziget egyikén van, modern, elég steril, de a japánsága miatt mindenképpen vonzó. Épp csak megérintettük a falat, ünneplőbe vágtuk magunkat, és már száguldottunk is tovább a Lexus óriási velkámpartira egyórányira a hotelünktől.

Egy szumóstadionban rendezték a dzsemborit, volt sok-sok falnyi vetítővászon, Japán szépe, a korábbi Lexus-pályázatra érkezett filmek kivetítése, beszédek. Aztán – hogy kedvet csináljanak a szalonra – előgördítették a márka két nagy újdonságát.

Egyik egy végleges autó, az RC, amely azon kívül, hogy 4,7 méter hosszú, és lesz benne 3,5 literes V6-os, illetve egy 2,5-ös benzinessel kombinált hibrid hajtás, rendkívül hasonlít az LF-A-ra is. Ez az autó már kvázi szériaérett, rövidesen vehető is.

Kicsit messzebb kell kémlelni a jövőbe, ha a 4,64 méter hosszú és 1,62 magas LF-NX kompakt szabadidőautó megjelenésének pillanatát keressük, mert ez itt még csak tanulmány, igaz, teljesen önjáró. Kétliteres, benzines, turbós motor hajtja, és állítólag sokféle forradalmi megoldással találkozunk majd benne. Azért aláfényképeztem: tényleg van benne hajtás.

Ezt követően jött a dínomdánom, japán levessel, jakitorival, olaszos kajákkal, borokkal, sörökkel, mindennel. A legnagyobb örömömre felfedeztem az egyik kedvenc kajámat, a „karérajszüt”, azaz curry rice-t, pontosabban currys rizst, amit gyerekkoromban a suli menzáján is elég sokszor ettem. Isteni volt.
Vagy négyszáz ember volt a teremben, s a beszélgetésük fonalát addig csak szép, óvatosan kezdte ki a kiköpött Andy Warholnak öltözött, alternatív japán DJ. Ám egy ponton átadta a helyét a zenekarnak. Hallottak már posztindusztrialista rockereknek öltözött japánokat Boban Markovic-jellegű balkáni zenét játszani, de úgy, hogy hiányzik belőle a dallam és a lélek? Küldték már rá az ilyen együttes produkcióját Japán legjobb hangosító berendezésére?

A tökéletes gyógyír egy 40 órája talpon levő, jetlages újságíró számára. Amikor úgy éreztem, már szétreped a fejem, inkább felszálltam az első szállodába induló buszra, és megírtam maguknak ezt a posztot. Egy zűrzavaros nap tökéletes befejezése.

Kattintsanak a képekre, bőséges galéria nyílik, képaláírásokkal!

Alomautó bordóban

Akkor meg azt hittem, hogy ennél mar csak jobb autók vannak (ugye ez 16 éves volt), de kesőbb rájöttem a szomorú valóságra….

A legnagyobb baj talán, hogy van végre egy igazán jó állólámpás Mercim. Nem, nem a Szobor, hanem a másik. Amelyik az utcán lakik, lóg az orra, horpadt az ajtaja, itt-ott elég szakadt, és a testét kézzel festettem pöttyösre a nyáron. Foltos annyira jó kocsi, hogy most már nem csupán nekem, veterános rózsaszín ködön át tűnik zsír verdának, hanem még egy sokkal újabb autóhoz szokott valakinek is. Persze, tohonya, nincs benne ABS és klíma, de még fejtámla sem, de olyan kellemesen működik, mindene olyan lineáris, hogy elmenne egy öt-hat éves használt autónak. Pedig nyolcszor idősebb.

 

Gyűrjük is rendesen, most két hete megint elvitte a családot Miskolc-Tapolcára, egy héttel ezelőtt pedig csak Budapesten belement bő százötven kilométer, mert a családom különböző tagjait szállítgattam vele mindenfelé. Imádom, egyfolytában örülök neki, nem tudom megunni, pedig huszonegy éve ilyen kocsival járok. Ez, látják, egyfajta autizmus, de vállalom, mert nekem jó.

