Nem akarom eldönteni a kérdést, hatótávnövelős villanyautó vagy konnektoros hibrid-e az Ampera. Nem fogom felboncolni a GS hajtásláncát sem. Az egyenlőtlen párharchoz még csak értelmes indokot sem kell keresni, egyszerűen kíváncsiak voltunk, mennyit esznek a valóságban. Itt állt a garázsban az elektromos Opel és a legújabb hibrid-Lexus, végülis mindkettő villanybenzines. Végülis egy árkategóriában vannak, egy jól felszerelt Ampera pont annyiba kerül, mint az alap GS 450h. Tizenöt millió. Ennyiért már spóroljanak rendesen, nemde?

Vannak a gyári fogyasztási adatok és van a valóság. Az NEDC-ciklus mindig ugyanaz, a valóság pedig mindenkinek más. A konnektorról tankolható Amperánál például minden a júzerprofilon múlik: aki két bedugás között nem megy többet ötven-hatvan-nyolcvan kilométernél, berohaszthatja a tanksapkát, de ennél sokkal érdekesebb egy hosszabb kirándulás. Ezért kénytelenek voltunk megfutni velük a Nagy Totalcar Vegyes Ciklust.

Fogalmunk sincs, pontosan mi történt ma reggel a Budai rakparton, amikor Varga Endre kerékpárjával át akart kelni egy kereszteződésnél. Az eddig mintegy hatezer Facebook-felhasználó által megosztott üzenetében ugyanis azt írja, egy szürke Suzuki Swift, melynek rendszáma 666-ra végződik, éppen a kerékpárok számára kijelölt átkelőhelyen ütötte el, majd segítségnyújtás nélkül továbbhajtott.

Az eset, Endre leírása alapján körülbelül 7 óra 30 perckor történt és mivel erejéből még futotta a fényképezésre és a posztolásra, a pórul járt kerékpáros remélhetőleg nem szerzett súlyos sérüléseket és megtette a feljelentést. Most mégis az autós nyomára bukkanna és ebben a törekvésében lassan egy kisvárosnyi internetező támogatja. Mivel mindez a mi érdeklődésünket is felkeltette, de nem szeretnénk ítéletet hirdetni egy tisztázatlan ügyben, ezúton várjuk az autós jelentkezését, mondja el ő is, hogy mit látott a volán mögül.

A KRESZ szerint egy ilyen balesetben a résztvevőknek attól függetlenül meg kell állniuk, hogy történt-e személyi sérülés vagy sem, illetve, hogy kinek volt elsőbbsége az adott helyen. Aki a segítségnyújtást elmulasztja, bűncselekményt követ el. Ez egy tisztázatlan helyzet, mindenesetre fontos, hogy észben tartsuk, akár a számunka kijelölt átkelőn is elüthetnek minket. 

Update: A közösségi oldalon nem regisztrált olvasóink nem láthatják, hogy Endre újabb üzenetet helyezett el a baleset helyszínén készült fotó mellett. Azt írja, a bal könyöke tört el, amúgy jól van, kiengedték a kórházból. Reméli, hogy az ügy visszhangja segít elkerülni a hasonló baleseteket. Eddig 17 ezren osztották meg a Facebookon a ma reggel elütött kerékpáros történetét, a rendőrségen pedig állítólag azt ígérték, hamar megtalálják az autóst. Aki látta a szürke Swift és Endre ütközését, jelentkezzen a rendőrségen.

Az eredeti Facebook-link, ITT található. 

Ha azt gondoltátok, hogy ez az évet letudjuk egy Belsőség-találkozóval és egy pályanappal, akkor tévedtek. Ennyivel nem ússza meg senki a Totalcar-dömpinget. Vettünk szenet, vételeztünk vizet, a Fővárosi Autósmozi pedig felcsapott fűtőnek, gépünk pedig gőztől remegve várja, hogy dübörögve nekifeküdjön a nyár utolsó napjainak.

Lehet, merész ötletnek tűnik a teltház (80 autó), de van rá esély, hogy péntek este (szeptember 7.) sikerül egy jó bulit szervezni a Nagykőrösi úton. Már csak azért is, mert az autósmozinak iszonyatosan jó hangulata van, teljesen egyedi, hiszen itt ki lehet feküdni a tetőre, a csillagos ég alatt akár egy jó fröccsöt kortyolgatva szendvicset majszolni, miközben az autó hangrendszerén beszél a film sztereóban.

