Majdnem pont egy éve jelent meg tesztünk a Mercedes-Benz R osztályról, amihez Fenyő Balázs készített nagyszerű galériát. Az egyik kép a vakurafinéria különösen szép bemutatása:

A műfajt a téboly határáig feszíti a Seattle-ben élő Darien Chin, aki Volkswagen Jetta VR6-jával ezt művelte:

Egy 2,5 méteres állványra van duct tape-pel eszkábálva három darab Nikon SB-28 Speedlight vaku, a tetejére pedig egy SB-26. Mindhárom SB-28-ra Pocket Wizard távirányító van szerelve, a legfelsőre pedig Darien egy darab papírt ragasztott, hogy az állvány tetejére szerelt SB-26-ot triggerelje (ebben később kimerült az elem, ezért van csak három sor fény). Így néz ki a szerkezet:

Ezt vitte az autó körül körbe, 38 másodperces záridővel. Átküldtem a Fenyőnek, aki csak ennyit mondott: „elképesztő. elvetemült. elmebeteg.”

Végtelenül lenyűgöz, amikor emberek ilyenért állnak hajnali egyig a sárban.

Még egy kis ínyencség. Ha megnézzük a fotó EXIF-adatait, ezt láthatjuk:

Flash: Flash did not fire

Azaz: vaku kikapcsolva.

Amikor úgy egy hete Attila olvasónk küldött egy BMW kabrióból kilógó fenyőt, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi kép fog érkezni erre a határozottan rétegtémára.

A Belsőség szélén lehetett követni a beérkező pályaműveket, és most, hogy vége a fenyőszezonnak, ideje győztest választani. Ami egyszerűen nem lehet más, mint Bird fehér Miatája ebben a gyönyörű kompozícióban:

Már csak azért sem, mert a megvásárolt fenyővel kétszer körbedriftelt egy körforgalmat – és ezt videóra rögzítette:

Őrület! A nyeremény: egy póló a decemberi kollekcióból.

Köszönöm mindenkinek, aki küldött képet. Ebben a dobozban lehet őket végignézni, a képekre kattintva azok új ablakban megnyílnak nagyban:

Különösen ajánlom Ernő fenyőágas medzsó-Miatáját, marley sárga Porsche Boxsterét Los Angelesből, és kacsesz türkizkék Citroën 2CV-jét.

Karácsony előestéjén gurultam haza a remek Bravo Tjettel, amikor beért egy rettenet, és az elsötétített visszapillantóból rám bámult. Csak a fémesen izzó terminátor-szemgolyókat, és a kettéosztott orr fémsziláit láttam csillogni a sötétben, látszott, hogy nagy valami lesz. Szatyrokkal ugráló családok életét veszélyeztetve próbáltam kifigyelni, mi ez, de az állatvilágba már bebocsájtást nyert BMW-n kívül nem jutottam tovább: félreálltam, hogy megnézhesem. Jé, egy új X5!

Rajongok az ezerarcú Bangle-béemvékért, de az X5 eddig nem jött be. Most már annál inkább, csupán megvilágítás kérdése volt az egész.

Például a szakáll és a bajusz eredetéről szóló monda legismertebb típusa: Ádám egy paradicsomi folyóban mosdott. Isten tanácsára teste bizonyos részeit érintette a vízzel, s azokon a helyeken kinőtt a szőrzete. Ily módon nyert tekintélyt Éva előtt.

– Magyar néprajz V., Folklór 1., Magyar népköltészet

Két galéria is van: ha erre a képre kattint, a werkfotókat nézheti végig –

„Hol a bajuszod?” – kérdezte valaki az első értekezleten azután, hogy hazajöttem Kínából. „Milyen bajuszom?” – kérdeztem vissza.

„Megyünk autót lopni, ahhoz kell” – hangzott több irányból.

Világos. Az ember nem játszik Boratot és nem megy vadnyugati pisztolyhősnek bajusz nélkül, autót lopni meg aztán végképp nem.

„És mit lopunk el?” – kérdeztem. „Hatszázas Mergát.”

Helyes. Jelentkeztem is a V12-es motor talicskás elszállítására.

„Tudod mekkora egy V12-es?” – kérdezte ekkor Bende lapigazgató, akinek ugyan V12-es kocsija még nem volt, de 5,6 literes V8-asa már igen, így hangja elrettentően szólt.

– ha pedig erre, Fenyő Balázs végleges fotóinak krémjét.

„Tudod mekkora egy talicska?” – kérdezett vissza Rácz felelős szerkesztő, a vitát lezárandó.

„És a csajok?” – kérdeztem még, mielőtt az újság tervezésére tértünk.

„Ők kurvák lesznek, elvonják a figyelmet.”

Karácsonyi lapot komponáltunk egyébként barátainknak és üzletfeleinknek, egy karácsonyi lapot meg nem lehet csak úgy letudni egy fenyővel.

A tolvajlásra egy csípős péntek reggelen került sor, Újpest szélén, a Mergát a szakavatott társaság pillanatok alatt kapta darabokra. A V12-es motorok és a talicskák arányáról tett megállapításával Bendének végül igaza lett: egy, a helyszínen talált soros négyhengeres motor is teljesen kitöltötte a rakodóterét.

