Kommunista kísérlet Münchenben: mindenki egyformán dolgozik és nem pofázik, egy rozsdás vasdarab pedig fényes karriert fut be egy BMW X6M-ben.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Játék: azon kedves Olvasónk, aki először linkel be hivatalos, érvényes kisker árajánlatot az új leömlőre, egy TC-os bögrével lehet gazdagabb!

Olvasom, hogy a németországi Neumünsterben a DEKRA* crash-laborjában világraszóló újdonságként olyan törésteszteket is végeznek, ahol a jármű ütközésienergia-csökkentő (pre-crash) rendszereit nem kell kiiktatni, így azok működése pontosan megfigyelhető. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a jármű felismeri az akadályt, és ha úgy ítéli meg, hogy az ütközés elkerülhetetlen, magától fékez.

Erre az autonóm fékezésre a tesztberendezések a jelenlegi formájukban nincsenek felkészülve: a szánt, ami húzza az autót, arra tervezték, hogy 64 km/órával csapja a falnak akár fékez, akár nem. A mérnökök ezért aprólékos munkával összehangolták a jármű és a szán vezérlését, ami felismeri a fékezést, és automatikusan hozzáigazítja a szán mozgását a csökkenő sebességhez. További módosítás, hogy a jármű oldalirányú megvezetését egészen az akadályig biztosítani kell, mert az EuroNCAP előírása szerint a becsapódás oldalirányban maximum  20 mm-rel térhet el a számított optimumtól.

BIMBAMBIMBAMM – kezdett hangosan csilingelni valami. Az odáig rendben van, hogy ezt a cuccot valahol valós körülmények között tesztelni kell, hiszen fékezéskor bólint az autó, így változik a becsapódás szöge, az utasok pedig előre mozdulnak, és ez mind megváltoztathatja az alaposan kidekázott törésteszt eredményét.

 

A veszély abban rejlik, hogy ezeket a teszteket az amúgy is sokat bírált EuroNCAP-töréstesztekkel szigorúan megegyező körülmények között folytatják. Ekkor csak idő kérdése, hogy valahol egy marketinges számítógépén egymás mellé kerüljön a két adat egy táblázatban. S ha az autógyárak áldásos lobbitevékenysége nyomán esetleg elterjedne a pre-cash rendszerek használata a törésteszteknél, két eset lehetséges: vagy megjelennek a 6-8-10 csillagos eredmények, vagy a tömeg- és fogyasztáscsökkentés következő áldozatai a jármű töréstesztre optimalizált szerkezeti elemei lesznek, hiszen az autónak van egy virtuális védőpajzsa, ami a laborban megakadályozza a nagyobb sebességű ütközést.

Azt, hogy mennyire virtuális és esetleges ez a védőpajzs, a Volvo gyönyörűen demonstrálta nemrég. De nem csak ezért lenne elképsztő felelőtlenség bármilyen módon azt sugallni, hogy a pre-crash rendszerek javítják a törésteszt eredményét, hanem azért is, mert a való világban az ember sokkal (esetenként nagyon sokkal) gyorsabban hajt 64 km/órás sebességnél. A pre-crash rendszerek jók és hasznosak, amennyiben segítenek a való világban használt sebességekről a töréstesztnél használt közelébe lassítani az autót, így esélyt adni a túlélésre akkor is, ha 80-nál vagy 100-nál nézünk el nagyon valamit. De nem arra valók, hogy 64 helyett negyvennel csapjuk az autót a falnak, tovább növelve a vezető hamis biztonságérzetét.

Az összeesküvés-elméletekre fogékony olvasók kedvéért tovább megyek: közismert tény, hogy ugyan törvényileg szigorúan tilos a szabványos emissziós ciklus felismerése és célzott emissziós beállítások alkalmazása, a gyakorlatban többé-kevésbé szinte minden autógyár él ezzel a visszataszító módszerrel. Ne legyenek illúzióink: a jármű passzív biztonsági rendszerei is száz százalékig a szabványos töréstesztre vannak kihegyezve, a más módon, más irányból, más sebességgel való becsapódáskor pedig legföljebb átlagos védelmet nyújtanak.