Három héttel korábbi körképünk a luxusautó-piacról elgondolkodtatott. Hiszen ha a luxus fogalmát úgysem lehet határok közé fogni, vajon lehet-e valamiből luxuseszköz, ami olyan korlátokkal bír, mint egy öreg ezres Swift? Ha sok aranyat és drágakövet pakolunk bele biztosan, de kell hogy legyen ennek kispolgári útja is.

Olcsó autóból olcsón luxust – ha ez az irány, felejtsük el, hogy a luxushoz minimum bőrülés és tisztességes nyomaték kell, és korlátozzuk a fogalmat a külsőre. Ez reprezentál a külvilág felé, legolcsóbban így kerülhetünk a forgalom szemében az elitbe, a putri utastér pedig eltakarható olcsó ablakfóliával. Adva van tehát egy háromajtós Swift, ami nem a dizájntörténelem remeke, de nagyobb baja, hogy – hiába a használtpiac kedvence – mint a tescós szatyor, legtöbbünk fejében egybeforrt az alsó-középosztállyal. Nagyobb hendikeppel autót aligha próbálhatna meg exkluzívvá tenni az ember, mégis, mennyi lehet a legkevesebb pénz, amiből sikerülhet vele a luxus életérzés?

Mai cikkünk kapcsán bizony elgondolkodtunk egy kicsit – nyilván leginkább poénból – hogy vajon mi történne, ha az ország úgy döntene, hogy katasztrófahelyzet állt elő és éppen szükség lenne a mi járműveinkre. Sőt, továbbmentünk az elborult dolgok felé: vajon mi lenne, ha netán egy esetleges fegyveres konfliktust nem haditechnikai eszközökkel, hanem az állampolgárok rendelkezésére álló járműveivel vívnánk meg amolyan Mad-Max-módra?

Mi lesz, ha jönnének a pomogácsok? Mire megy az állam a mi vackainkkal és velünk? A nemzetközi helyzet fokozódik, esztergomi Suzukik és győri Audik a nagyszombati Kiák ellen? Grazi G-Mercedesek kontra Skodák Mladá Boleslavból? Pálinka kontra sör, benzines kontra dízel, mi megmondjuk, hol segíthetnénk!

(Figyelem, ez egy vicc, ne vegyék komolyan, a valóságban talán csak Sipos úr Transit-flottája alkalmas katasztrófavédelmi feladatokra. Őt pedig nem kell sorozni, segített önzetlenül is.)

Íme, itt a levélváltás, vágatlanul. Hasznát venné a járművednek az ország, ha szükséghelyzet adódik?

Legendás alakok tűnnek fel - valószínűleg először - a Totalcar tévéműsorában. PWR Ákos, Hosszú és Bodza, a műszaki vizsla is. Mindemellett remek srácok - kicsik és nagyok -, valamint a világ talán legszínesebb csapatósautó-felhozatala kicsi olasztól nagy amerikai V8-ig. És a lényeg: mosolygó, jókedvű emberek, akik talán új barátokra leltek a kicsi versenypályán, ahol összegyűltünk, hogy megmutassuk: lehet még jót autózni ebben az agyonszabályzott világban.

Winkler blokkját börleszkbe illő módon lopták el az olaszok (Daniele, az Omniauto.it videós arca), akik saját nyelvükkel küzdve próbálták bemutatni az új Opel Insigniát. Soha nem tudtuk meg, vajon mennyi időt töltöttek el a beltérben, ahol...ehmm...jobbra fordult végre minden (?). Valószínűleg nem jött össze neki a tévés karrier, mert nem találni tőle Insignia-tesztet.