Nagyobb térképre váltás

És ne gondoljátok, hogy az autósmozi a múlté, de nem ám! Büfé, toalett, pattogatott kukorica, kávé, üdítő és szendvics, van itt minden. Na és persze remek hangulat, kempingszéken, pokrócon vagy autóban ülve, teljesen mindegy: semmihez nem hasonlítható érzés. Mi ott leszünk és várunk titeket egy kis lazításra-bandázásra.

A belépő 1500 Ft/fő, ehhez jár egy kis Totalcar-ajándék és egy adag pattogatott kukorica (helyben készült).
Kapunyitás (Nagykőrösi útról): péntek, szeptember 7, 20.00
Vetítés kezdete: Legkorábban 21.00, nagy érdeklődés esetén később, a film végén zárás és mehetünk is haza, remélhetőleg kellemes szájízzel. Belépés érkezési sorrendben, ne késsetek sokat, a kapacitás 80 autóban limitált. (Tipp: ha nem férnél be, ülj be valakihez, akinél van még hely!)

Na és, hogy mi lesz a film? Buta kérdés, vajon mivel is kezdhetnénk, ha nem Róna Péter legendás Autóversenyzők c. filmjével.

Amit persze megnézhetsz máshol is, de tudjuk, hogy ez soha nem lesz ugyanolyan, mint egy igazi autósmozi. Időseknek nosztalgia, fiataloknak kötelező, hadd tudják meg, micsoda élet volt itt akkoriban.

Totalcar Autósmozi pénteken. Csináljuk meg, mi ott leszünk!

Amikor az első Moszkvai Autószalonról még odakint írt posztomban megpróbáltam összegezni az első benyomásaimat erről a városról, csak enyhe, rettegéssel vegyes hüledezést éreztem. Igaz, az estély és a színhely csodás volt, de az, hogy a reptértől a belvárosi Intercontinental szállodáig tartó, nem egészen 30 kilométeres utat 4 óra alatt tettük meg, közben pedig mentünk 120-szal öt sávokat keresztbe-kasul cikázva az esőáztatta aszfalton egy kissé viseltes Peugeot Partnerrel, valamint gázoltunk ajtóig vízben. Egy egyszerű megfordulás közel egy órába került a főúton, miután megpillantottuk a szállodát az út túloldalán – hát nem, ez nem az én világom.

De a szalon csodás volt. A nyugatinál is nyugatibb színvonalú, és ha az lett volna odaírva: Frankfurt, Geneva vagy Tokyo, simán elhiszem. Kizárólag a mindenütt jelen levő, brutális, szláv arcú rendőrök, a parkoló bejáratánál a csomagtartó-nyitogatás, valamint a minden nagyobb publikus hely (kiállítás, templom, színházterem) kapujában levő fémdetektoros üdvözlégy, majd a finom motozás lengetett felém egy felemelt mutatóujjat.

Szezonzáró pályanapunk beszélgető posztja.

Kész a kübelesített Tramp, jelentem. Több munkát tettünk bele, mint terveztük, de kevesebbet, mint kellett volna. Azok a fránya anyagiak, ugyebár… De így legalább jövőre is maradt tennivaló, meg még későbbre is. Aztán mire rendesen körbeérünk, lehet is kezdeni elölről az egészet.

Az előzmények kedvelői kattintsanak ide, meg ide. A sietőseknek röviden csak annyit, hogy kissé megfakult és elpunnyadt Trabant Trampemet ráerőszakoltam a miskolci Flamin' Garage veteránfelújító műhely csapatára. Kértem, javítsanak ki pár hibát, és cseréljenek le néhány tartozékot, hogy katonásabban fessen a harceszköz, melytől a hidegháború évtizedeiben az egész NATO egy emberként reszketett. Minimálprogrammal indultunk, de mint az törvényszerű az ilyen felújításoknál, a kitűzött határnál jóval tovább merészkedtünk. Igen, igen, fényeztünk is. Vagy festettünk. Vagy mi. Merthogy félmatt katonai festék került a gépre, ezért a fényezés kifejezés nem egészen helytálló.

Olvasónk levele következik, köszönjük!

Minden lehetséges. De tegyük hozzá, itt csak a nyomaték számít. A hengerek száma ugyanis nagyjából egységes: egy.

Gépész vagyok, így a gépek szeretete, csodálata mélyen bennem van.  Legyen az labdaadogató, varrógép, vagy éppen a lentebb szereplő vasak.  Mert ezek vasak a javából. Ráadásul az átlagéletkoruk nagyjából annyi, mint kiscsaládom éveinek összessége.