Túlzás lenne-e hát azt gondolnunk, hogy a törésteszteknél használt pre-crash rendszerek finombeállításai előbb-utóbb bizonyos fokig a tesztre optimalizálódnának? Elképzelhető-e, hogy a normál közúti forgalomban használt érzékenység a szabványos akadályt felismerve hogy-hogynem hirtelen megnőne, és szinte állóra fékezné a tesztben az autót? A paraszt meg csak vakul, és nyomja a gázt, mint az állat, hisz´ biztonságban van…

DEKRA* (Deutscher Kraftfahrzeug-Überwachungsverein) a hazánkban is aktív TÜV-höz (Technischer Überwachungsverein) hasonló vizsgáló-minősítő-tanúsító intézet Németországban.

Éveken át egymást érték a botrányok az autómentő-szakmában, úrvezetők durva lehúzásáról, tettlegességig fajuló konkurenciaharcról, balesetes kocsikról pénzért jelentő rendőrökről szóltak a hírek.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Miután a Török utcában leszakadt a kipufogóm, lassan, alacsony fordulaton hazamentem vele. Már amennyire a Budakeszi út engedi az alacsony fordulatot egy ilyen öregecske autónál, mint ez a BMW 518i. Bőgött, mint a szamár, gázelvételre és motorfékre meg durrogott, tehát az egyetlen opció a folyamatos kis gáz, esetleg a sima gurulás, de az felfelé nem megy. Az emberek megnéztek, majd lesült a képemről a bőr. Biztos az olvasók között is vannak, akikkel ez előfordult, tudják, mennyire kínos egy bömbölő autóban ülni, ráadásul nem látszik, hogy két perce szakadt-e le vagy két hete, csak nem csináltatom meg.

Csikós diagnózisa helyesnek bizonyult, mondjuk én is láttam a szememmel, hallottam a fülemmel.: a leömlő utáni cső tört el, szinte a bilincs előtt, ahová a dob jönne, a következő darabon. Az autót letettem, onnantól a Camryben ültem három napig, amíg a BMW elkészült, de nem volt ilyen egyszerű a dolog.

A mai napon kollégánk és barátunk, Árpád, valamint kedvese, Dóri, Isten színe előtt esküdtek örök hűséget egymásnak. A sajátos szertartáson ott voltunk (Bobby Hebb Sunny-jára vonultak ki), ajándékainkat átadtuk és ezúton mi, mindannyian, sok boldogságot és csak a legjobbakat kívánjuk nekik. Mostantól hivatalosan is együtt motoroznak. Aranyosak voltatok, gratulálunk!

(Reméljük, a buli után megtalálod még ezt a címlapon.)

Csikós nagyon helytálló elmélete szerint az autó- és szerelésszerető ember előbb-utóbb megkapja a maga szaros kenyerét. Ez általában egy olyan autó/motor/traktor/busz, amit imád, szeret, mindamellett végtelen mennyiséget szív vele, káromkodik, szerel, alkatrészezik, hegeszt, fényez, aztán megint szív és így körbe-körbe. Mikor azonban a problémafelhőkön egy pillanatra átsüt a nap, megvilágítva a szakadt Hardy-tárcsákkal, átégett dugattyúkkal, olajsárral és vérrel borított csatamezőt, mikor egy pillanatig, pár napig, olyan és úgy működik, ahogy elképzeltük, akkor mindent megbocsátunk neki. Ezért lett szaros kenyér: mert büdös, utáljuk, de amikor jóllaktunk és hátradőlünk, akkor elégedettek vagyunk.

Nos, nincs min aggódnom. Mert ha ez az ominózus kenyér, akkor én lényegében vettem egy pékséget. Krisztusi korban jár az idén és hiszem: nem véletlen, hogy pont most rám talált. Ez egy jel.

Voltam már Prágában, cseppet sem keltett bennem hányingert sőt, kifejezetten élveztem. Na jó, a koszt néha adott egy-egy váratlan parasztlengőt az emésztésemnek, de amúgy nagyon szerethető város.

"Az új Škoda Fabia RS bemutatója lesz. A program része, hogy Jan Kopeczky és Škoda Motorsport többi pilótája kivisz egy versenypályára, és cseppet sem lassan körbevisz rajta. Többször is. Neked annyi a dolgod, hogy belehánysz a sisakodba. Meg az autó oldalára. És mindezt jól lefényképezed. Ja, és ha már ott vagy, írhatsz valamit az autóról is."

