[16:46:33] Péter Anna dice: kemény

[16:46:37]Péter Anna dice: hang?

[16:46:43] Nati dice: wuuuuuu

[16:46:46]Péter Anna dice: ja

A Prowlert Nati lőtte, angolóránk után, tőlünk hazafelé, kocsiból, ügyesen.

Angolórára, pontosabban műszaki angolra nem véletlenül járok. Azt majd ti megmondjátok, miért. Nem sajtóajándék, vagy autóstáska, hanem pénzért meg nem vehető autós relikvia lesz a nyeremény. Nem ködösítünk tovább, a BMW-s akármit Chris Bangle fogja névre szólóan dedikálni, ha megteszi majd, de megkérem, az biztos. Valami szokatlanul gonosz kérdés a szokásos időben.

Vissza a Prowlerhez. Az első képen elmosódó sarka elég volt a beazonosításához, a Prowler egy stipi-stopi jolly joker. Aki elégedetlen az eredménnyel, és szeretné látni a legfurább Chrysler beszakadt kullancsfej-elejét is, itt gyönyörködhet benne. Az Üllői út belső sávja nem műterem, de ha egyszer elropog egy a 11 000-ből, tenni kell valamit.

Az autós újságíró cikkírás közben könnyen darázsfészekbe nyúlhat. Így volt ez Csikós Zsolt Maruti tesztje esetén is.

A cikk hatására megszaporodtak a Maruti Népítéletek és új üzenetküldési technikát fejlesztettek ki az olvasók: az ítéleteken keresztül való visszajelzést.

"Csikósnak ló való..."

"a bevezető cikk irójának egy rozsdás biciklit sem adnék"

Érdekli a folytatás?

Kattintson és turkáljon a kukában. Marutija van? Ítélkezzen róla most!

Milyen autókkal járt Derrick és Harry? Csak a teljes lista ér! (Hat modellről van szó, és nem mind BMW!)

A tét:

A fészliftelt 5-ös bemutatóján kaptuk ezt a tárgyat. A Mazda repicucc-beszerzője alighanem visszaálmodta magát a hetvenes-nyolcvanas évekbe, amikor megrendelte azt a párszáz darabot. Emlékszem, nagyapám is milyen szép műbőr autóstáskában tartotta az iratait; ha ment valahová, csak bedobta a 120-as Skodába...

Ne ez legalább valódi bőr, igaz, csak kívül. Barna. Belül meg nejlonszövet, szép zöld, remekül elüt a tatyó külsejétől. Értelmetlen fülei is vannak neki, lehet, hogy nem is okmányokat, hanem olajos szerszámokat kéne tartani benne? Akárhogy is, rendkívül ízléstelen holmi.

Viszont nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy igazi megszállott mazdás ne örülne neki esetleg. Csikós kolléga Millenium Falconjában például remekül mutatott volna, de az ugye már megboldogult. Így hát felajánlom az árut, annak, aki hajnalban (tehát 21-én) 03:00-kor megválaszolja a Mazdákkal kapcsolatos kérdést, az akkor élesülő poszt kommentjeként. Hajrá.

Ez a Pappas Autó-téma nálunk mindig zavarosan csapódott le. Kicsoda a Mercedes-Benz PR-ese, akkor ő most a Pappas Autóé-e, ki a főnök, melyiküktől kérjünk tesztautót, és akkor most ami a Kárpát utcában van, az Mercedes vagy Pappas Autó, egyébként is, mi van a Kiával, ami meg szintén Pappas, de természetesen a legkevésbé sem Mercedes.

Kicsit úgy voltunk vele, mint amikor Mercedes-dolgozóktól kérdezgettük, mi az A, B, C, E, S és egyéb osztályok jelentése: sose hallottuk kétszer ugyanazt a magyarázatot. A Pappas Autóval kapcsolatban én már bele is törődtem, hogy sose tudom megjegyezni, ki a Mercedes, ki a Pappas, ki a Mercedes ügynöksége, hogy a ki a Kia rettenetes szójátékról ne is beszéljünk.

Egy tegnapi sajtóközleményből viszont legalább azt megtudtuk, ki volt az öreg Pappas. És hogy kik lesznek az ifjabb Pappasok. Az öreg Pappas nyugodjék békében, egy szép nagy, fekete Mercedessel búcsúzunk tőle szerkesztőségünk és az olvasók nevében. Az ifjabb Pappasoknak meg további sikeres cégvezetést kívánunk.

SAJTÓKÖZLEMÉNY

80 éves korában elhunyt Georg Z. Pappas kereskedelmi tanácsos, a Pappas Auto Magyarország Kft. alapítója. Immár 60 éve annak, hogy Georg Z. Pappas autókereskedelemmel kapcsolatos tevékenységbe kezdett. Bátyjával, Dimitri Z. Pappas főkonzullal közösen építette fel az osztrák és a magyar Mercedes-Benz szervezetet, és a Pappas Csoport megalapításával létrehozta Közép-Európa egyik legnagyobb autókereskedelmi vállalkozását. Tartalmas élete Salzburgban ért véget, ahol 2008. február 16-án, 80 éves korában elhunyt.