Sejtettem én, amikor szétszedtem. Nem véletlen, hogy addig mentem vele, amíg ki nem lehetett nézni az útra a gázpedál mellett. Ja, nem, még annál is tovább. Rettenetes, pusztító rombolást végzett a rozsda, újjá kellett építeni a fél autót. De végre kész a lemezmunka, visszajött a BMW-m a garázsba. Hatalmas öröm és óriási probléma ez egyben.

Mély levegőt véve, felgyorsult pulzussal nyitom azóta a garázsajtót. Nem mintha az 504-est nem üdvözöltem volna minden látogatáskor egy kedélyes hellórozival, de a tervezettnél kicsit hosszabbra sikeredett hisztis időszaka miatt egyre kevesebb lelkesedéssel. Most viszont kezd helyre billenni a világ rendje, leparkolok a Peugeot-val, és a 02-esem vár odabent. Az élet szép.

Laars, az egyoldalú barát

További gond volt még - ami a városi próbaúton nem derült ki -, hogy az autó egyáltalán nem megy. Országúton egy IFA előzése is életveszélyes, hiába padlózza az ember, nem történik semmi.

Nem Úr, de Quattro

Eredeti állapotára lesz felújítva, nem lesz sem rövidebb, sem szélesebb, sem alacsonyabb :)

Kacsuka, a bádogmadár

Rátaláltam az igazira. Egy igen authentikus, kék színű, Spécial változatra. Jobbat nem is találhattam volna.

Gyermekkori álomautó

A kocsikat autóskártyáról ismerve tudtam, hogy Citroen DS a falnak ment példány, de életben ilyet még nem láttam. Gyűlt a tömeg, a DS keresztben elállta a Tövis utcát, ideje volt odébb állni vele.

Megbízhatatlan pénznyelő

Az olasz álom két évig tartott. ekkor még úgy vittem el műszakira hogy lemosattam a motort és kész.
Ami ezután jött az a rémálom kategória.

Egy hónapig állt a garázsban, mielőtt összehoztuk Sabccal az elvitelt. Közben átnéztük, kiderült, hogy milyen patent, bizgera, egyéb semmisült meg az évek során, vagy a szétszedéskor.

Nem volt hosszú a lista, két körben (le se merem írni) százötvenezerből megúsztam: új jel hátra, motortéri szigetelések, külső patentból pár darab, belső patentek, ajtóra nylon, légterelők a légbeömlőkhöz, új gázpedál, zárkarikák, első doblemezbetétek a hozzájuk való szigetelőgumival, kédergumik, csomagtartóbetét, tehát apróságok. Két zacskó cucc volt az egész, az éjjelnappaliban ennyi chips max két rugó.

Jött a tréler pénteken, elvittük vele, másnap indult a munka. Reggel nyolcra voltunk megbeszélve, persze semmit se tudtam időre beszerezni, így kilencre értem oda. Vanish Oxy a szőnyeghez, lapátkézre kesztyű, fogós kefe, fémszövet, denaturált szesz, ecset, fogkefe. Ezek az öregautósok barátai. Vagy négy boltban voltam reggel, mire minden meglett.

Este tíz múlt, gyűlnek a bogarak a garázsban percegő neoncsövek körül. Ernyedten ülök a sámlin, sokat kivett belőlem a reggel óta tartó szerelés. Még gyorsan felfújom a gumikat, hogy a holnapi Belsőség-találkozóra menet ne legyen gond, aztán irány haza, az ágyba. Pont elérem a jobb első gumi szelepét a sámliról, a satupad felől elkezdem magam felé húzni a kompresszor slagját. Nem jön. Az árgyélusát, beszorult a motorkiemelő zsiráf földre legórt gémje alá. Odanyúlok ballal, hogy kiszabadítsam. Tupp, egy tompa puffanás, hüvelykujjamra borul a félmázsás vasdarab. Au.

Visszahuppanok a sámlira, fogdosom az ujjam, mozog. Szuszogok kicsit, tán káromkodok is egyet, erre, mintha hívtam volna, megjelenik Lucifer a Peugeot mellett. Gomolygó kénszaga átüt a garázsban uralkodó fáradt olajba hullott vasporillaton, fekete a képe, mintha két álló héten át flexelt volna brikettet. Kicsi, mint egy százéves vénasszony, feje épp az 504-es tetővonaláig ér. Fülén kienged egy kis fehér füstöt, koppant egyet rozsdás nyelű háromágú villájával, majd szúrós tekintetével annyit mond: ejnye! Aztán eltűnik.

Mert ilyenkor az autó a hibás?