A becsületesnepper, és a német nepperkolléga is azt mondta: a Cougarnak kell egy fényezés. Több német is elvitte volna, lelkesnek tűntek, elismerően nyilatkoztak a műszaki tartalomról, de a fényezés, az gátat vetett az üzletnek. Egy német nem is kezd el a fényezés miatt alkudozni, mert Németországban egy fényezés 4-5 ezer euró, és azt hiszi (egyébként tévesen), hogy annyit úgysem engedek. Csináljuk tehát meg itthon ezerért, aztán majd meglátjuk.

Mindig vannak meglepetések, amikor idióta feladványainkra kreatív olvasóink még idiótább megfejtéseket küldenek. Most is lefagyott pár percre a szerkesztőségi levelezőlista, amikor körbeküldtem szavazásra a Led Lenser zseblámpáért tülekedő pályázatokat.

Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy művészek vannak közöttetek. Nem hittem volna, hogy így lehet lámpával rajzolni kamera előtt. Ahogy a kommentek között is már látszott, Negyeshatos alkotása előtt mindenki leborult, és nálunk is ő nyerte a szavazást, övé a lámpa-makett-zacskó kombó.

De a gridder94 rajza sem maradt le sokkal, mindannyian jót szórakoztunk rajta, ezért előtúrtam a fiókból még egy Audi-makettet, egy 2003-as A8-ast, amit eredetileg a karácsonyi hiénapartira tartogattam.

És még itt sincs vége a sornak, mert 1eMpTy1-nek a főszerkesztő felajánlott egy további Herpa-makettet az ötletért. Így megy ez nálunk, ha nem tudunk dönteni.

Hogy mindenki végignézegethesse, összeenyveztem egy galériát a pályázatokból, a képaláírásokba a beküldő kommentekkel, amiből néhány extra infó is kiderül. Személyes kedvencem egyébként régi ismerősünk, dieselrocket524, aki ezúttal is kitett magáért: piromán hajlamait kiélve úgy gondolta, a tűz a legjobb fény, úgyhogy a kertbe festett négy karikát valami éghető anyagból, és jól felgyújtotta. A beküldés időpontjából ítélve azért nem verte nagy dobra a dolgot, úgyhogy szerintem ne mutassák meg az asszonyának.

Ami azt illeti, a magyar közlekedéskultúrának sem szerves része a cipzár-elv alkalmazása (bár az utóbbi időben mint ha egyre többen ágyaznák be a viselkedési mintáik közé). De a mongoloknál vagy teljesen ismeretlen, vagy úgy gondolják, ha már cipzár, legyen szoros.

Érdemes megnézni a feltorlódott kocsisor összetételét. Ami nem UAZ, az is valamilyen terepjáró. Az ilyen rendes, rideg tartásra tervezett autóknak meg sem kottyanhat egy benyomódott sárvédő, előrehajolt lökhárító-vas. És nem is izgulnak a sofőrök. Kicsit dudálnak, meg mutogatnak, hogy ki merre kormányozzon, hogy gyorsan megoldhassák a helyzetet, aztán mennek az útjukra. Semmi ökölrázás, kocsiból kipattanás. Nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk, oszoljunk.

Nemcsak munkára, családdal is beválik

Amióta gyerekünk született, még jobban megszerettem, hiszen amellett, hogy az utastérben bőven elférünk akár öten is (de többször volt már, hogy a hátsó ülésen négyen szorongtak), hátul akkora hely van a csomagoknak, mint egy nagy kombiban, ha a hátsó üléstámlát lehajtják.

Megvan Brinkmann professzor autója? A klinika volt a sorozat címe, golfos Udóval, Christával és a Quelle-katalógusok mesevilágával a nyolcvanas évek végén. És az első Timothy Dalton-féle James Bond, a Halálos rémületben turistaautója Tangerben? Pedig ugyanaz az autó, de valóban nem volt valami ügyes termékelhelyezés egyik sem, pedig az Audi akkori csúcsmodelljét, a 200-ast próbálták meg természetes közegében vonzóvá tenni. Igen, tudom, a 007-es már a zsírúj V8-ast is hajtotta ugyanebben a filmben, de azzal sem mertek komolyabb kaszkadőrjelenetet bevállalni. Persze lehet, hogy az Aston többet fizetett azért, hogy felrobbantsák a V8 Vantage Volante-ot.