Georg Pappas 1928. május 24-én Győrben született, Dr. Zacharias Pappas orvos fiaként. Ifjúságát Hegyeshalomban és Bécsben töltötte. A II. Világháború után a Pappas család Salzburgba költözött. Vonzalma az autók iránt igen korán megmutatkozott, s így már 1948-ban gépkocsi-kereskedelemmel kezdett foglalkozni. A Pappas fivérek 1951-ben ismerkedtek meg Günther Wiesenthal igazgatóval, akivel együtt hamarosan felépítették az ausztriai Mercedes-Benz szervezetét. Az együttmőködés olyannyira meggyőző volt, hogy Günther Wiesenthal kívánságára Georg Pappas vállalta 1960-ban a Mercedes-Benz központi irodáinak, a mai Mercedes-Benz Österreich Vertriebsgesellschaft m.b.H. elődjének ügyvezető igazgatói tisztségét, Dimitri Pappas pedig a legfontosabb üzleti kapcsolatokért lett felelős.

Georg Pappas rendkívül célratörően és ügyesen építette fel gépkocsikereskedelmi birodalmát, 1957-ben a salzburgi, majd azt követően 1959-ben a bécsi képviselet létrehozásával. 1964-ben átvette a stájerországi Konrad Wittwar céget, 1972-ben az F. Zelenkát – ez ma a Pappas Linz - valamint 1986-ban a tiroli Retterweg AG-t. Az első külföldi terjeszkedés éppen Magyarországon valósult meg, amikor a Pappas fivérek 1990-ben a Daimler-Benz AG kérésére megalapították a Mercedes-Benz Magyarország Kft. vezérképviseletet.

A Pappas Auto Magyarország Kft. ma Budapesten, Pécsett, Szegeden és Székesfehérváron rendelkezik telephelyekkel, és összesen mintegy 480 alkalmazottat foglalkoztat.

A Pappas Csoport, amely 2005 óta Bajorországban is jelen van, kereken 40 telephelyből illetve szervízből álló hálózatot üzemeltet, ahol összességében 2800 fő számára biztosít munkalehetőséget.

Georg Pappas 2005-ben vonult vissza az üzleti élettől, és a cégvezetést gyermekeire, Catharina Pappas főkonzul asszonyra valamint Alexander Pappas kereskedelmi tanácsosra ruházta át, életművét a lehető legjobb kezekbe adva. A sokrétű kiválóság, Georg Pappas kereskedelmi tanácsos Görögország felsőausztriai, salzburgi, tiroli és voralrbergi alkonzulja volt.

Péter küldte a képeket és a rövid leírást az alábbi, kockázatkereső Superb-sofőrről:

Ma reggel a Hungária körúton autózva lettem figyelmes egy fekete Skoda SUPERBre, aminek kissé extrém módon lett átmenetileg megjavítva a hiányzó bal első ablaka: fekete átlátszatlan foliával gondosan felszigetelőszalagozva! A bal tükör hiányzott (de ha lett volna is, akkor sem látta volna a sofőr), a bal ablakon kilátni nem lehetett (be sem, ezért mertem fotózni is... ) a fólia miatt...

De ha így beragasztja, ok, tegye, amíg elmegy az első műhelybe, akkor miért nem átlátszó fóliával teszi ugyanezt? Talán mert a fekete megy az autója színéhez? Ki tudja..."

Megkeresett egy pár, áprilisi esküvőjükre már csak a veterán Volvo hiányzik. Nekem egy lepattant, sötétzöld LeBaron játszotta ezt a szerepet, a Volvóm akkor még másé volt és nagyon távol.

Sajnos az én autóm túl patinás egy ilyen művelethez, és hiába van tervben a patina eltávolítása és az új, ezüstfehér burkolat felvitele, ehhez a pénzmag még nem áll rendelkezésre. Egyelőre úgy tűnik, ez egy krónikus probléma a youngtimeres volvósoknál, mert sorban csak kishibásokat találok. Ha valakinek van egy ragyogó állapotú, négyajtós, lehetőleg világos színű vén vasa, kérjük, írjon nekem.

Az eseményről, nagylelkű gazdival, menyasszonnyal, násznéppel és a feldíszített téglával együtt beszámolunk.

A Totalcar tévépályázatának első öt helyezettjét már bemutattuk, de van még bőven néznivaló a tarsolyban. Úgyhogy szépen lassan idecsorgatunk még tíz közzétételre érdemes pályaművet, hadd legyen az élmény mindenkié.

Legyen az első egy teherautó. Kockázatmentes zeneválasztás, jól használt információs sáv odalenn, rendes műsorcím, főcím, és kicsit nyomasztóan betanult szöveg, elfogódott riporter. Karotta üzenete a készítőknek: "Elhangzik a vacak szó! Tökéletesen műsorszerű. Vox populi! Ti csináljatok még videókat, csak ne autómotor-felolvasóest legyen a duma benne."

Tetszett? Még pályaművek, még autós videók itt.

Meghal az autóversenyző és a menyországba kerül. Itt megkapja a lehetőséget, hogy egy versenyautóval az ottani versenypályán töltse az időt. Egyik nap a sokadik köre alatt egyszercsak elhúz mellette egy Maserati, megismeri az emblémáját, és csak annyit lát még, hogy a sofőr hosszú haja lobog a menetszélben. Néhány kör múlva megint elhúz mellette a Maser, az autóversenyző félreáll a boxhoz, hogy megkérdezze ki van még a pályán, mikor erről nem volt szó. Kérdezi az ottani emberektől, hogy ki volt az aki egy Maseratiban elhúzott mellette.

- Először is az nem Maserati, hanem Názáreti, és ő a főnök fia - válaszolják.

Ezek után én sem lepődtem meg mikor ezt a fekete Masert megláttam ma délben a Váci úti Tesco parkolójában. Végre egy kis egyéniség a sok Bioptron lámpával a hóna alatt rohangáló Zepteres területi képviselő szolgálati kocsi között.