Komponáltunk, aztán Fenyő Balázs megnyomta a gombot.

Ez lett a végeredmény:

Mindnyájunknak nagyon tetszett. Majd pár nappal utána valamelyik éjszaka a Karotta rájött a megfejtésre:

Harmadik éve egy Fenyő fotózza a karácsonyi üdvözlőlapunkat. Nem csoda, hogy mi vagyunk Magyarország legprogresszívebb médiabirodalma.

Ha letöltené a képeslapot PDF-ben, íme (6,8 MB).

Autót nem vezető, de jobb hátul gyakran utazó zsiráfként talán érthető, hogy különösen érdekel a hátsó fejtér problémája.

Ami, ugye, veszélyeztetett faj, az új autók a görcsös kupénaklátszás miatt egyre kevésbé foglalkoznak a kérdéssel. Nyilván azért vesz mindenki 2+2-es autót, hogy hátra teli kosár barackot vagy fotóstáskát küldjön, érthető.

Írtam is a problémáról egy meglehetősen hosszú posztot az októberi BMW 633CSi vs. BMW 635d összehasonlító teszt kapcsán, ahol nyilván a 633CSi nyert. Szemeztem a problémához elég hasonlatot, előkerültek Szaúd-Arábia köztéri lefejezései, spanyolcsizma, pigmeusok, ami kell.

És akkor két hónappal később kinyitom a Sunday Timest, és Jeremy Clarkson a Mini Cooper S Clubman tesztjében egy félmondattal elintéz mindent, ami a műfajban elintézhető. A félmondat egyébként még a rendes Miniről szól:

[…] hátul csak Boleyn Anna fér el kényelmesen […]

Jeremy Clarkson: Just what you didn’t want – a turbo toilet (Mini Cooper S Clubman) →

Mint egy olyan lakás lakója, ahol köbmétereket tölt ki az angol reneszánsz irodalma (← nem az enyém), ezt tényleg különösen értékelem. A maga csodálatos, nyomasztó, felülmúlhatatlan egyszerűségében is.

És tessék, már meg is jártam az utat Solymárra, meg vissza. A Gigamachine-nél mintha szarnának a télre, az udvar is szépen tele van motorokkal, igazából persze a motorépítkezésben épp a tél a szezon.

Tavasszal-nyáron motort építeni kicsit olyan, mint strandra menés előtt még beugrani a tetkószalonba: gyorsan, bármit, csak hogy még lássák. Aztán a festék felét kiizzadjuk, begyullad, akármi, úgyhogy száz szónak is egy a vége, a motor átalakítását időben kell elkezdeni, még ha csak festésről van is szó. Tavasszal már mindenki siet, hogy a szezonra meglegyen, jobb a ráérős turnusba kerülni.

Gigamachine Csaba levajazta a randit Művész Zolival, aki a magyar versenyeken látszólag az összes motort festi, de legalábbis olyan sokat, hogy a Devils-versenyen mintha minden győztes pályamű az övé lett volna.

Először a szín-elképzelést vezettem elő: gyöngyházfehér. Azt megvették. Aztán kezdtem mutogatni a jövendő airbrusholás stílusát.

Csaba a darumadaras résznél húzta fel a szemöldökét, Zoli a tájképeknél.

Azt mondja, szépek, de sajnos ezek tusrajzok, és a tusrajzok többek között épp attól olyanok, amilyenek, ahogy a tus egy kicsit megfolyik a papíron. Azt a leggyakrabban használt maszkolásos technikával nem lehet előállítani. Szóval technikailag nehéz lesz, ilyet még sose csinált, de majd kísérletezik.

Aztán megpendítettem a tetkó kérdését – Zoli tetovál is –, hogy szeretnék az eddig érthetetlenül csupaszon maradt jobb felkaromra egy Cseburaskát. Megmutattam neki a témát a YouTube-on, ekkor már sajnos ő is röhögött, de megígérte, hogy megpróbálja valahogy egyetlen képkockába sűríteni a Goluboj vagon-dal lényegét:

Legközelebb egy festékboltban találkozunk, hogy kiválasszuk a megfelelő gyöngyházfehéret.

Komikus filmművészeti műveletlenségemnek köszönhetően bemutatója után 4238 nappal, azaz ma hajnalban néztem meg végre David Cronenbergtől a Karambolt.

Gyönyörű, idegen film. Egy talán nem létező szubkultúráról, az autóbaleset-fetisisztákról szól, akik színjátszókörként híres baleseteket elevenítenek fel csodálatos részletességgel. Íme például James Dean és az ő Porschéje:

Sokszor gondoltam közben a Lost Highwayre, pedig végiggondolva nem sok a hasonlóság. Talán csak az, hogy furcsa emberek csinálnak furcsa dolgokat, és közben egy csomót autóznak.

És hogy miért működik a film? Mert azonosulni vele nem könnyű, lévén nem sokan képviselői az autóbaleset-fetisiszta szubkultúrának. Ezt írja róla Roger Ebert:

If you seek to understand them, ignore their turn-ons and substitute your own.

Azaz ha meg akarjuk érteni a szereplőket, helyettesítsük be azokat a dolgokat, amiktől mi jövünk izgalomba.