Én úgy vettem hogy egy 4 sebességes merci váltó volt rajta, csak hátsó hajtással. Gondoltam nem baj, úgyis trélerezni akarok vele. Kb. 2hónapig volt jó az autó. Mivel nem a gyári váltó volt rajta a kardán 2 darabból volt összerakva (Mussó-Merci). Ez szép lassan szétvert mindent.

Irmscher Rakéta

A klub repertoárjában szerepel néhány "különösen veszélyes" járgány, amik bizony a Subarukat, Evokat is megeszik, és a poén az, hogy kívülről mind gyárinak látszanak.

Egy különös történet

A javítást kifizette, de a kocsit nem vitte el, mert vett magának egy másikat, mert hogy kellett a kocsi. Majd jön érte. És nem jött.

Kedves szocreál elegancia

2007 év elején találtuk egy hirdetésben AZ AUTÓT. (70 000 Ft-ért), majd egy donor autót 20 000-ért, háromszor-négyszer átfestett karosszéria rohadásokkal, felismerhetetlenségig deformálódott műszerfal műanyagokkal, leharcolt kárpitokkal

Kis Kadett történelem

Pattog, mint, ha egy gokartal mennél a Thökölyn, iszonyatosan közvetlen a kormány, minden úthibát-kavicsot közvetít a kezedre, a kanyarodás külön orgazmus, küzdeni kell vele minden pillantban, alapjáraton mormog és kis gázfröccsökre kellemesen durrog.

Épp csak összeraktuk a zseniális Nomadic standunkat az RCX-kiállításon, elhelyeztük a Dension logókat, szóróanyagokat, már indultunk is, hogy meglessük a sok Z-cart. A Motorsport Auto, egy kimondottan Z/ZX sorozatra specializálódott bolt szervezi minden évben az eseményt. Akkora szerencsénk van, hogy a SmartRacer bemutatására szervezett utunk időpontja egybe esik a Z-hepajjal, pár kilométer, pontosabban mérföld kocsikázás, és nyakig merülhetünk a Fairladyk közt.

Az előzetes infók szerint a móka már pénteken elkezdődik, és vasárnapig tart. Mivel szombaton és vasárnap a kiállításon kellett lennünk, maradtak az esték. Nem aggódtunk, Balázzsal megállapodtunk, hogy egy olyan buli, ami három napig tart, tuti, hogy este is érdekes. Tető le, irány Orange, a West Collins Ave, itt van a Motorsport Auto boltja, ahol az utcán tesznek egymás kedvére a Z rajongók.

Takács Dénes barátom, klubtársam ismert wartburgos személyiség, keze alatt mindenféle Wartburg megfordult és elkészült már – olyan is, amilyenről Eisenachban álmodni sem mertek. Idén visszatért a gyökerekhez. Abszolút. Meséljen erről inkább ő. A szerk.

Június végén részt vettem a dornburgi Wartburg-találkozón. Ez önmagában véve egyáltalán nem különleges, hiszen 1997 óta minden évben felkerekedünk a wartburgos barátaimmal, és elkocsizunk vagy 850 kilométert északnyugatnak, hogy ismét találkozzunk azokkal az arcokkal (és autóikkal), akiknek szintén a Wartburg az életük.

Mind a mai napig vannak olyanok, akik szerint a leaszfaltozott Pikes Peak már nem az igazi. Sodrós, poros-homokos kanyarok nélkül már nincs éle a versenynek, csak dúsgazdag autóépítők hétvégi dzsemborija lett.

Ez persze egy nettó hülyeség, a Pikes Peak Hillclimb ma sem kevésbé veszélyes, mint 25-30 évvel ezelőtt. A matek nagyon egyszerű: aszfalton gyorsabb, mint laza talajon. Lehet, hogy kevésbé sodrós, nincs annyi látványos erőcsúsztatás, cserébe ott a tempó, ami még a Cobra 11-nek is sok lenne. Mert ez _tényleg_ halálos. Itt nem piparámpán dobják a kibelezett karosszériákat a levegőbe, nem bontószökevények törnek rommá egy-egy síkegyenes autópálya-szakaszon.

Egyelőre ez a neve, bocs, a By-Way, Biwi, Bivaly és egyéb kreálmányok borzasztó erőltetettek, a Levelibéka, Fűcsomó, Borsó is elvérzett, nem tetszenek. Mindenáron nem kell neki becenév, egyelőre Bazegkettőként emlegetem a szép emlékek miatt, aztán lehet még más is, nincs kőbe vésve.