Gondolom, a google viszi cikkünkhöz az érdeklődőket, mert a mi címlapunkon már elég régen szerepelt. Viszont elég sok olvasói levelet kaptam rá annak idején, csak a tavalyi leveleimet már a szerver iránti empátiából töröltem. Ugyanakkor még mindig jönnek, és általában az a lényeg, hogy az Ural márpedig nem fogyasztott annyit.

Tisztelt Winkler Róbert !

1.5 évig Ural 375 soför voltam a seregben . Az írásában említett 170-250 literes átlagfogyasztás erősen túlzó !! A századunknál ( 6 drb.  Ural 375 ) kb. 100 literes átlagfogyasztásuk volt igen nehéz terepű gyakorlatoknál .
Dávid Gyula

Tisztelt Totalcar!

Nemrég olvastam az Ural 375-ről szóló cikket és azt kell mondjam, ennyire nem szörnyű a gép. Igaz nekem egy Kamaz W 8-as dízelmotorral szerelt 375-ösöm van, amit jómagam építettem át. Igaz, nem hobbi, hanem erdészeti célra. Hátulütője annyi,hogy a végsebesség így 40 km/h-nál kimerül, viszont nincs az a teher, amit ne vinne el a hátán.

Jelenleg az autó összsúlya 12-13 tonna körül van,ami néhány darab rönkkel eléri a 20-22 tonnát is. És bírja az orosz technika.

Benzinszállító járgányként húzta az igát, mind az 1500 km-en keresztül,amit sikerült belehajtani a honvédségnél. Azóta kapott ezt-azt és egy terepszínű festést.

További jó munkát!

 
Hát akkor tessék: ki hol volt katona? És mennyit fogyasztottak az Uralok?

A Renault Hungária az M1-es Páty melletti lehajtójához, pontosabban lehajtó melletti étteremhez szólított minket, mármint a hazai autós sajtót, hogy bemutasson nekünk különböző új modelleket. Láttuk az új autókat (órákon belül beszámolunk róluk a TC-n), és láttunk még mást is.

A 22. kilométerszelvényen két MOL kút található a sztráda két oldalán. Az egyik már furcsa, a másik épp most lesz azzá. Merthogy változik a piros-fehér-zöld kúthálózat arculata. Ni csak:

Bontják a régi dizájnt a Győr felé vezető oldalon

Kész az új dizájn a Budapest felé vezető oldalon

Melyik szebb? A sötétebb, nyugodtabb, megszokott régi, vagy a világosabb, modernebb, háromszögmentes új?

 (Újba tenni: felújítani, székely kif.)

Úgy látszik, ilyen ez a mai nap.

A Discoveryn vetítik a Mythbusters sorozatot, amiben urban legendeknek járnak utána, hogy például lehet-e úgy telepukizni egy szobát, hogy az felrobbanjon, ha szikrát kap (NEM), vagy mekkora italmennyiséggel mennyire lassulnak a reflexek vezetés közben (KIS ALKOHOLNÁL IS NAGYON).

Egyszer, ez a vidám csapat egy oszló disznótetemet helyezett el egy autóban, hogy megállapítsák ki lehet-e belőle pucolni később a rettenetes bűzt? Lehet-e értékesíteni az autót bármikor is bármilyen céllal? Rengeteget sikálták és még több tíz kiló tisztítószer bevetése után is masszív hányingere volt, aki a közelébe merészkedett. Végül bontásra vette meg egy srác, neki csak a váltó kellett belőle. Még az is dögszagú volt.

A mai Audis poszt kommentjei között volt ez a link is, amiből most adunk egy kis ízelítőt.

Képzelje el, hogy élete fáradságos munkájával megvásárolt E-osztályú Mercedeséhez közeledve a friss reggeli harmatban, kicsit álmosan, még kicsit kótyagosan ezt látja:

Valószínűleg átfut az agyán, hogy biztos valahol-valakinél rossz fát tett a tűzre, esetleg valakinek a bütykére taposott véletlenül, könnyen előfordul az ilyesmi itt a vadkeleten. Majd egy kiadós szentségelés után előveszi a telefonját, hogy felhívja a szervizt időpont miatt. Az is átfut az agyán, hogy esetleg seprű van-e a csomagtartóban amivel összeszedheti a nagyját, hogy ne vásson el a bőr a szilánkoktól, ha beül.

Akkor még nem is sejti, hogy a dolog sokkal-sokkal bosszantóbb, mint amilyennek elsőre látszott. Messze nem arról van szó, hogy az üvegmaradékok évek múlva is ki-kibuggyannak a kárpitok alól, vagy hogy behúz a cúg, amíg odaér a szervizhez.

Nem. Ez még csak a kezdet. Közelebb lép, hogy megnézze, hiányzik-e valami a kocsiból, biztosan elvitték a rádiót is a suhancok, vagy a kihangosítót, esetleg a navit? Nem talált!

Döbbenet:

Hogyan viszi el tisztítóba az autót? Kiszellőzik-e bármikor is? És egyáltalán? Mivel lehet ezt kiérdemelni? Ön mit tenne ilyenkor?

Lehet, hogy néha olyan benyomást keltünk, mint akik testületileg nem kedvelik az Audit, pedig az ilyesmi még olyan kemény helyeken is elképzelhetetlen, mint mondjuk Észak-Korea. Nálunk pedig közel sincs olyan kemény diktatúra. Én például nagyon szeretem az Audikat, még az A6-ost, az RS4 meg egyenesen transzcendens élmény volt.

A BMW-Audi vitában se szívesen foglalnék állást, főleg, hogy az érdekesebb Audik és BMW-k nekem általában túl nehezek és túl erősek. Mindennnapi autónak a teljes Audi-BMW palettáról igazából csak a BMW X3 kéne, annak viszont a külső megjelenése fáj, különösen a hátsó lámpája. De azzal a vezetési élménnyel, meg mindennapi használhatósággal, különös tekintettel a háromliteres dízelre, már tudnék együtt élni.