Bár az izgalom/turn-on talán nem a legjobb szó ide. Amik a filmben az autók, és az üvegcserepek, és a tűrhetetlen lassúsággal fényképezett fixateur externe, az fétis: egyszerre szexuális és intellektuális, mindent átható izé, ami teljesen felszínes és teljesen öncélú és persze teljesen ellenállhatatlan.

Aki nézett már úgy Nürburgring-videót, hogy közben Google Mapsen követte a pályát, és tizedmásodperces pontossággal azt mondta, hogy Wippermann, az valószínűleg tudja, miről van szó.

Jóindulatú pszichopátia: így tekint életére Vaughan, a szubkultúra vezetője, aki pompás ’63-as Lincoln Continental Mark 3-mal jár, amin még hátrafelé nyíltak a hátsó ajtók, egy büszke és előrenéző Amerika autóiparából.

És nem nem nem lehet megállni a film nézése közben, hogy egyszer levegőt és billentyűket kapkodva beírjuk az internetbe, hogy „eladó lincoln continental mark 3”. Őrjítő, amit az autókról a kamera mutat. A nagy Connie mellett egy pici Miata van még, bukólámpás, a többi nem érdekes.

Nézzék meg feltétlenül. Hónapok óta ez az első film, amire a végefőcím után néhány órával még emlékszem. Annyira, hogy egyetlen értelmes mondatot nem tudok írni róla, pedig órák óta ezt tervezem.

És nem is túl hosszú, 100 perc.

Az autó nem szenved súlyos szembetegségben, sőt. A mattulásra híresen hajlamos gyári pilácsokat valaki – áldassék a neve – valamikor ezekre a jó kis Hellákra cserélte.

…Chrysler Grand Voyagert. Ez van, kicsit szélsőségesen szoktunk autót vásárolni, feleségem nevén legutóbb egy Twingo volt, egy gyerekkel abban is elvoltunk, de most, hogy már két utód van, nem bírtuk ki öt méternél is hosszabb autó nélkül. Szó se róla, lett volna köztes megoldás: a tartós Dacia.

Több mint öt hónapja nyúzom, nem csoda, hogy hozzám nőtt kicsit. Olyannyira, hogy az utóbbi hetekben azon kaptam magam: komoly érdeklődéssel várom, megkínál-e valami barátságos árral a Renault Hungária, ha kitelik az esztendő. Félre ne értsék, annál jóval fejlettebb az etikai érzékem, hogy gusztustalan nyálkás tekergőzésbe fogjak némi anyagi előny kedvéért, csak, gondoltam, az egyéves, majd’ harmincezer kilométert futott tesztautón esetleg akarhat annyira olcsón túladni az RH, hogy az engem érdekeljen.

Főleg ha ráébred a dolog reklámértékére:

És persze tartottam is ettől. Hát mégiscsak győz a ráció, és kénytelen leszek egy Dacia-pajzsot tolni magam előtt, csak mert ezt, és a mindent átható olcsóságot bőven ellensúlyozza a sok hely és a sok garancia?

Hogy álmaim valamelyik vén szara helyett ebben az új praktikumban változtassak helyt innentől éveken át, megbízható kerregésben, öt és fél literes fogyasztás mellett, elviselhető törlesztőrészletet pengetni egy hétüléses kombiért?

Szerencsére másképp alakult. Az importőr Eurotax-áron fogja kiírni a kocsit, ami úgy 2,6 millió forint. És nekem annyiért nem kell, nem csak a Dacia, semmi. Legeslegfeljebb 1,8 milliót szántam az új családi batárra. A kvázi-új Loganért feljebb toltam volna kicsit a limitet, de ennyire azért nem, hiszen már az 1,8-nak is nagy része hitelből megy majd.

Illetve már. Mert közben megvettük a Voyagert. Ugyanattól a gurutól, akitől nyáron nem vettünk meg egy másikat, mert olyan sokáig nem állt össze a kocsi, hogy közben megszületett a Dákó. De ez most kész lett.

Püspöklila Grand, azaz hosszított verzió, négy bőrfotellel és egy háromszemélyes paddal, temérdek hellyel, sík padlóval. Amerikai tervezés, osztrák kivitelezés, 2,5 literes olasz dízelmotor, ami csak most került be az eredeileg benzines kasztniba. Igazi állatorvosi ló, teljesen hülye vagyok.

Vagyis lennék, ha nem Tamástól, a Tom-Voy tulajától, a celldömölki szerelőtől és kereskedőtől vettem volna, aki olyan elismert név öreg chrysleres körökben, hogy nemritkán Debrecenből is visznek hozzá autót, inkább, minthogy odaadnák másnak. Ehhez képest az, hogy én százötven kilométere lakom, igazán nem számít.

Egyelőre nagyon tetszik az autó, megy, működik mindene, sőt, olyat is tud, amit eddigi praxisomban még soha, egyetlen kocsiban sem láttam: állítható a sminktükrök fényereje! A gyerekek szeretik, Anya is kedvtelve nézegeti, és ha három centin múlik is, meg a tükröket be is kell hajtani hozzá (motoros, persze), de befér a garázsba.

És mindig is akartam egy ilyet. Bizonyára szörnyű szívások várnak még rám, de most úgy érzem, látatlanban is megéri, hogy nem a gazdaságos, új Logan vár majd a családra reggelente évekig.