Persze az eredeti Bazeg - leszámítva a színtiszta korrózióból felépülő, karosszériát csak nyomokban tartalmazó, egérrrágta testét – sokkal jobb autó volt Bazegkettőnél. Bazegnek isteni motorja volt, erős, csendes, sima járású, Bazeg fékei szuperek lettek, miután szétszedtem az összes munkahengert, és ettől egy csapásra már nem csupán egy, hanem nyolc fékbetét is fogott. Nagy volt a különbség.

Az idei Sziget fesztiválon bukott le a Mercedes-Benz új titkos modellje. A könnyűszerkezetes modell mókuskerék technológiával hajtott, optimális esetben összkerékhajtással és kormányzással rendelkezik.

A jármű egyszemélyes, és kísérleti stádiumban lévő hangvezérléssel lehet kormányozni, fogyasztása egy sör/fél óra.

Antal ősrégi olvasónk és Facebook-követőnk. Mint lelkiismeretes Totalcaros/Belsőséges, azonnal beszámol, ha valami érdekesre bukkant. Ezúttal elég messzire ment érte, konkrétan ide:

Nagyobb térképre váltás

Nem egy rossz hely, de ami érdekesebb, hogy a klasszikus, gyorséttermi autós összeröffenésre biztosan lehet számítani ott is. És bizony volt mit nézni, pláne, ha szeretjük a nyolc hengert V-alakban. Anti beszámolója következik, köszönjük:

A New Hampshire-i Ossipee egy teljesen átlagos amerikai kisváros, annak elengedhetetlen elemével: az útmenti gyorséteremmel. A Yankee Smokehouse annyiban különleges, hogy csütörtök esténként a parkoló benzinfejek játszóterévé alakul. Az Ossipee Cruise Night szervezői azok az arcok, akikről 30 éve az American graffiti szereplőit mintázták, csak kicsit megöregedtek, nagyobb lett a hasuk, és több a pénzük, amit szerencsére még mindig jórészt Edelbrock alkatrészekre költenek.

Megkötés nincs; az öreg kontinenst például egy patika Jaguar E-type, valamint két Porsche képviselte. Persze a főszerep a V8-nak jutott, legyen az hotrod, vagy izomautó. Igazi, életszagú vasak mind, kis túlzással napi használatban. A tulajdonosok az autóik mellett sztorizgatnak, de amint empatikus közönséget találnak elkezdenek mesélni, készségesen forgatják meg kicsit a motorokat. Van itt kapásból két Chevy Chevelle, a narancssárga 650 lóerős szívómotorral, meg egy nitrószettel, ami még 150 lóerővel segít be; "just in case" ahogy Jack, a tulaj mondja. És ez még csak a kezdet: egy bordó, és egy kék Z28-as Camaro következik, számtalan hotrod, kisteherautó, majd kegyelemdöfésként egy Shelby GT 350. Kicsit kopottas beltérrel, itt-ott csipás kasztnival, de pont ettől lesz jó: nem egy műtárgy a kordonok mögött, hanem olajszagú, nagybetűs GÉP. Ez a példány ráadásul egy Paxton kompresszoros kivitel, ritkább mint a fehér holló.

A Corvette Sting Ray-ek mellett szinte elsétálunk, valahogy magasabb lett az ingerküszöb, pedig például az aranyszínű orrában egy 427-es monstrum dohog. Éppen egy rútságában szép Dodge Polarát vizslatunk, de a B-oszlop nélküli négyajtós hirtelen érdektelenné válik, amikor begördül a hófehér '59-es Corvette. Erre azért már a helyiek is elismerően biccentenek, nincsenek hozzászokva a látványhoz.

Már megy le nap amikor kezdenek hazaszivárogni a résztvevők. Oszlik a színes forgatag, lehalkul Roy Orbison, és a grillbe sem raknak már több szenet. A tulajdonosok kifelé meg-megküldik a gépeket, a lila Chevelle játszi könnyedséggel forgatja el a majd' 40 centi széles Hoosiereket, a '66-os Cobra motoros Mustang is valószerűtlenül nagyot ugrik. Elhűlve nézzük a kirajzást, szívjuk a rosszul elégetett benzin szagát, és nem hisszük el, hogy itt minden csütörtök este így telik. Van ilyen és ez jó.