Ennyit bevezetőül.

Nem tudom, van-e autós vagy bármilyen médium, amelyik leközli az ilyen sajtóközlemlényeket, de olvasóinknak joguk van a tájékozódáshoz. Úgyhogy fogadják szeretettel az Audi Hungaria sajtóközleményét. Ha esetleg úgy érzik, van Magyarországon egészségesebb autógyár, szóljanak hozzá nyugodtan.

Egészségügyileg is a csúcson

• Kiemelkedő egészségügyi mutatók az Audi Hungariánál
• A vállalat hozzájárul a  munkatársak egészsége megőrzéséhez

Középpontban az egészség: az AUDI HUNGARIA MOTOR Kft. több mint 5800 munkatársának egészségi mutatója az elmúlt évben elérte a 

98,2 %-ot. Ez azt jelenti, hogy a vállalatnál dolgozók kevesebb mint

2 %-a volt hosszabb vagy rövidebb ideig betegállományban. „Ez egy nagyszerű eredmény” – értékelte a mutatószámot Thomas Faustmann, az Audi Hungaria Motor Kft. ügyvezető igazgatója.  Ezzel a eredménnyel az Audi Hungaria a Volkswagen-konszernen belül a harmadik legjobb értéket tudhatja magáénak.

„A 98,2 %-os egészségi mutató nem csupán az alacsony  munkatársi átlagéletkornak köszönhető, hanem a vállalat arra vonatkozó törekvésének, hogy a munkatársak egészégét és életkörülményeit javítsa. Meggyőződésem, hogy ez a kiváló eredmény példaértékű Magyarországon. Az Audi Hungaria a jövőben tovább fejleszti az egészség megőrzést célzó programját.« – tájékoztatott Rozman Richárd, az Audi Hungaria személyügyekért felelős ügyvezető igazgatója.

Az Audi vállalati filozófiájának megfelelően az Audi Hungaria arra törekszik, hogy munkatársainak segítséget nyújtson egészségük és erőnlétük megőrzésében. A vállalat térítésmentesen biztosít orvosi vizsgálatokat, egészségügyi állapotfelmérést és fitnesz-tanácsadást a munkavállalóinak. Az elmúlt évben közel 500 munkatárs kapott az Audi Hungaria Egészségügyi Központjában influenza elleni védőoltást. Ezen felül a munkatársak 10 %-a vett részt allergia- és koleszterinszint vizsgálaton.

A választható béren kívüli juttatások köréből különböző, az egészség megőrzését célzó sport- és szabadidős tevékenységeket vehetnek igénybe a vállalat munkatársai. A juttatások közül az üdülési csekk az egyik legnépszerűbb, de életbiztosítás és egészségpénztári szolgáltatás is választható.

Kedves Olvasónk osztotta meg velünk ezt a fényképet, ami Marosvásárhelyen készült egy madarak által vidáman telibeszart Audi A4-ről. A Totalcar nem erősíti meg és nem cáfolja, hogy van vagy nincs a madarakkal közös vagy ellentétes álláspontja az ügyben.

Íme, a telibefosott Audi:

Volt-e már nálunk hivatalos, új Fiat 500 tesztautó?

Két hete Spanyolországban voltam motorozni, velem volt Zsilják Lajos, a Motomix magazin főszerkesztője is. Amikor feladtuk a csomagot, Lajos csodálkozva megkérdezte:

– Te feladod a bukósisakot is? Én azt mindig kézipoggyászként viszem. Azt válaszoltam neki, hogy én eddig mindig feladtam és soha nem volt problémám.

Sajnos az ilyen válaszok mindig magukra rántják a végzetet. Amikor a hazaúton leszálltunk, a Ferihegyi váró csomagtovábbító szalagjánál hiába vártam a sporttáskát: amiben a sisak volt, nem jött. Úgyhogy szépen átballagtam az Elveszett csomagok feliratú pulthoz, felvetettem a jegyzőkönyvet, és az ott ülő hölgy elkérte a telefonszámomat is, hogy értesítsenek, amikor megjött az elkóborolt poggyász.

Két nap múlva csöngött a telefon, mondták, hogy négyre jön valaki a csomaggal. Jött is, egy leplombált nejlonzsákkal, benne mindenféle holmival. Mondta, írjam alá a papírt, meg is tettem szépen, és bekereteztem, hogy „a csomagot sérülten vettem át”.

Na, ettől elgurult az emberem gyógyszere és rám förmedt: Azt meg mér’ karikázta be? Mondom neki, hogy azért, mert sérült a csomag. De a nejlonzsák nem sérült, és az számít csomagnak, tőlem ezt most nem fogják átvenni! – morgolódott tovább.

A helyzet abszurditásától kicsit szédelegve megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nekem a csomag az én csomagomat jelenti, és más módon nem tudom rögzíteni, hogy darabokban kaptam vissza. Ezzel meggyőzni nem tudtam, de más eszköze nem lévén, kikapta a papírt a kezemből, és haragosan elviharzott.

Bementem a házba, és számbavettem, mi van a zacskóban. Visszakaptam a motoros csizmám egyik felét, épségben. A bukósisakomat is, bélésétől megfosztva és rommá törve, az üvegszálas héjról lejött a festék és felpuhult, mint a szivacs. Ott volt a sporttáskám is, az összes varrása mellett széttépve, a végén kilyukasztva. Bónuszként – talán a hiányzó csizma helyett – kaptam még négy darab különböző méretű, fiúra és lányra való gyerekruhát, olajosan.