Mire az Audi már komolyan vehető felsőkategóriás autót tudott építeni, a reklámtechnika is sokat finomodott: aki látta az 1998-as Ronint, emlékszik az S8-asra, ahogy Párizsban driftelgetnek vele az esőben.

Ez a poszt nagyjából ennyi. Megvolt az eredetigazolás (nem összetévesztendő az eredetiségvizsgával), a veteránvizsga, a biztosítás, a műszaki vizsga – csak a két fehér plakett maradt hátra és a forgalmi. Most már azok is a mieink. Mind.

OT-51-52. Jól mutat, isteni kimondani. Ó-té-ötvenegy-ötvenkettő. Eujj-téijj-ötvanaggy-ötvankatteű. Tét-venegy-tvenkettő. Hetvenkedő. Tétlenkedő. Kéjesen ízlelgetem e betű-számkombinációt; oly hosszú volt az út ahhoz, hogy kimondhassam, hogy szinte már nem is emlékszem, hogyan indult az egész.

New York hangulata a hetvenes években egészen más volt mint manapság. A Times Square tele volt olcsó prostikkal és hajléktalanokkal, Brooklyn és Bronx egyes területein pedig olyan állapotok voltak, mint Szófia külsőn manapság. Ahol most drága lakások állnak, akkoriban még téglakupacok között, romos épületekben laktak az emberek. A brooklyni Jamaica Bay és a Jersey-i ipartelepek tele voltak autóroncsokkal, de még a belvárosban se volt ritka látvány egy évekre ott felejtett autó – ilyen volt ez az elhagyatott belvárosi felüljárón pusztuló Camaro.

Akik megélték, máig vegyes érzelmekkel emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor egy rozsdás roncs évtizedekig része volt egy-egy utcaképnek. Manapság a város messze sterilebb, és a hetvenes évek sajátos romantikájával együtt tűntek el a magára hagyott, kibelezett autók az utakról.

Winkler folytatásos novellagyűjteménye nagy siker volt, kivonatolva, mozgóképben talán még plasztikusabban mutatja, valójában milyen is volt a Mazda3-nyúzópróba.
És a csaj? Nagy military-rajongó, most megadtuk neki a lehetőséget, hogy megmutathassa: mennyire is gondolja komolyan valójában.

Nemrégiben volt a szülinapom (valójában múlt vasárnap) és másnap, amikor bejöttem az irodába, egy dobozt találtam az asztalomon. Mivel épp szabira készültem, nem volt időm foglalkozni vele, csak két dolgot állapítottam meg róla: könnyű és nő/lány csomagolta. A szerkesztőségből rögtön jöttek a tippek, hogy valószínűleg levágott lófej van benne, bár ahhoz elég kicsi ló fejét kellett volna lenyiszálni, hogy ennyire könnyű lehessen.

A csicsás csomagolópapír lefejtése után sem lettem okosabb. A kukoricapattogtató gépes dobozban egy rakat baseball-sapkát találtam, mást nem. Vagyis a nagylelkű adakozó ismer, méghozzá nem is kis ideje. Egy ideig – cirka tíz-tizenkét évig – gyűjtöttem a baseballsapkákat. Na nem azért, mert mindenáron gyűjteni akartam, akkortájt jöttek ezek maguktól, gyakorlatilag nem volt olyan sajtótájékoztató, ahol ne adtak volna egy sapkát az öngyújtó mellé. Az öngyújtókat elhasználtam, mert még cigiztem, de a sapkákat nem. Vagyis maguktól gyűltek. Már csak azért is, mert sosem viseltem baseballsapkát, viszont akadt pár nagyon szépen kivitelezett példány, kidobni bűn lett volna. Úgy tíznél járt a gyűjteményem nagysága, amikor a betörők elvitték az egészet.