Kolléganőnk, Petra most kezdi a nagy kalandot: jogosítványt szerez, vagy legalábbis megpróbálja. Mivel mostanában többször is foglalkoztunk az autósiskolákkal, az oktatás színvonalával, a szexuálisan zaklató, vagy csak simán türhő oktatókkal, esetleg a távtanulási lehetőségekkel, megkértük Petrát, a jogsiszerzéssel egy időben számoljon már be a tapasztalatairól. Mivel a cikkek megjelenésével párhuzamosan tanul, a nevét természetesen megváltoztattuk, az iskoláét viszont nem.
Mivel a sorozat első (valamint második és harmadik) részére kommentelő olvasóink nagy része a stockfotót szerette volna megdugni, a többiek pedig annyira esélytelennek érezték magukat, hogy csak valami nagyon gusztustalant bírtak vakkantani, mindenki tartsa magában a kommentjeit. Megértésüket köszönjük.

Hajnal fél három, nem bírok aludni. Közlekedési táblák úszkálnak a fejemben, ha becsukom a szemem, és forog-kattog az agyam - a szigorlataim előtt nem izgultam így. Reggel tíz harminckor vizsga, lefekvés előtt már megtervezem az útvonalat, bő egy órát számolok, így aztán hétkor kelek, még gyakorolok, aztán ha nem megy, úgyis mindegy, majd kapom az osztást, hogy mi megmondtuk.

Befejeztem a picsogást, baromi szánalmas, de azért mégis parázok, mintha az életem múlna rajta. Ötből öt, ennyi teszt sikerült reggel, örülök, de mégsem, mi a büdös francért cseszem el a tengelykapcsolós kérdéseket. Nyilván kapok majd mezőgazdasági vontatósat is, meg amit nem tudok, és meghúznak, mint a szél. Kérdezgettem a TC-t is, az öcsémet is, a kollégáimat is, Tibby hétfőn reggel köszönés helyett azzal nyitott, hogy lehet-e tolatni a hídon?, és a zebrán?, hát szia Tibi, neked is jó reggelt.

De reggel már csak a közlekedési hatóság szondáz meg, és vagy tudom, vagy nem. Ha nem, mehetek újra négyezer-hatszázért. A szombati, utolsó alkalommal, amikor a házivizsgát írtuk, egész jól ment, bár a tucatnyi teszt átlaga csak 90 százalékra jött ki 95% helyett, az oktató,  akarom mondani az iskolavezető szerint ez a vizsgaérettség mértéke, vagyis én nem voltam vizsgaérett. Meg is magyarázta azzal, hogy hát épp úgy számolták ki, hogy az anyagot pont három és fél óra alatt szívja be az ember agya, szóval az volt a probléma, hogy olykor idő előtt leléptem. Befogtam a szám, már nem volt értelme vitatkozni.

A KGST Party ebben az évben jubilál. Éppen 9 éve, azaz 2003-ban, bár akkor még egy szeptemberi napon vette kezdetét az az őrület. Mára jól kinőtte magát, határait feszegeti, de idén augusztusban újra Nyíregyházára várja a járművek szerelmeseit.

Mondhatjuk, hogy már hagyományosan, harmadik ízben dobjuk a csontot az olvasó elé, és ajánljuk a szervezők egyikével, Pócsi Istvánnal a legkeletibb találkozót.

- Milyen érzés arról beszélni, hogy tizedik, jubileumi évhez értetek?

- Minden év nagy boldogság, mert sosem tudtunk igazán hosszútávra tervezni. Mindig csak egy picit látunk előre - elég csak a két évvel ezelőtti helyszínváltozásra gondolni, amikor 3 héttel a találkozó előtt módosítottunk a területen (hála az égnek). A 10-es szám persze misztikus, és jólesik leírni, és nem gondoltuk volna, hogy egyszer ezt meg fogjuk élni.

Volt két Mercim: Mózes, egy 1985-ös W126 500SE és Doxa, egy 1982-es W123 300D. Már nincsenek. Közel hat év után először nincs Mercedes otthon. Furcsa érzés, és cseppet sem kellemes. A háztartás Merci-menteítése Doxával indult, akaratlanul. Miután Mózes néhány hónapnyi pihenő után lábra állt, otthonról nem messze letámasztottam a 123-ast néhány hétre. Szinte minden nap ránéztem, néha beindítottam, kétszer pedig átparkoltam. De azért volt pár nap, amikor nem tudtam ránézni. Aztán egyik nap mentem haza munkából, és gondoltam megnézem. Már előtte pár nappal megbeszéltem Gazsi barátommal, hogy átgurulnék hozzá némi karbantartásra. Újra napi járósnak szántam, Mózest nem akartam nagyon elhasználni.