Mit lehet tenni, az igazságot meg kell osztani az információra éhes olvasókkal. A nemes kötelesség teljesítése áldozatokkal jár. Prágában a Škoda PR csapata mindent megtett, hogy a szerkesztőség által kitűzött feladatot teljesítsem, ugyanis mire kiértünk a sosnovai versenypályára, már a harmadik svédasztalos etetésen estem túl, és még csak délután kettő volt.  Ráadásul minden tesztautóhoz járt reaktorhulladékzöld Skoda energiaital - bátor vagyok, de nem ennyire. Nem mertem kipróbálni Az egyik szervezőtől kaptam egy csibesárga kombi RS-t, és kizavart vele a pályára. Itt jegyezném meg, hogy még sosem vezettem versenypályán. Bár indulás előtt ismerőseim teletömték a fejemet olyanokkal, hogy ideális ív, degresszív fékezés és hasonlók, én csak egy dologra tudtam koncentrálni: ne végezzem nonfiguratív Škoda-reklámként valamelyik pályaszéli palánkon. Miután végeztem a nagyon élvezetes, de gyaníthatóan öreguras körözgetéssel, beültettek Juho Hänninen mellé. Sisak nélkül. Ráadásul a Malévtól szerzett egészségügyi tasakot a táskámban hagytam. Azért a kamerát bekapcsoltam, ha már mást nem, legalább azt lehányjam.

A felvétel a minőségéért ezúton is elnézést kérek: elég nehéz tartani egy kamerát úgy, hogy az ember matricát játszik az oldalüvegen. Amikor meg épp’ nem az ablakkal pettingeltem, rugózatlan tömegként vergődtem az utastérben fel és alá. És hogy a dolog még nehezebb legyen, Juho ötvenes pulzussal érdeklődött, hogy amúgy hogy tetszik az autó. Szívesen válaszoltam volna neki, de feles energiáimat lekötötte a leharapott nyelvem keresgélése. Végül kigurultunk a pályáról, én kiszálltam és... nem tudom be merjem-e vallani, de nem hánytam. Tudom, csapnivaló munkaerő vagyok. A legegyszerűbb utasítást sem vagyok képes végrehajtani.

Kiegészítésként lehetőség volt elkötni a három Škoda 110R egyikét, ami igazán nekem való program. A tüneményes öreg rozsdaboglyával való sétakocsikázás sem késztette az elfogyasztott nagymennyiségű ételt korai távozásra. Még akkor sem, ha a fék nem gyenge volt, hanem egyenesen a múlt homályába veszett legenda. A fékpedál kényelmes támasz volt a lábfejnek, semmi több. A hányás ezen a napon elmaradt, de a bemutató másnapján nagyon közel kerültem hozzá.

Füley István olvasónknak az idén összejött az élet, hiszen az autóbuzéria egyik zarándokhelyén, a Nürburgringen járhatott. És ha már ott volt, fotózott is tisztességgel, ügyesen. A 24 órás versenyt is, melyen sajnos Vida Janiék BMW-je beadta a kulcsot, és a 24h Classic-futamot, ahol - ha figyelmesen megnézik - még egy igazi, hazai nagy kedvenc is indult, 211-es rajtszámmal.

Istvánnak köszönjük, önöknek pedig jó böngészést, van itt látnivaló bőven. Az idei Le Mans-i 24 órásról már mi tudósítunk.

Tán innen eredeztethető az a hazaértem-érzés, amit egy pick-up kabinjában érzek. Mondjuk a férfiak jelentős hányadában megvan ez, hiszen – ha figyelmesen szétnézünk – temérdek Navarát, Rangert, Hilux-ot vagy L200-ast látunk a forgalomban. Persze ne feszegessük most a kérdést, hogy tényleges szükségből, vagy csupán nagyzolásból. Vagy mert ragályos

Mai tesztünk blogposztja.

Ezt szokták mondani a himi-humi szakértők. A lustaság, a tapasztalathiány, a felületes ítélkezés miatt gondolják így. Az én szerepem kicsit megvédeni a veteránautókat, és még rémisztőbbé tenni magát a veteránozást.

Vélemények az azonos című írásunkról.

... Sztyopa pedig úgy gondolta, ideje kipróbálni, mit mutat a pöpec Patrol talajon. Beöltözött off-roadba: fehér cucc, pitonbőr lépő, napszemcsi, aztán hajrá, le a tópartra!
Pörgött forgott a délceg, orosz vitéz, de a nagy örömködésben megfeledkezett két apróságról: mégpedig, hogy a világ legjobb terepjárója is mozdulatlan vaskupaccá válik valamirevaló gumik nélkül, valamint – ezt elkerülendő – a terepesek aranyszabályát sem árulta el neki senki (valószínűleg nem mertek hozzá közel menni): a lendület a legjobb barát.