Emberek, valósítsátok meg ti is álmaitokat, mert az jó!

Dacia Logan MCV tartósteszt

2007. júliustól decemberig nálunk van egy hétszemélyes Dacia Logan MCV, Laureate felszereltségben. Nagyjából hetente olvashatnak róla itt a Belsőségen. Az eddig megjelent epizódok:

Befogadtam egy románt (2007. július 19.)
Pezsgés a Dacia körül (2007. július 27.)
Első tankolás a tartós Daciával (2007. augusztus 3.)
Hátamon a váram (2007. augusztus 10.)
Anzix a negyedik daciás hétről (2007. augusztus 17.)
Dákó a Belsőség szemével (2007. augusztus 24.)
Belestem a szoknya alá (2007. augusztus 31.)
Dízel Daciával dübörögtem Dalmáciában (2007. szeptember 16.)
Dacia a Zasszony szemével (2007. szeptember 23.)
Loganok összefutása (2007. október 7.)
Tízajtós Logan (2007. október 21.)
Egy szervizlátogatás tapasztalatai (2007. október 28.)
Újra látok! (2007. november 13.)
86 ló + 70 ló = 166 ló (2007. november 18.)
Halálhörgés, szidalom (2007. december 2.)

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a tartósteszt okos könyvjelzőjét (RSS).

Idősebb olvasóink talán emlékeznek még kilenc évvel ezelőttről a Half-Life-ra, erre az akkori szemmel egészen elképesztő videójátékra, ami talán először adott moziszerű élményt. Csak nem valami olajozott bőrű akcióhős markolta a géppisztolyt, hanem én-én-én.

A játékban egy Xen nevű idegen bolygóról (← szóvicc!) özönlik el űrlények a Földet, köztük kell rendet vágni. Elég sok űrlénnyel találkoztam már, de a Half-Life minden egyes szereplője különösen, nyomasztóan, és mindenfajta feloldozás nélkül volt rémisztő és idegen.

Egy barátommal beszélgettem erről annak idején, aki a lények kifejezett aszimmetriájával magyarázta az általános viszolygást.

A földi állatvilág ugyanis szimmetrikusan épül fel. Az aszimmetrikus szivacsok (Porifera törzs) után a csalánozók (Cnidaria) már körszimmetrikusak, majd hamar eljutunk a bilaterális (kétoldali) szimmetriáig, ami szinte az összes állat sajátja. Mi is ilyenformán szervezett testet látunk a tükörben.

A szemünk valószínűleg ezt találja harmonikusnak, ezért aztán könnyedén el lehet gáncsolni egy szegycsontból kinövő karral. Ez a játék első és második részében is felbukkanó, Vortigaunt névre hallgató lény sajátja:

Aki, ha autózna, nyilván ezzel járna:

Nagyjából ugyanazt a borzongást érzem mindkét formától. Hogy legszívesebben bottal se. Ennyire nyomasztó felniket például soha életemben nem láttam:

Ezt írja róla eszpee, aki találta:

Ötször visszanéztem, és nagyon, NAGYON perverz. Nem is tudok mit kezdeni vele, ilyen alap kérdésekre se tudok válaszolni, hogy tetszik-e vagy nem. Mintha a Mercedes-gyárat választották volna ki egy szerencsétlen sorsoláson arra, hogy egyetlen autóban mutassák meg valami földönkívüli lénynek, hogy mit jelent ez a műfaj.

Azt hiszem nem tetszik. Nyugtalanító.

Nathalie, eszpee barátnője, ennél sarkosabban fogalmazott (francia akcentussal kell elképzelni):

But! How do you drive?! There’s no wheel, how do you drive?!?!?!

Azaz: „dehát hogy vezeted? Nincs kormánykerék, hogy vezeted?”

Most, hogy rá kellett néznem nem egyszer a képekre, amíg megcsináltam belőlük a galériát, én is csak erra tudok gondolni: nyugtalanító.

A hátborzongató osztott joystick például egész biztosan megragadja az ember csuklóját minden alagútban. A felniken a lyukakból meg szivárog valami.

A sötét garázsban, ahol az elektronika lecsapta a lámpát.

Friss: A kilencvenes évek prototípusaiban nálam lényegesen jártasabb olvasónk, Leegor, küldi a megoldást:

Utánanéztem ennek a Merci-gépnek: 1996-os tanulmány, a neve F200 Imagination, és a W220-as S-Merci technikáját próbálgatták benne.

Ebben a kocsiban volt először kulcs nélküli indítórendszer, kanyarfényszóró, fényre sötétedő tükör és tető, valamint hangvezérléses menürendszer.

A formát is gyönyörű autóvá fejlesztették, ebből lett a CL 1999-ben. (Rendszám: CL 600)

Nagyon régen vásároltam utoljára Magyar Narancsot, de arra emlékszem, hogy Nádasdy Ádám „Modern Talking” című rovata volt benne mindig is a kedvencem. Már csak azért is, mert alátámasztotta a hipotézisemet, miszerint tényleg minden témáról lehet állati érdekesen írni, csak alkalmas író kell hozzá.