Tárcsáztam a Malévot, és az illetékesnek elmeséltem a történetet. Az illetékes kétkedett, azt mondta, hogy az ő kollégái semmiféle sérülésről nem vettek fel jegyzőkönyvet. Én kötöttem az ebet a karóhoz, ezért megígérte, hogy visszahív. Negyed óra múlva, már sokkal kedvesebb tónusban felhívott, és elnézést kért. A csomag tényleg sérülten érkezett, érkezéskor másfél kilóval kevesebbet nyomott, mint feladáskor, a gyerekruhákat dobjam ki (!) és írjak egy listát a kárigényemről.

A listát megírtam, fillérre annyiról, amennyit a cuccok értek, elküldtem, és felhívtam egy légitársaságnál dolgozó ismerősömet. Azt mondta, amire számítottam: hülye vagyok. Jóval többről kellett volna kárigényt írnom, mert nem fogják kifizetni. Én mondtam, hogy nem hazudok. Ő mondta, hogy akkor nem térítik meg a károm, aztán kacagva elbúcsúztunk.

Persze úgy lett, ahogy ígérte. Felhívtak a Malévtól, és mondták, hogy kifizetik a táskát, meg a többi felét. Ha van számlám, akkor az egészet. Én azt mondtam ez életidegen. Ők azt válaszolták, ez a szabály, egyébként próbálkozzak a biztosítómmal, majd ők kifizetik a másik felét.

Most itt tartok, és már előre hányok attól, hogy mennyi adminisztrációba fog kerülni, míg hozzájutok a károm összegének töredékéhez. Aztán szeretném, ha valamelyik maléves velem jönne, és velem maradna, míg nem találok 48-as krosszcsizmát és XXL-es krosszbukót, itt Magyarországon. Közben majd – szórakozásból – mérjük az eltelt időt, az elfogyasztott benzint, és beszélgetünk, milyen fontos az ügyfélközpontúság.

A hét közepén telefonált Mascher Robi, hogy az egyik Saab-szerelő - Töröcsik Gábor - költözteti a szervizét, és feleslegessé vált a mikrofilmolvasója, odaadná a Saab 900 Klubnak. Robi a klub egyik oszlopos tagja, főállásban festőművész, repülőgépeket fest rendelésre, és kedvenc szórakozása, hogy hihetetlen értetlenséget produkál. Biztos, ami biztos, felhívtam a Töröcsiket, aki megerősítette az elmondottakat.

Bevallom, régen vágytam már egy mikrofilmolvasóra. Nem mintha valaha az életben eddig kellett volna, hanem inkább az adatbirtoklás vágya az, ami nagyon vonzott. Hogy a klub valaha is használni fogja, nem tudom, de itt nálam biztonságban van, az tuti. Eszmei értéke van kérem.

Pénteken odamentem a szervizhez, ahol előrehaladt állapotban volt már a költözés. Egy rakás szemétből kimentettem még néhány hasznosnak vélt Saab-alkatrészt, majd a mikrofilmolvasóra koncentráltam.

Az olvasó az AGFA terméke, a pontos neve COPEX LD75D. Üveglap alá kell rakni a körülbelül 140 x 100 mm nagyságú filmet, amin 144 négyzet található gyakorlatilag az autó összes alkatrészével. Ilyen filmből kaptam 34 db-ot, Saab 900 és Saab 9000 típusokról, 1981-ig visszamenőleg.

A vetítő asztalát mozgatva kell megtalálni a keresett alkatrészt. Még nem mélyedtem bele a dolog tematikájába, de gyakorlatilag az autó minden alkatrésze megtekinthető és kitúrható a gyári száma. Ennek birtokában elvileg még ma is rendelhető az alkatrész. 1995-től létezik számítógépes rendszer, ami meghozta a nehézkes mikrofilm halálát.

Valamilyen módszerrel biztos digitalizálható lenne ez az anyag is, de eddig még nem volt rá jelentkező. Hagyományos fotóeljárással nagyítható, a nagyított képet már könnyű feldolgozni. Még belegondolni is rémes, mekkora munka. Esetleg profi diaszkennerrel meg lehetne próbálni, de lehet, hogy annak is kicsike a 10 x 7 mm-es filmkocka. Ha valakinek van valami jó ötlete, szívesen fogadom.

Nem minden arany, ami fénylik, és nem minden Bugatti 57SC Atlantic valóban Atlantic is. Ehhez a kijelentéshez tartozik némi előzmény persze, a szombati Chromjuwelen-cikkünk.

A bécsi Technisches Museum különkiállításának egyik legizgalmasabb autójának sztoriját ugyanis nem varrtam el. Addig eljutottunk, hogy összesen négy Bugatti Atlantic készült, ezek közül az első egy magnézium-alumínium karosszériás prototípus volt, amit röviddel elkészülte után hivatalosan is szétbontott Ettore mester. A maradék három, ilyen vagy olyan formában ma is létezik.

Egy fekete Ralph Lauren divatdiktátoré.

Egy világos-metálkék Dr. Peter D. Williamsoné, annak meg burkoltak a hátsó kerekei.

Egy – ami korábban roncsként töltött néhány évtizedet egy bontóban, majd néhány eredeti fődarab megtartásával lényegében újragyártották – Nicolas Seydoux-é. Az metálbordó (élőben nem láttam, de a képek szerint leginkább ez lehet a színe), de küllős kerekeken gurul, és a hátsó sárvédői csúcsosak, meg a hátsó lámpái is teljesen mások, mint a másik kettőé. És négy fényszórója van ugyan, de máshol, mint a bécsinek.