Így történt, hogy a boldog Sztyopa munkában redőzött tarkóján és homlokán megjelentek az első izzadtságcseppek, mikor bodor, kacér lányhoz méltó módon megállt a laza tóparton, gondolva, hogy innen játszva kimászik a nehéz vas, és nem így történt.

Ásott, ásott derék vitézünk, de amikor már a harmadik méretes pontyot dobta partra a kerék, rájött, hogy szégyenszemre segítséget kell kérnie.

Jött is Viktor, a leginkább LKT-ra emlékeztető erdészeti traktorral. Húzott-bőgött a kétségtelenül legmenőbb szerkezet a faluban, de alapjában véve nem mozdította a tengelyig süllyedt terepjárót semerre. Kudarcélményként is megélhette volna, de nem ez történt, hiszen szemmel láthatóan megörült, mikor látta, milyen mélyre képes leásni egy ilyen gép.

Már-már tervezték Sztyopával az esti összebújást, mikor a látóhatáron feltűnt a felmentő sereg: Borisz bácsi a hidegháborús, lánctalpas dózerrel. Mint büszke, indián törzsfőnök a sebhelyeit, úgy viselte horpadásait a délceg, sárga masina, látott már ő ennél különb dolgokat is! Hetykén félrecsapott kipufogóval, mint hosszú idő után partra lépő matróz, úgy rohant le a hegyoldalon.

Borisz bácsi csak megcsóválta fejét: ejnye, már megint egy díszterepes, meg ez a Viktor... Minek iszik, aki nem bírja? Aztán nekilátott, és bár elsőre úgy tűnt, kifog rajta a tópart, végül józan, paraszti eszére hallgatva, gépe lehetőségeit kihasználva, győzelmet aratott.

Aztán este, a dácsában pislákoló mécses világánál, egy üveg vodka mellett jót nevettek a terepjáróson és egymás vállát veregetve örültek, hogy Viktor ismét hengerfejesre hajtotta az LKT-t. Fiatalság-bolondság.

Így történt, nem másképp...

Az elsőhöz képest elképesztően iciri-piciri motorral jött meg hozzánk a második Skoda Yeti. Gondoltam, a fotókat Budapest belterületén kellene elkészíteni, de úgy, hogy legyen egy kis vadregény körülötte, elvégre ez egy kamuterepjáró, aminek akkor sem alacsony a hasa, ha fronthajtásos. A Soroksári-Duna mellett jó kis horgászós környék, földutakkal, dimbekkel-dombokkal , ott készültek a „Skoda a zöldben” témájú fotók. (Igaz, csináltam képeket lábszárközépig érő tócsákkal is, ezekért nem mentem ilyen messzire, a házunktól húsz méterre találtam nagyszerű időszakos tavakat.)
A Duna-parton frissen nyírták le a füvet, és találtam egy fészekalj csigát valahol. Gondoltam, érzékeltetni kellene, hogy ez nem a leggyorsabb Yeti. A csiga remek hűtődísz lehetne.

Csakhogy ez egy önfejű lény, és nehezen instruálható cukros víz nélkül. A csiga nem akart Spirit of Ecstasyként nekifeszülni a szélnek a Skoda orrán, hanem – saját mércéje szerint – minden irányba elkezdett futkározni. Így készült ez a kép, amikor pont párhuzamosan halad a Skoda-embléma nyilával. Persze, ilyenkor az ember nem nézegeti alaposan a fotót, csak utólag vettem észre, hogy mekkora a hasonlóság… bár, nem biztos, hogy ez passzol a Skoda-logo történelmébe. Vagy rosszul látom?
Végül a teszt képanyagából kihagytam a képet, mert az 1,2-es Yeti nem csigalassú.
A többit a tesztben.