Az egyetlen epizód, amit igazán megjegyeztem, az a „Durva csecsemők” volt, aminek persze igazából nem is ez a címe:

A legfigyelemreméltóbb egy piros inges, kék nadrágos személy volt, épp hogy tudott járni, igen büszke volt kék cowboykalapjára, és miután néhány lépést tett, a nyüzsgő sétány kellős közepén hirtelen leült (vagy seggre esett, ezt nehéz még ilyen korban megállapítani), és a kezében tartott csőrös ivóedényből iszogatni kezdett. Megszomjazott. Az anyja ott termett mögötte, de nem rakta arrébb, hagyta ülni, hadd igyon, kell ilyenkor a folyadék, csak kicsit előrehajolt és a két karját jelzésszerűen a fia fölé borította, mintegy harangot képezve föléje, hogy bele ne botoljanak a járókelők. Madonnai szépségű kép volt. Ekkor mondta a barátom elérzékenyülve: „Egészen durva csecsemők vannak.”

A durva szónak itt valami szokatlan és új tartalma kell, hogy legyen, mivel a csecsemők nyilván nem úgy durvák, ahogy mondjuk az idegenlégióban az őrmesterek, ahol hagyományosan is mondhattuk: egészen durva őrmesterek vannak.

Nádasy Ádám: Le a kalappal (Magyar Narancs) →

Hasonló nyelvi jelenséggel foglalkozik a Vikiszava.net: hogyan alakul át a büntet ige autós szövegkörnyezetben?

Eszembe jutott, amit egyszer egy VW-fanatikus emberekről szóló cikkben olvastam. Azt kérdezték tőlük, hogy miért alakították át a T1 T2-es kisbuszuk ablaktörlőjét úgy, hogy alaphelyzetben nem vízszintesen pihen, hanem függőlegesen áll, középen kettéosztva a szélvédőt. A válasz pedig: mert így büntet.

Vikiszava.net: Büntet a gép? →

Ha megnézik, tökéletes illusztráció is akad hozzá.

Nádasdy Ádámmal egyébként egyszer beszéltem életemben. Sajtot ettem egy házibulin, ő pedig korrigálta egy helytelenül megfogalmazott mondatomat.

Ki én. De egy párbeszéd ritkán kanyarodik csincsillabundától Porsche Speedster-halottaskocsi irányba. Pláne egy Lexuson keresztül.

[20:19:47] Péter Anna: szép
[20:19:53] Péter Anna: nekem majd lesz csincsillám
[20:20:00] Nati: ceruza meg tintástoll
[20:20:01] Péter Anna: amikor majd fehér jaguárom is
[20:20:14] Nati: hm ilyesmiről nem álmodom
[20:20:33] Nati: én akkor inkább egy lexust szeretnék és a cavalli kabit
[20:20:50] Nati: vagy egy fekete szövetet szürkeróka gallérral (kicsi álmok)
[20:21:24] Péter Anna: Andi is lexusra vágyik, én nem:

[20:21:38] Péter Anna: ennyi pénzből megvan a csincsilla is
[20:21:41] Nati: bond után szabadon
[20:21:45] Péter Anna: 50 000 euro kell csak
[20:22:03] Nati: egy LS pl.
[20:22:41] Nati: de tartok tőle nem szeretnék ilyen nővé válni, akkor sem, ha majd egyszer megengedhetem magamnak
[20:25:11] Nati: akkor már inkább a dean porsche
[20:26:44] Nati: van róla egy fotóm, az volt a hátterem pár évig…

[20:31:22] Nati: egyébként a leggyönyörűbb autó (lamborghinik után) amit el tudnék képzelni
[20:31:44] Nati: feketében…ááááááááááá
[20:35:14] Nati: szép mi?
[20:35:46] Péter Anna: pléhautó
[20:35:50] Péter Anna: nem tetszik
[20:36:14] Péter Anna: kis ganajtúró bogár
[20:36:14] Nati: ááááááááá nem érted a lényeget, persze a punto oldalát sem értetted
[20:37:36] Péter Anna:

[20:37:42] Péter Anna: még több pénzt kell keresni, amit hülyeségekre költhetünk
[20:37:58] Nati: hihi
[20:38:41] Nati:

[20:38:46] Péter Anna:

[20:38:47] Nati: ne mond már hogy csúnya
[20:38:55] Péter Anna: na bakker eldőlt
[20:39:01] Nati: mi?
[20:39:02] Péter Anna: ha fényezzük, fekete lesz
[20:39:16] Péter Anna: iszonyú dúúúrvaaaaa
[20:39:28] Péter Anna: képzeld el a krómokat a nagy fekete testén
[20:39:37] Péter Anna: belül sötétkék kárpitot kap
[20:39:41] Péter Anna: arggggh
[20:39:43] Nati: most te a tiedről beszélsz mi?
[20:39:45] Péter Anna: ja
[20:39:48] Péter Anna: persze, állandóan arról a dögről beszélek
[20:40:16] Péter Anna: Nati ez a porsche egy ganajtúró
[20:40:20] Nati: hát ha szépen lesz megcsinálva szép lehet de nekem furcsa feketében elképzelni valami világos szín passzol inkább arra a volvóra az én agyamban
[20:40:29] Nati: nem ez a porsche gyönyörű
[20:42:03] Nati: jó ez a mobile.de
[20:42:06] Péter Anna: ahaaa
[20:42:31] Péter Anna: de most nincs jó fehér jaguár
[20:43:15] Péter Anna: keresek egy fekete 240-est hogy biztos lehessek benne
[20:43:36] Nati: helyes
[20:43:54] Péter Anna: nem lehet színre menni a mobile-n, se
[20:44:00] Nati: megvan az új álmom egy speedster
[20:44:09] Nati: nem tudtam milyen autót akarok a punto után
[20:44:59] Nati: 95 000 euro a vége, 23 milka, 24
[20:45:00] Péter Anna: blau meg weiss van rogyásig
[20:46:00] Nati: istenem de gyönyörű, fakormány, bőr belső
[20:46:23] Péter Anna: na kombiban már van schwarz is
[20:46:32] Péter Anna: halottaskocsi, de szép lenne nekem
[20:46:33] Nati: és milyen?
[20:46:56] Péter Anna: menne a fekete megkötős szadomazo tűsarkúmhoz
[20:46:56] Nati: túl nagy és túl kocka a feketéhez
[20:47:02] Nati: hihi
[20:47:04] Péter Anna: ilyen, de ez az enyém, feketében:

[20:47:20] Nati: kissé rémisztő
[20:47:38] Péter Anna: tegnap alaposan átgondoltam, hogy végre felveszem azt a tűsarkút a velúr lábszárvédőmmel
[20:47:49] Péter Anna: tavaly már egyszer visszajöttem vele a liftből
[20:48:09] Nati: hát hajrá
[20:48:14] Péter Anna: nemtom
[20:48:22] Péter Anna: lehet megmutatom neked előtte
[20:48:26] Péter Anna: kurvás asszem
[20:48:38] Péter Anna: ja, nem asszem, ez kurvás
[20:48:51] Péter Anna: de a fekete volvóval, hmmm

Autonánia

Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!

A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).

Itt ülök és nézem bambán a monitort, olvasom a hozzászólásokat, és gondolkozom, hogy akkor most mi is van. A TC az én életem szerves része is volt. Ha egy héten 40-50 órát foglalkozol valamivel, akkor azzá válik. És akkor most lemegy az utolsó adás.

Leadtam. A saját kezemmel. Csütörtök délután.

Az elmúlt években talán többször volt úgy, hogy megszűnünk, mint hogy maradunk. És mindig mentünk tovább. Valami soha nem stimmelt, valahogy soha nem volt jó a hang a technika miatt, éjszaka kaptunk vágóidőt, elromlott a kamera, vagy amikor elfelejtettek repülőteret foglalni a Nagy Kis Népítélet Gálához, és erről előző este értesültünk, véletlenül.

És végül mindig elkészült, leadtuk, megnézték.

Ma még beszéltem a kreatív producerünkkel, hogy rendben volt-e az utolsó adás is. Igen rendben, felelte. Tehát akkor tényleg lemegy az utolsó.

Basszus.

Itt írják, hogy milyen jó volt, amikor a Benya az alfában port köpött. Mi is hogy röhögtünk rajta. Meg azok a részek, amik kimaradtak. De ha vége, hát vége, nincs mit tenni.

Lehet, hogy holnap még én is megnézem, adásban, pedig a végére már nem szeretem. Hatvanadjára megnézni ugyanazt? És milyen jól sikerült az utolsó adás lekonferálása! Majd röhög mindenki, remélem értik a célzást.

De mit írnak itt?
Hogy nem vagyunk beszerkesztve?

Hogy ne lennénk, direkt rákérdeztem, mikor újraindultunk, hogy egyben leszünk-e, vagy a december 22-e miatt külön. Persze, hogy egyben, meg egyébként is, különvenni egy részt januárra? Ennyire azért nem amatőr senki.

Áhh, hülye Port.hu. Még viccelek is, hogy majd leadjuk a neten. Höhöhö. Sebaj, tévéújság: abban sincs benne. Hm. Teletext? Abban sem.

Miiiiiiiii??????

SMS-t írok a kreatív produceremnek, valami nem oké, mi van? A válasz: ja, az csak januárban lesz adásban.

De hát miért nem szóltok? Hát átvetted, vagy nem? Hiszen úgy köszöntünk el, hogy áldott békés karácsonyt, he!

Szétbasz az ideg. Ezért éjszakáztam, aludtam két-három órákat? Hát most akkor hogy?

Karotta reakciója

– Orosz Péter

Robertó este 11 körül hívott a hírrel, épp a metrón utaztam és pontosan nem emlékszem, hogy dühös lettem-e vagy hangosan röhögtem, azt hiszem az utóbbi. Fél órával később gondosan beállított fényképezőgéppel a kezemben elmondtam a Karottának:

Persze azt nem gondoltam végig, hogy egy műsor producerét nem lehet ilyesmivel meglepni, a Robertó már neki is szólt, mielőtt elment megírni ezt a történetet. Ezért a mindentudó mosoly.

És ekkor megvilágosodok. Olyan ez az egész vége, amilyennek kell, hogy legyen. Kicsit béna, kicsit vicces, de ezért szerethető. Mint a régi Totalcarok. Hát gondolta valaki tényleg, hogy csak úgy lemegy az utolsó adás, oszt kész? A csatorna szeret minket, hiszen így még a jövő évben is lesz adás!