A Chromjuwelen-kiállításon kitett Atlantic viszont barnáspiros, teli kerekes, mind a négy kerekénél nyitott a karosszériája, és majdnem pont úgy néz ki, mint Lauren feketéje. Viszont négy fényszórója van, kettő utólagos.

Ez volt a nyom. Egész szerda délelőtt azt kutattam, miféle szerzet lehet. A bécsi múzeumi kiírás a leghalványabb utalást sem tesz arra, honnan érkezett az autó. A kiállításról szóló élménybeszámolók szintén elegánsan megkerülik a kérdést. Gázszagot éreztem.

Azt tudtam, hogy Jay Lenónak is van egy replikája. Javarészt Bugatti alkatrészekből készült, de az Atlantic-karosszéria biztosan utángyártás. És az most kék.

Aztán, azt hiszem a hetvenharmadik egy időben megnyitott internet-oldal közül az utolsón, találtam egy orros fotót. Egy barna, négylámpás Atlanticról. Tehát egy replika. Tényleg az utolsó eleméig megegyezik az Atlantickal, hiszen minden fődarabja Bugattié, ráadásul ugyanolyan, mint az 57SC modellé, de ezt is többől szedték össze, a karosszériát pedig valamikor a hetvenes években gyártották. Lehet, hogy a nyolcvanasban.

A dán Erik Koux Bugatti-replikái fogalomnak számítanak a legmagasabb veterános körökben. Eredeti Atlanticot, ugye, senki nem engedhet meg magának, ha másért nem, hát azért, mert sosincs ilyenből eladó. Ilyet talán. Az első Koux-Atlanticok üvegszálas karosszériával készültek, saját alvázra, és általában valamilyen menő veteránautó-motor hajtotta őket. Koux saját autóját például egy 2,6 literes Alfa Romeo hathengeres. Az a sötétzöld autó most Belguimban van. Készült még két ilyen dán vevőknek, azokban 3,8 literes Jaguar-motor van.

Később Koux elkészítette a Bugatti Type 57SC alvázának és futóművének pontos másolatát, de a karosszéria továbbra is üvegszálas műanyagból volt. Négy ilyen autót fejezett be, az egyikbe már igazi Bugatti-motort tett, igaz, kompresszor nélkül. Ráadásul az egyiket később a brit Crailville cég alumínium karosszériával is ellátta. Az lett Jay Lenóé.

A Chromjuwelenen kiállított autó már a harmadik sorozatból származik. Ezek a harmadik szériás autók az eredeti Atlanticok pontos másolatai, rendes Bugatti-pontos alvázzal, kompresszoros 57SC-motorral, szegecselt alukarosszériával. Ilyenből legalább három készült, az egyik éppen ez a bécsi autó. Nem kell lenézni, csak mert csupán egy replika. Bár nekem lenne ilyen.

Egyrészt: ember meg nem mondja, hogy nem eredeti, hiszen Koux mester arrról az autóról másolta, ami ma Ralph Laurené, a koppintás idején pedig az angol Barrie Price-é volt. Másrészt: eszeveszetten gyönyörű munka. Harmadrészt: ez sem kis érték - egy hasonlót a közelmúltban egymillió euróért adtak el. Kellő tisztelet kéretik hát.

A csomagtartóm még mindig nem nyílik. Voltam Égő Ákosnál, aki hat órás melóval kicserélte a hulladék amerikai mécseseimet európai fényszórókra, ezt majd ő megírja, lesz benne gyorskötöző, köszörű és volt káromkodás is, de a csomagtartót lógva hagytuk. Tíz bögre védőtea után elég volt a hideg garázsban küzdésből, és már rég fürdetni kellett volna az ikreket.

A hátsó üléstámlák közötti síléclukon, az autó hátulját lesúlyozó százéves burdakupacból kihalásztuk a Fiat karácsonyi ajándékát, a bentrekedt Fiat 500-as egereket. A Panettonét nem találtuk, (egyben úgyse fért volna ki) de endoszkópja még Ákosnak sincs, hatszáz litert meg nem lehet belátni egy tíz centi átmérőjú lyukon keresztül.

A három gyöngyházfehér csomagtartó-menekült a szerkesztőségben várja a gazdikat. Csupán egy kérdésre kell értük válaszolni, az első három helyes megfejtő jöhet és elviheti őket. A kérdés, rendesen, éjjel háromkor fog élesülni.

Azt hiszem, a Kari leműszakiztatta, vagy valami hasonló alapon került a szerkesztőségi mélygarázsba egy napra Füge apjának Mondeója. Nem is tudom, miért kezdtük nézegetni, hiszen egy előző Mondeo, hogy is mondjam, nem igazán az a tárgy, ami körül összecsődülnek az emberek. legkevésbé azok, akik már amúgy is legalább négyféle kivitelben vezették.

Aztán egyikünk benézett.
-Füge! Mi az ott a navigáció tartója alatt?
Erre aztán mindnyájan benéztünk. Tényleg, mi? Valami plazmatévé-csomagolásból visszamaradt rezgéscsillapító-energiaelnyelő habszivacs. Vagy valami ilyesmi.



Füge agya viszont máshogy jár. Ezredmásodpercek alatt pörögnek le agyában a megfelelő programfájlok, ami azért is jó, mert nem szeret hosszasan érdektelen dolgokról vitatkozni, ugyanakkor a kérdező kíváncsiságát is ki szeretné elégíteni. Mindezt olyan tömören, hogy egy szabadon választott spártai király se kezdjen ásítozni a magyarázat alatt. Olyasmi, hogy esetleg modortalannak tartanák a pőrére csupaszított tömörség miatt, szerencsére nem rontja a Füge elméje jelentette szupergép hatékonyságát. Tehát olyan 4-5 tized másodperc alatt afféle autós Kaszparovként végigpörgetett néhány párbeszéd-variációt, majd így szólt:
-Apám mérnök.
És mindet értettünk.