Dolgozószobám mélyén írogattam, három kávé után is félálomban, amikor Dzsabba barátom becsengetett: tudom-e, hogy mindjárt elviszi akáclombos-fatornyos kis falunkat, Bogácsot a víz. Leballagtunk a kert végébe: hát, színültig tele a meder, az iszapos ár fadarabokat, üres üdítőspalackokat és nejlonzacskókat sodor ezerrel. Körbejártuk Bogácsot nyomban, az iskolaudvaron homokzsákokat töltöttek, amiket azután a veszélyeztetett helyeken szépen le is raktak. Ott dolgozott Dzsabba is, amíg meg nem rántotta a vállát. Sok helyen már szivattyúzták a pincéket, több úton is második patakként folyt a domboldalakról leömlő víz, de komoly kár még senkit nem ért. Beindult viszont a lokális katasztrófaturizmus: esernyős asszonyok nézték a régi kőhidakról a vizet, a fiatalok autókkal keresték fel a forró pontokat.

A falut tehát még nem öntötte el a víz, ellenben engem teljesen elöntött a kíváncsiság, úgyhogy bepattantunk az öreg Mitsubishi L200-ba, és felhatoltunk a Bükkbe, a Hór völgybe, ahonnan az utánpótlás nagyja érkezik. Jól sejtettem: ott, ahol általában (sajnos) csak kiszáradt patakmeder található, most ezerrel fut az ár, elöntve sok helyen a mellette futó erdei utat is. A hegyoldalakon ideiglenes patakok futnak le a völgy aljába, tovább hizlalva a főágat. Volt, ahol tengelyig ért a víz az úton, és az oldalvölgyi betorkollásnál már magát az utat is elmosta az áradat, úgyhogy ott végül visszafordultunk, fél kilométeres vízben tolatás után.

A Hór-patak csak akkor indul meg, ha a Bükk mélyén húzódó barlangok megtelnek vízzel és túlcsordulnak. Ez azt jelenti, hogy a hegy jelenleg már nem tud elnyelni több esőt, pufferként tehát nem működik. Ha több eső lesz, több víz jön le, azonnal. A cikk írása előtt a szemerkélő esőben kinéztem a patakhoz, az elmúlt két órában tíz centit csökkent a vízszint. Egy egész falu imádkozik most azért, hogy nagyobb zápor ne legyen, mert akkor gyorsan rosszabbra fordul a helyzet. Meditáljunk, együtt, oszlassuk fel az esőfelhőket! Mentsük meg Bogácsot és a többi észak-magyarországi falut! Előre is köszönjük!

Van, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Például amikor egy csaj áll letolt nadrággal az út szélén. Csak akkor van baj, ha közben nyélgázon tekerünk egy gyorsasági szakaszon.

„Egy nagyon fehér fenék terelte el a figyelmemet egy másodperc tört részére, aztán egyszerűen kicsúsztam és felborultam” - számolt be a raliversenyző később a történtekről.

Amit közvetlenül a borulás után mondott, inkább nem fordítom le.

„Te nem is szeretsz az autókkal menni, te csak szerelni szereted őket” mondta egyszer egy barátom, amikor megint műhelyasztalon volt valaminek a motorja. Ma jutott eszembe ez a kissé túlzó mondat, amikor a blokk összefűzésekor elgondolkodtam rajta, hogy nekem ez az egyik csúcspont, majd a katarzis, amikor először beindítom, dadogva, füstölve rángatózva. Aztán ha hibátlan, beállítok rajta mindent, összeszinkronizálom a karbikat, egyre kevesebb örömöt okoz a beindítás, a végén pedig megint szét kell szedni, valami mondvacsinált ok miatt. A blokk szerelése, a munkálatok a főtengellyel, a dugattyúkkal, a hengerfejjel az egész projekt megkoronázása. Ez hosszú folyamat, kezdődik az ötlettel, mit kellene csinálni. Aztán jön a lehetőségek elemzése, majd a pénz gyűjtése. Ez egy önmagába visszatérő ciklus, mert vagy elköltődik a pénz másra és visszatérünk a pénz gyűjtéséhez, vagy a lehetőségek elemzése kezdődik ismét, mert ami jó lenne, arra még esély sincs… Ha esetleg mégis kilépünk ebből a ciklusból, jön az alkatrészek beszerzése. Ez már vegytiszta öröm, amikor pedig minden bent van a műhelyben, dobozokban, ládákban és kezdődik az összeépítés, az pedig már egy másik dimenzió, az elemelkedett lét, a katarzis előszobája. Na, most ebben az előszobában vagyok. Azonban vagy nem süt be a nap, vagy be van csukva az összes spaletta, de valahogy nem az igazi.

Úgy érzem nem készülök el időben. Ennek több oka van, van rajtam kívülálló is bőven, azonban a munkatempóm sem az igazi.