És ennek tényleg így kell, hogy vége legyen, nem máshogy. Félre az érzelmességgel, hiszen sosem volt ez erős oldalunk.

Éljen az adás, ami bár utolsó, de mi magunk se tudjuk mikor megy le, viszont jó vicc van a végén, és erős autókat látunk. Egyszer majd.

Ha a TV2 is úgy akarja.

Just a perfect day,
problems all left alone,
weekenders on our own.
It’s such fun.

– Lou Reed: Perfect Day

Volt egy Mitsubishim öt éve. Csepelen vettem. Nagy volt, fekete és jó szar. 2002 októberében egy csütörtök éjszaka kapcsolgattam a gombjait, néhány órával később randevúm volt olyan emberekkel, akik a kapcsolgatás idején még vidáman és gondtalanul éltek, a randevú idején viszont már halottak voltak: a reggel nyolcas igazságügyi orvostani gyakorlat alanyaivá alakultak.

A Mitsubishi képernyője egy bőrdzsekis fiatalembert mutatott, aki sápadt bőrével, felzselézett hajával, de különösen rezzenéstelenül vicces beszédmodorával rendkívül emlékeztetett Obreczán „Tibifiam” Tibor barátomra.

Televíziós műsorvezetőnek zavarbaejtően fiatal volt. Televíziós műsorvezetőnek zavarbaejtően hosszú és érdekes mondatokat artikulált, ráadásul egy engem végtelenül nem érdeklő dologról: kocsikról. A konkrét adásban egy piros autóban ült és ezt mondta:

Annyira jól érzem magam, hogy ha pontosan megmondanám, hogy mennyire, akkor a barátnőm édesanyja felpofozna…és ráadásul ezért fizetést kapok. Kérem ne mondják ki hangosan, amit most gondolnak rólam, ha kiskorúak is tartózkodnak a helyiségben.

Az autó egy Ferrari F355 Spider volt, a fiatalembert Bazsó „Nínó Karotta” Gábornak hívták, én meg arra gondoltam, hogy ilyet, mint a Totalcar, a televízióban még sose láttam. Aztán később megjelent egy teljesen más stílusú szőke csávó, én meg hétről-hétre néztem őket, a Mitsubishi idővel végleg lerohadt, onnantól a neten.

Ezt írja Füge a kezdeti napokról (a Ferraris a hatodik adás volt):

Az első néhány adásba rendkívüli energiát nyomtak bele. Még arra is figyeltek, hogy adáson belül ne változzon a ruhaviseletük és a frizurájuk. A nappali forgatások és az éjszakai vágások szünetében bejöttek a szerkesztőségbe, de nem vettük hasznukat.

Jól emlékszem: Karotta volt a pirkadaton is jóval túlnyúló vágások nagymestere, Winkler nagyrészt befejezte az éjszaka közepére. Ekkor még kettőjüknek együtt csak három autója volt majdnem 18 éves átlagéletkorral. Napjainkra szénné keresték magukat, és már legalább 7 autójuk van 20 év feletti átlagéletkorral.

A Totalcar első adását megelőző hónapban vettem első autómat, egy 1981-es Saab 99 Turbót. Azóta értem, miért szereti a két tévés majom a régi autókat. Azt még nem értem, hogy miért nem használnak egyszerűen jól működő, néhány éves autókat a hétköznapokban.

A képen Karotta egykori fekete Saab 99 projektautója és a saját 99 Turbóm:

Ahogy néhány órával később halott emberek között álltam fehér ingben, még nem tudtam, hogy egyszer majd a világ legszomorúbb Mazdája kapcsán beszélgetni kezdünk, és valamivel később én is a Totalcar részévé válok, hogy aztán egy nyári napon hajnali háromkor berámoljuk magunkat egy Citroënbe, és útnak induljunk a világ legjobb autóversenyéről tudósítani.

Erről fog szólni holnap délben a TV2-n a Totalcar utolsó kereskedelmi televíziós adása:

Lehetne most szomorúnak lenni, de nem érdemes. Egyrészt szomorkodás helyett mars kamerát ragadni és forgatni valami kurva jót az Indavideó pályázatra. Másrészt a Totalcar irodája alatt úgy hat méterrel épp vad munka folyik.

Marcelina, a vágószoba dívája hamarosan zsíros új földet kap, Robertó feltölti a kockacukor-készletét, új felszerelés érkezik, aztán leülünk és kitaláljuk, hogy ami 2002-ben egy átkozottul vicces és új dolog volt a televízióban, az hogy néz ki 2008-ban az interneten.

Ugyanis mozgóképet csinálni az egyik legjobb dolog a világon, függetlenül attól, hogy vásznon, képernyőn, böngészőablakban, vagy iPhone-on jelenik meg a végeredménye. De ami biztos: a jövő Totalcarját együtt fogjuk csinálni. Úgyhogy tényleg mars forgatni.

Aki meg emlékszik rá, az leírhatná a hozzászólásokba első élményét a TCTV-ről.