Legolcsóbb autótuning a már meglévő háztartási eszközökből készíthető. Például a vállfájdító - és már nem eléggé menő - kézi ablaktekergetés ideje lejárt, ha van otthon egy konyhai robotgép. Még szerelni sem kell. Műszaki analfabétáknak ideális megoldás. Csak legyen mindig a kesztyűtartóban a nyári napokon.

Igen, igen, persze: vicc. Túl profi kamera, túl profi tájszólás, de legfőképpen túl profi vágás: amikor működik a cucc, mindig a túloldalról mutatják, begyorsítva.

Szerdán elvittem egy X5-öst kötelező szervizre, róla később bővebben, mert zsíros egy autó, és ez volt életem első béemvéje, másrészt mert az este, béemvé-szűzességemmel együtt káresemény-szűzességemet is elveszítve, meghúztam az oldalát.

A szerviz helyszínén, a Szentendrei úti márkakereskedésben elképesztően nyitottak voltak; "Fényképezni, hogyne, nekünk nincsenek titkaink!" és amíg az X5 új olajat kapott, folyamatos foglalkoztatáson vettem részt. Egy kedves úr megmutatta az állomány szebb színű darabjait is, ne csak pinkekkel riogassuk a népet.

A fehéret még a bejáratnál kaptam el önerőből, kár hogy a gazdáját nem sikerült, mert a jól öltözött kismama nagyon passzolt a gépéhez. A lilába hajló vörösborszínű ötös teljesen letaglózott. Egy ötös pinkben is padlóra vinne, a vidám szervízvezető hiába vázolta nekem az M5 gyilkos brutalitását, ez a padlizsánbordó csak egy ártalmatlan dízel volt.

A világos türkiz kiváló alternatíva az ezüstre, azt az Audinak már rég le kellett volna védetnie, ne nyomasszon más autókat is ez a hideg és unalmas szín.

A fentiek fényében igazán kár, hogy szinte mindenki feketében kéri az angyalszemű vaddisznót. A különböző felnik csak hiábavalóság.

Tényleg jön a világvége, mindjárt én is beruházok egy Tesla Roadsterbe, vagy egy Aixam 50-esbe. Eddig világéletemben a jó autó újságírás mércéjének tartottam az angol Autocart. Nem annyira frivol a szöveg, mint a Top Gearben, közel sem olyan unalmas, mint a What Car?, nem száll el az űrbe, mint az evo, nem rozsdás öreg romokról ír, mint a Practical Classics, és nem is elérhetetlen gyűjtői izékről, mint a Classic and Sports Car. Mindent megmérnek, frissek, jók a sztorik, még jobbak a füleseik, hetente belefér az életükbe valami jó kis összehasonlító.

Mint például a február 6-i számban a legutóbbi. Az Audi RS6-ról és a BMW M5 Touringról szóló. Két benga nagy kombi, előbbi 2,1 tonnás, összkerék-hajtásos, és közel 580 lóerős, utóbbi csak 500, csak hátsókerekes, viszont alig nehezebb 1,9 tonnánál. Egy Audi-BMW párbajból eddig mindig a BMW jött ki győztesen, egyszer még versenypályán is megetettek már egy régebbi Audi RS4-est egy szintén régebbi M3-assal. Kanyargós, szűk pályán egy összkerekest egy hátsókerekessel. Mert a BMW-nél a lelkes, csillogó szemű, technikaszerető bajor úriemberek tudják, mitől kel életre az autó az ember kezei között. Az Audi meg minőségről, nyútonméterekről és forsprungról papol, miközben a bütykös, sárgakörmös lába büdös az Armani-zokniban.

Csakhogy változnak az idők. Az Audinál felnőtt az a mérnökgeneráció, amelyik fogékony a finomságokra. A BMW-sek meg egyre inkább orrhangon beszélnek, raccsolnak, miközben Moet Chandonnal teli pezsgőspoharakat fognak két szem, profin manikűrözött ujjbegy között. Szigorúan a szárnál, ahogy illik. They're losing touch – mondja az angol, és lehet, hogy igaza van.

Vagy nagyon sok pénzt kap Ingolstadtból, bár brit újságírót igazából álmomban sem mernék korrupcióval vádolni. Ahhoz az egész angol gondolkodást ki kéne savazni a világból, pár tízmillió brit agyát nulláról újra kellene programozni. Mondjuk kelet-európai szoftverekkel.

Mindenesetre a teszt eredménye az, hogy az Audival lehet gyorsan autózni a BMW-vel nem. Előbbi váltója finom, a kerekei leviszik a nyomatékot az útra, a motorja bárhonnan bőszen húz. Utóbbi nem ugrik elég jól, üt, csattan, drámaian adja elő a menést, de valójában csak rossz. Nem jó vezetni, erőlködni kell vele, az Audit ellenben jó. Hm.

Mindenesetre végiglapoztam a hirdetéseket is. A belső borítón két teljes oldalas Audi-hirdetés. A hátsó borítón teljes oldalas Seat. Közben még egy egész oldalas VW-hirdetés is akad. Na meg egy csomó egy-, és kétoldalas Toyota, illetve Lexus. BMW-t nem találtam. Most akkor hol fordul a világ, Németországban, vagy Nagy-Britanniában?