Doxa viszont nem volt a helyén. Először azt hittem rosszul látok, vagy hogy rosszul emlékeztem, hova parkoltam le. Szórakozott vagyok, de nem ennyire...igaz egyszer a tűzszerészek kijöttek az utcánkba, mert egy aktatáskát felejtettem a járdán, benne apám Erika írógépével. De sajnos most nem ez volt a helyzet. Kocogtam pár kört a parkolóban, majd elfogadva a szomorú tényt, hogy a kedvenc autóm, amibe vagy százezer kilométert beletekertem, eltűnt, bejelentettem a rendőrségen. 

Nem egy barátom 123-asát lopták el az elmúlt években. Emiatt is állandó beszédtéma, hogy miért lopják az öreg, néha szakadt Merciket. Sokan az egyre növekvő alkatrészhiányra fogják. Mások szerint pedig komplett iparág lett abból, hogy öreg Merciket visznek Európából Afrikába. Az exportot ki adásvételivel, ki pajszerral oldja meg. Gondolom az utóbbinak köszönhető, hogy Doxa most valószínűleg egy marokkói szatócsbolt tulaját boldogítja, ahogy a szerszámkészletem, a kosárlabdám és a '92-es Nike Air Jordan kosárcipőm is. Azok ugyanis a csomagtatóban voltak. 

Mózes újra napi járós lett egy időre, és bár Novoth Tibi csodásan gatyába rázta, azért még messze volt tökéletestől. Egy nagyjából félmilliós befektetés még kellett volna, hogy tényleg jó legyen. De ha bele is öltem volna a pénzt, akkor is egy közel húsz litert fogyasztó, tízméteres aszfaltbunker, amit kár elhasználni napi ingázásra...és mellesleg elég költséges is. Így hát fájó szívvel meghirdettem. Csodát nem vártam, hisz a jelen körülmények között szinte semmit sem lehet eladni. Nem is lett csoda, három hét, néhány komoly és egy picivel több komolytalan érdeklődő után sikerült eladni, fillérre pontosan annyiért, amennyiért megvettem. Sajnáltam nagyon, csodás volt, ha éppen rendesen működött.

A retteget gyalogosléttől Peti barátom mentett meg, egy Suzuki Swift 1.0 képében. Párszor próbáltam már Swiftet, de tartósan még nem használtam. Érdekes kontraszt volt átülni a nyolcvanas évek luxusából Magyarország rendszerváltás utáni T-Modelljébe. Nem szerettem, de a jegyzőkönyv kedvéért annyit hozzátennék, sokkal jobb volt, mint vártam. Azért másra vágytam. Hivatalból persze néztem másik Mercit, elvégre a látsztatot fenn kellett tartani, de titkon valami hülyegyerek-autóra vágytam. Sipos úr japánautós megcsúszásával, és azzal az aljas merényletével, hogy elrángatott a Long Beach-i Toyotafestre (igen, lesz róla beszámoló), bejelöltem a használtautós oldalakon az összes olyan autót, amiről másokat le szoktam beszélni. Sorra néztem Celicákat, Civikeket, meg úgy általában nyolcvanas vagy kilencvenes évekbeli sportosabb japán autókat. Amúgy nem azért szoktam lebeszélni róluk másokat, mert rosszak volnának. Épp ellenkezőleg, csodás autók, de azok a darabok, amiket nem hajtottak kehesre és/vagy törtek kalácsra, kezdenek eléggé drágák lenni. Nézegettem mellette E30-as BMW-ket is, de a helyzet közel hasonló volt.

Persze jelen állapotok szerint a Suzukira kellett volna ajánlatot tennem, élvezni a megbízható szürkeséget, és mellette gyűjtögetni. De az olyan...nem is tudom...ésszerű lett volna. Emellett Bandit, a hithű Fordista kitartóan pusmogta épp a hallásköszöböm felett, hogy milyen boldog lennék én egy Fox Mustanggal vagy Sierrával. Telós Bandi Fiestája pedig tovább rontott az állapotomon. Saját magamat is meglepve valahogy ezután felkerültek a listára a Fordok is. Nem is firtatom tovább, ez lett a vége:

Igen, egy klasszikus hülyegyerek-autó, egy harmadik generációs, 1993-as Ford Fiesta XR2i. Ez még az egyhatos, nyolcszelepes, 105 lóerős verzió, ami valószínúleg azt jelenti, hogy igazából 1992-es, csak később helyezték forgalomba. Mielőtt rátérnék a részletekre, egy komoly titkot elárulnék: egyáltalán nem vagyok babonás, kivéve autóvásárlásnál. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem próbálom ki az autót vásárlás előtt. Néha még utasként sem megyek el a próbakörre. Ezt a feladatot általában Peti látja el. Mindenben vakon adok a szavára, és ez alól az autóvásárlás sem kivétel. Eddig mindössze kétszer próbáltam ki olyan autót, amit később megvettem, és ebben a két esetben a sors orális kielégítése nem maradt el. Az egyik egy E30-as volt évekkel ezelőtt. Karesz a mai napig felemlegeti, mekkora budi volt. A másik pedig Mózes volt. Azért mondom ezt most el, mert Peti nem ért rá, úgyhogy Banditot rángattam el. Ő viszont addig noszogatott, amíg csak ki nem próbáltam.Innentől kezdve pedig csak reménykedhetek, hogy a babona igazából badarság.