Ész nélkül tudok szöszölni olyan dolgokon, amelyeknek nincs nagy jelentősége, azonban a lelki békém alapjai. Viszont így az egész nagyon lassan halad, semmi látványos hipp-hopp és már kész is, gyere buci, hamm, bekaplak.

Szinte hetente előfordul, hogy valamelyik kollégánk/ismerősünk idejön, vagy küld egy levelet, melyben tanácsot kér. Mivel az olvasói levelek és kérdések rendre kikerülnek honlapunkra, így ezeket a belső leveleket megtartjuk magunknak. Pedig - mint olvashatják azt alant - sokszor mi magunk is vitázunk, érvelünk és ellenérvelünk. A vége persze mindig ugyanaz: hámozd ki, kedves kérdező, amit akarsz ebből. Egy jellegzetes levélváltás, e heti belterj-posztunk:

Az Audi szívében, Ingolstadtban jártunk, és ha már ott voltunk a Tech Dayen és a sebességkorlát nélküli autópályák mellett... nos, raktuk alájuk a tüzet rendesen.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Leszögezhetjük: a Ford neve egybeforrt a ralizással. A kezdetektől fogva ott voltak, gyári csapatként vagy privátok alá szekeret tolva, évtizedeken át. Tetőig összesározva, félig leszakadt sárvédőkkel, törött szélvédővel, de minden ralin ott állt legalább egy Escort/Sierra/Focus a kialvatlan szerelők racsniskulcsai által gyógyítgatva, MacGyver-szalaggal összetákolva a szervizparkban.

Büszkék lehetnek erre a négy évtizedre, amit többnyire kilinccsel előre autóztak végig olyan legendák, mint Ari Vatanen, Björn Waldegard, Colin McRae vagy Marcus Grönholm. Legutóbb, Új-Zélandon pedig Jari-Matti Latvala, a legfiatalabb-evör világbajnoki futamgyőztes nyerte a WRC futamot. Hurrá, ezzel végre lenyomták a Lanciát. Ez volt ugyanis a Ford hetvenötödik WRC futamgyőzelme, amivel a legsikeresebb gyártónak hirdetik magukat az FIA rali-világbajnokság történetében.

Van egy ügyvéd barátom, Zoli, aki – hogy is szól az a szőke nős vicc? – nagyon szereti, de nem érti az autókat. Élete legjobb döntését hozta tehát, amikor tíz évvel ezelőtt vett magának egy Volvo Amazont, hiszen az stílusos, jó vezetni, nem romlik el. Zoli hosszú ideje nem hallatott magáról, mígnem pár héttel ezelőtt megcsörrent a telefon. Ő volt az.

- Szia Zsolt, van-e egy kis időd, kezdett bele.
- Hű, szia Zoli, hát izé, nemigen, mert két cikk között épp iszonyúan várnak tőlem képeket, ráadásul…
- Jó, akkor majd később hívlak – Zoli egyáltalán nem erőszakos ember, éppen ellenkezőleg.
Éreztem, hogy ha ilyen nagy szünet után felhív a munkaidő kellős közepén, annak nyomós oka lehet, no meg a kíváncsiság is furdalta az oldalamat. Tényleg mínusz óráim voltak már aznapra, de nem bírtam ki, megkérdeztem – autós dolog? - Igen, képzeld, vettem egy öreg Rolls-Royce-ot Angliában, hazajöttem vele lábon, folytatta, szinte bocsánatkérően, hogy egy ilyen piti kis üggyel meg merte zavarni az izzó munkavégzést.
Hogy értsék, Zoli ismeretében ez a bejelentés nagyjából felér azzal, mint ha Stohl Buci most bejelentené: felhagy az ivással, a nőkkel, a médiasztársággal, és elmegy tehénpásztornak Argentínába. Hiszen a marhahúst szereti, tehát kicsit vonalban áll az érdeklődésével, nagyjából ennyi a párhuzam Zoli és a Silver Shadow-ügy között.

A konkrét darab a hirdetéshez készült képpel

Egy öreg Rollsot, na persze. Pont Zoli, aki közel sem a gazdag, vérszívó ügyvéd archetípusa. Pont ő, akinek úgy áll a kezében a villáskulcs, mint Liptai Claudiáéban a flóraszappan és a sörtekefe. Ez lehetetlen. Megőrült?