Balázs Viktor mára ígért írása a Szovjetunió autóiparának ínyencségeiről műsorváltozás miatt holnap reggel jelenik meg. Addig is üdvözöl mindenkit ez az úr, akinek Town Carjáról még szó lesz:

Talán az egész interneten sincs annyi hely, amiben ki lehetne fejezni a Mercedes-Benz grand follyjának, az SLR McLarennek összes ellentmondását. Egyszer majd nekilátok, de egyelőre könnyed csütörtök esti szórakozásként maradjunk a hangjánál, amihez foghatót csak a Corvette C6.R versenyautó hallatt.

Ebben a Fifth Gear klipben, amit McLawrence küldött át, három percig gyakorlatilag semmi mást nem hallunk, mint ezt a pompás kerepelést.

És előtte egy remek csínyt. Tiff Needell felolvas egy levelet, amiben a Mercedes-Benz képviselője ezt írja: „Kérjük, hogy semmilyen körülmények között ne kapcsolja ki a gépjármű elektronikus biztonsági berendezéseit.” Utána azt csinálja!

Most már végre irány a hang:

Kaptam az előbb egy elég vicces olvasói levelet Yenoee-től, a roncsfestőtől. Lényegében ez állt benne: ¤¤¤=V=¤¤¤

Egyáltalán nem elrontott karakterkódolásra kell gondolni. Itt van nagyban:

Művészet!

Ha nem értené, miről van szó, erre tessék a megoldásért.

Amikor tavaly nyáron Szófia belvárosában a Sisman utcában lötyögtem, majd megálltam lefényképezni egy igen furcsa Petőfi-falfestményt, nem is sejtettem, hogy a mögöttem parkoló piros Alfa Romeo rendkívül különleges autó.

Készítettem róla azért egy-két képet, aztán mentem is tovább, kávé és friss füge nyomában. Háromszögekből építkező, műanyag izé volt egyébként, nézegettem is, hogy he?

Aztán valaki a szerkesztőségben felvilágosított, hogy ez bizony egyrészt klassz kocsi, másrészt ritkaság. Annyira, hogy a kabrióból, amit én fotóztam, összesen 251 darab készült: mindegyikre jut több, mint három Miura!

Az SZ 1989-ben készült, az Utolsó Rendes Alfa mechanikai alapjaira, úgyhogy valahol ez is egy ötvenes évekbeli versenyautó. A név a Sprint Zagato rövidítése: ez a kupé, míg a kabriót, amit én láttam, RZ-nek (Roadster Zagato) hívják.

Természetesen a háromliteres V6-os van benne, 210 lóval, amitől valószínűleg zacskóvá csavarodik minden rendes szív, de az autó igazi különlegessége a tökéletesen háborodott formaterv: az autó kompozit műanyagból van, és a világon semmi másra nem hasonlít.

Kell is hozzá némi megszokási idő, az első reakció ócska bodykitnek mutatja, aztán szemlélődve az ember rájön, hogy a vonalak és a háromszögek ilyen rafinált együttesét nem olvasztják csak úgy össze holmi tuningműhelyben. A 3×3 2×3 gonosz, szögletes fényszóró meg egyszerűen állat.

És most McLawrence olvasónk talált egyet a Használtautón! Kupé, 67 ezer kilométerrel, a hirdetés feladója szerint ez az egyetlen SZ van Magyarországon. A hirdetésben esküvői kocsiként üzemel:

Rendkívül nyomasztó, hogy nincs ára. Egész pontosan ÁR NÉLKÜL. Ami valószínűleg sztratoszférikus számot takar, tekintve, hogy a kupéból is csak összesen 1035 darab készült.

Szép? Csúnya? Tökmindegy.

Ugyanis a Ferrari 250 Testa Rossa a világ második legdrágább klasszikus Ferrarija a 250 GTO után. Állítólag nyolcmillió dollárba kerül manapság egy korai példány, már ha van belőle eladó. Mellesleg a típus háromszor győzött Le Mans-ban, ami a hajókoffernyi pénznél is izgalmasabbá teszi. Találtam is egy gyönyörűen fotózott példányt fehérben, így néz ki:

A szép és sikeres autók persze úgy vonzzák a pauszpapírt, mint a kombik hátsó ablaka a koszt. Ma a kínaiak másolnak, tegnap a koreaiak kopíroztak, előttük meg a japánok és…

…és a szovjetek. Erejét tekintve ugyan világhatalom volt a Szovjetunió, az űrben is ők voltak először, de autóból valahogy többnyire csak szánalmas másolatokra futotta nekik. Azt persze többé-kevésbé a Belsőség minden látogatója tudja, hogy a Csajka Packardból lett, a Zsiguli pedig Fiatból.

Azt azonban a legtöbben nem is sejtik, hogy a hatvanas években a Testa Rossa is modellként szolgált az orosz autóiparnak. A ZIL 112S típusjelzésű sportkocsiba a ZIL V8-as motorját építették bele, így az orrnehéz autó a gázpedált a tűzfalra szegezve 260-nal is nyargalhatott.

Egy ilyen autót talált meg az egyik szovjet utódállam múzeumában az egyik barátom.

Meg Brezsnyev Lincoln Town Carját.
És Sztálin ZISZ-ét.
Hogy a gázturbinás Pionyír 2-t ki ne hagyjam.

Kíváncsiak?
Akkor legyenek péntek reggel a Totalcaron.
Már csak egyet kell aludni.