Aprók hibák akadnak, de komoly aggodalomra az eddigiek alapján nagyon nincs okom. A csomagtérajtót majd cserélni kell. Valószínűleg kicsit megnyomták, és igen sután sikerült helyrehozni. Annyi baj legyen, akad bontva elég, és még színekből is lehet válogatni. Mondjuk ezt az utólagos krétafehér pamacsolást, ami jelenleg a fényezés szerepét tölti be, nem biztos hogy a bontott darabok is így tudják, de majd az adott darabot antikoljuk...tovább. A bal hátsó sárvédőt és a küszöböt majd idővel lakatolni kell. Ami fontosabb, hogy nem ártana alá valami futómű, mert most egy megfáradt Lincoln Town Carra emlékeztet leginkább. A négyből három lengéscsillapító kuka. A motor egész friss, nincs szétkopva, de azért némi szelephangja akad. Meg talán a gyújtásra kell rápillantani. A belseje viszont hibátlan.

Vezetni pedig még ebben az állapotában is zseniális. Van egy cseppnyi dízeles beütése, ami nemcsak morgásban merül ki, de kellemesen nyomatékos is. Kettőtől ötezres fordulatig egyenletesen farag úrvezetőből Halálos iramon nevelkedett hülyegyereket. Kicsi, vastag, jófogású kormány, aminek a tekergetése, szervótlanságának köszönhetően, simán befér egy kőbájkeri edzéstervbe. Az egyetlen pontja, amit annyira nem szeretek, az a váltója. Nagyjából annyira lehet pontosan váltani, mint könyökkel hárfázni, bár lehet ez is megszokás kérdése. Mindegy is, hisz ennél az autónál ha lesz is szerelem, az is idővel fog csak kialakulni. Egyelőre még csak szimpátia van.

A kocka el van vetve

Mivel nem voltam otthon (mint mindig) így a feleségemet bíztam meg az autó adásvételével.

Ellustulok benne

USA felszereltségű (tempomat, klíma 4 el. ablak, el. tükör, el. antenna, légzsákok, stb...)
Persze mind működött is, made in Korea.

Szeretnél Te így kinézni 19 évesen

A színét olyannyira eltalálták, hogy semmilyen más színre nem cserélném le, ráadásul a Tesco parkolóban nem kell órákig keresni.

Arany a sárból

Nem élvezek el tőle, de többet kaptam mint amennyit fizettem. Sokkal.

Anyagi csőd

Gyakorlatilag nincs olyan helyzet ahonnan ne jönne ki - ezen más terepjárósok is többször csodálkoztak - viszont szerintem olyan mértékben van alulméretezve mechanikailag, hogy hatványozottan pusztul más autókhoz képest.

– Halló, figyejjé, a fényező azt mondta a hétvégén letüsszenti a Bogarat.

– Bogarat? Melyiket?

Szürreális látványban lehetett részük a Budapest Airport felé járóknak a hétvégén - a kifutópálya betonján egy csillogó-villogó, vadonatúj maléves autó reklámfotózása zajlott éppen. Ráadásul nem holmi új Fabiáé, hanem egy ezerkettes kombi Ladáé. Micsoda? Malév? Lada? Akkor talán már nem is Liszt Ferenc, hanem Ferihegy? Hol járunk, nyolcvankettőben?

A konkrét autó persze nem egy eredeti ferihegyi, ex-szolgálati jármű. Csak majdnem. Egy volt maléves dolgozó birtokában állt addig, amíg jelenlegi tulajdonosa és restaurátora, Somogyi-Tóth Dániel meg nem vásárolta a közelmúltban. A kocsi elkészítésének ötlete egy évvel ezelőtt vetődött fel. Akkor találta ki egy kis csapat, hogy a Malév légitársaság - azidőtájt úgy remélték, hogy szép jövő előtt áll - múltjára és hagyományaira emlékezve retrofotókat készítenek. Eredeti uniformisokkal, régi festésű gépekkel, korhű, Malév-színezetű autókkal.