Az élet eleinte kínszenvedés lesz egy villanyautóval, ha nem kertes házban laksz. Mintha egy benzinkutak nélküli városban kellene járni egy tízliteres benzintank tartalmával.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Soha ennyi kézen tesztautó még nem ment át nálunk. Pedig az elvakultak szemében csak egy francia hulladék. Na ők azok, akik sosem tudják meg, miért a Citroën DS3 az idei év meglepetése.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Ez általában az a hiba, amire lehet készülni. Mert többnyire extra zajjal jár, mellesleg meg szól előre a kipufogós, a futóműves, még a szomszéd fekete macskája is leszokik átmenetileg arról, hogy befeküdjön a kocsink alá, mert még ő is érzi – baj lesz ebből. Le fog szakadni a kipufogó, mondják, gondolják mind. Így történt ez Bende Tibbyvel is. Megvette szép áron a még szebb BMW-t, örült neki, mint majom a farkának, de a birtokbavétel első napján a vizsgabiztos azért megjegyezte – nemsoká' oda lesz az a kipufogó.

Olyan gyönyörű volt a törés, hogy én kitettem volna a szobám falára dísznek

De elég egy kicsit túl tömött életet élni, épp egy szikrányit linknek lenni, csipetnyit kiszaladni a pénzből hó vége felé (avagy fentiek még szerényebben adagolt, valamilyen arányú kombinációját kikeverni), és az égető kipufogócsere nem valósul meg időben. A megfelelő méretű gödör pedig előbb-utóbb jön a kerekek alá, hiszen az autó Budapesten jár, s mint tudjuk: a sors elől elmenekülni nem lehet.

Hányszor, de hányszor fordult már elő velem - de gondolom önökkel is - hogy a homlokunkra csaptunk: ez miért nem jutott eszembe?! Sőt, a rosszabb, mikor kiderül, hogy korszakalkotó új ötletünket, amivel majd egyszer sok pénzt akartunk keresni, valaki más már megcsinálta és nincs több gondja.

Többszörös milliomos lennék már, ha másból nem, hát a Chatroulette-ből...

Na pontosan ilyen eset a Zsigulimó. Ugye? Annyira kézenfekvő, annyira adja magát, hogy tényleg nem értem, miért is nem csinálta még meg senki idehaza? Eddig. (Egyszer még tán pénzt is hoz, ez bennne a legjobb.)

Szerencsére vannak még zsigeri bolondok, akik egyszerűen arra születtek, hogy Zilt alakítsanak át szöcskehordozóvá, terepasztalt rendezzenek be egy Trabant tetején vagy medencét fabrikáljanak egy szakadt Kadettból. Ők az EastBlock srácai, akik anno még a TV-műsorban is vendégszerepeltek egy ideig.

Indiánék megint belecsaptak a lecsóba, a Zsigulimónak külön blogot is szenteltek. Időközben ugyan kicsit átalakult a csapat, de nem lesznek ismeretlenek az arcok. Ogre például (aki hiteles források szerint valódi ore, csak kifakult a napon) ugyanúgy űzi az ipart és a flexet, ahogy régen.

Fogadják hát szeretettel a régi, jó ismerősöket. EastBlock, Zsigulimó.

Naná, hogy hamarosan meglátogatjuk a műhelyt. Végre egy kis őrület!

Szóval az úgy történt, hogy éppen a Fenyőgyöngyén fotóztam az új Navarát – nyugodt, csendes környék, pár kóbor kutyán és turistán kívül senki nem jár arra hét közben – mikor csörgött a telefonom.

Lövésem sem volt, ki kereshet, odabentről biztosan senki, hiszen mondtam: fotózni megyek, két óra múlva jövök, szóval csak valami ismerős lehet. Tévedtem. Hírszerkesztőnk, Assur volt az.
- Ööö, te Pista, hol vagy most?
- Fotózom ezt a dögöt, de mi a gond?
- Szóval az van, hogy Csikóst be kéne húzni, mert lerohadt a Szentendrei úton…
- Ja, megyek, tíz perc.

Elnézést utólag is Csiktól (ha olvasod, Kopasz), de végig vigyorogtam. Ugyanis ebédelni régi helyünkre, a Váci-úti Endréhez mentünk. Csikós agitálta a népet, menjenek a Kapitännel, mert nagyon jó, az Opel gyári múzeumának csitti-fitti autója. Selymes, 2.4-es sorhatossal, halkan, méltóságteljesen suhan. Igaza van, az OT Expon megcsodálhattuk, sőt hallottuk is, mikor elindult, tényleg halk, szép, elegáns.