Egy szép napon - nagyjából másfél hete lehetett - előtúrtam öreg Bazeget a garázsból, már november eleje óta nem ment egy métert se. Nem hiszik el, dolgoznom kellett vele. Nem szerelésről volt szó, hanem firkászkodásról. A legjobb fajtából.

Indultunk vele külföldre. Orosz dokit a BAH-csomópontnál vettem fel, hű Bazegem kapott gázolajat, ablakmosást, osztrák pályamatricát. Magyart csak azért nem, mert olyan már nincs, csak ellenőrző szelvény, a hőnyomtatós fecni pedig nem mutat jól a szélvédőn. Kincstári totalcaros gázolajjal egész más az élet, vígan toltuk a 100-110-et a pályán. Kevés meghatóbb dolog van a világon, mint egy 36 éves autóval külföldre látogatni, pláne ha illető autó már annak is örül, ha a gazdik néha átviszik a szomszéd kerületbe.

Külön izgatott, hogy először szeltem át az ellenőrzés nélküli, immár schengenmentes határt. Előre elképzeltem: feltűnik Hegyeshalom, megjelennek oldalt a lassítótáblák, visszavesszük a tempót negyvenre, átoljuk a birodalmi csillagot a kiürült vámőr-fülkék között, és elegánsan ringatózva máris Ausztriában integetnek nekünk a szélkerekek.

Hát nem így történt, talán feltűnő volt az autónk. A határ előtt ötven méterrel leintett a Yard, tönkretették a szép illúziót. Egy öreg Mercedesszel az ember csak ne érezze magát schengeni polgárnak. Forgalmit, jogosítványt kérünk - üdvözöltek. Bezzeg az útlevél, a személyi nem érdekelte őket, amit pedig errefelé korábban mindig nyújtogatni kellett hasonlóan uniformizált embereknek.

Sebaj, legalább a valutaváltókat is bezárták a határ túloldalán, így történt, hogy egy fillér használható pénz nélkül estünk lyukas és zajos Mercedesünkkel Ausztriába. Utoljára 1990. táján jártam így errefelé, nem volt kellemes. Rossz ómen, gondoltam, de csak a szokásos pesszimizmusom, hiszen egész úton a legkisebb probléma nem akadt.

Nem traffipaxoltak le a bécsi bevezetőn (persze ahhoz rendesen meg kellett volna erőltetnem Bazeget, hiszen ott 100 km/h a korlát), jó helyen kanyarodtunk le a Gürtel felé, és még a kis utcákon is eltaláltuk a Mariahilfer Strassét. Sőt, végcélunknál két üres parkolóhely is az ölünkbe esett, és még csak fizetni sem kellett.

Egy diadalmenet volt az egész, no. Találják ki gyorsan, miért mentük oda, ráadásul épp egy öreg Mercedesszel. Holnapig reggelig jöhetnek a tippek, mert a cikk kész van. Szombat hajnalban élesedik. Hosszú lesz, készüljenek.

Az úgy kezdődött, hogy megbetegedtem. Nem. Az úgy kezdődött, hogy hatévesen addig rinyáltam, amíg apámék nagy nehezen odaadták nekem féltve őrzött automata Kodak fényképezőgépüket, melyet Jani bátyától, az amerikai nagybácsitól kaptunk, és egy egész 24-es filmet ellőhettem. Még elő is hívták. Ilyen fotókat készítettem:

Utána nagyon sokáig nem adtak fényképezőt a kezembe. Még én is megértettem, miért.

Amikor eljött a digitális fotózás korszaka, olyan volt nekem, mintha a paradicsom kapui nyíltak volna meg hirtelen. Sosem tanultam fotózni, mindig csak lövöldöztem bele a világba, márpedig ez a taktika digitális géppel olcsóbb, hatékonyabb, és szórakoztatóbb is, mint analóggal. Egyfolytában kattintgattam. Ami homályos vagy szar lett, azt töröltem, a többit elraktam. Szépen, rendszerezve. A munkáimon kívül egyedül a fotóimról csinálok biztonsági mentést, azt hiszem, ez sokat elárul.

Aztán vettem egy Fuji S7000-est. Kompakt gép, de annak elég jó, én legalábbis szerettem. Miután megtanultam úgy, ahogy bánni vele. Akkor még nem sejtettem, hogy nem lesz menekvés, előbb utóbb tükörreflexes gépet kell majd vennem. Aztán a nagy kezdeti elégedettség lassan, de módszeresen hiányérzetbe csapott át, egyre erősebben kezdtem érezni a kényszert, míg végül tavaly év végén megleptem magam egy alig használt Canon 350D-vel, amit egyszerűen imádok.

Elkezdtem egy kicsit tudatosabban foglalkozni a fotózással, és bár reméltem, hogy megúszhatom, hamar rájöttem, nem lehet: muszáj lesz beletanulni valamelyest a fotósopba. Hát most itt tartunk. Továbbra is amatőr vagyok, továbbra is csak játszadozom, de egyre több dologgal játszadozom. Úgy értem, fényképezőgép beállítások, különböző objektívek, szűrők, fotósop…

Szombat óta beteg vagyok. Kicsit azért dolgozgattam, sokat olvastam, megnéztem néhány filmet, végső soron mégis leginkább agyhalott vagyok. Ezért álltam neki tegnap néhány szerkesztőségi értekezleten készített képnek. A kollégáknak tetszett a félkegyelmű Winkler, a kibernetikus Orosz - akinek a nyakkendőjén eredetileg egy tintahal volt, de nem kellett hozzá túl sok fantázia -, és az elálló fülű, enyhén kopaszodó, szűk szájú Postás (Rácz kolléga).