De sajnos, engem nem érint meg úgy, ahogy kéne. Erről sokat is beszélgetünk Csikkal, ami neki emészthető és nyálkiválasztó, az már nekem túl öreg, túl… veterán? Megcsodálom, szeretem, de nem kéne, pénzért pláne nem. Más korszak, más ember, van köztünk 10-12 év, ráadásul a régiautó-buzéria más-más vírusa fertőzött meg minket. Ettől függetlenül rengeteg a metszéspont, de alapvetően nem ugyanaz az irány.

Egy dolog, hogy Stohl András az előadás után kicsit mélyebben néz a tintásüvegbe, mint  kellene. Ne vitassuk el a jogát, hogy koccintson egyet, kettőt...na jó, tízet, egye fene.

Bár a KRESZ mindenképpen tiltja, azért egy sör után még tán azon a hülyeségen is túltennénk magunkat, hogy autóba ül, fene tudja, naponta hány sofőrrel találkozunk, aki ki tudja, mit ivott, szúrt vagy szívott. Egy sör nem a világ, vannak országok, ahol belefér, aztán valahogy még sincs több baleset ebből kifolyólag, mint nálunk.

Na de Bandink bár tök jó srác lehet amúgy, nem egy sört ivott már 2002-ben sem, amikor Gödöllő mellett a tintafolton fejre tette a verdát. Ráadásul olyan ügyesen, hogy helikopterrel vitték kórházba, sokáig ott volt letámasztva a kasza az ajtóban. 1,9-et fújt volna akkor, ha tudott volna.

Más ebből tanul egy életre. Buci bánkódik, elhiszem, borzasztó lehet most neki. Sajnálni nem sajnálom, de elhiszem, hogy őszintén megijedt és bánja. Gyorsan le is mondott mindenféle szereplésről, nem lesz műsorvezetés az x-Factorban (hogy ez melyik új, népbutító marhaság, ne kérdezzék) helyette autentikusat alakít majd a Tűzvonalban. Whisky és sör nem jó keverék, a gerinc pedig ilyenkor nagyon könnyen puhul, tán ezért sem várta meg a rendőröket és vitette haza magát. Mifelénk, vidéken ezt úgy hívják, hogy lefeküdt a pofon előtt. Kocsmában az ilyen férfiembernek sarokban a helye.

De figyeljünk valami másra. És most főleg az öregautósok figyelmét kérem.
A szemtanúk szerint Buci nem szarozott, padlózott. Márpedig a Forester (bár nem látni tisztán, benzines volt-e, vagy dízel, mondjuk Buciból egy kettőfeles turbó benzinest nem nézek ki) tud menni, ha akar. Gyorsan, sokáig és stabilan. A remek összkerékhajtási rendszer biztonságérzetet adhat és ad is.

Oké, hülyeség ellen nem véd, de nézzük csak a galériát. Azt ugyan gondolhatjuk, hogy a Forester, tömegének és masszív felépítésének köszönhetően a legtöbb esélyt adja a túlélésre ebben az esetben, na de egy Berlingóra sosem tekintettünk úgy, mint a megtestesült biztonságra, a Fabia pedig egy Foresterhez képest kisebb, alacsonyabb autó.

Pedzegetik már? Főleg önök, akik folyamatosan, unos-untalan nyomják a de ezekben még anyag volt-szöveget. Most, 2010-ben egy ilyen baleset végeredménye egy combnyaktörés (ami súlyos sérülésnek tekinthető), öt könnyebb sérült és egy médiaszemélyiség, aki tonnaszám lapátolja a fejére a hamut.

Huszonöt, harminc évvel ezelőtt nem sok dolga lett volna a mentőknek, higgyék el. Nézzék csak ezt, vagy ezt, esetleg ezt.

A régi autókban még anyag volt? Lehet. De közel sem annyi, mint a maiakban. Ott a sok légzsák, a gyűrődőzónák és a nagy szakítószilárdságú acél, minden passzív és aktív biztonsági berendezés, melyeknek köszönhetően, persze szerencsével is, ezek az emberek ma is élnek. Mert ezek a dolgok működnek. Legyen ez az intő példa és a tanulság.

Mákod volt, Buci, hogy nem ült öreg autóban senki közülük.