Történt a minap, hogy megkaptuk az OTP-s megtakarítási számla egyenlegét. Rajta kétszázezer forinttal ötszázezer helyett. Nagyon meglepődtünk, bevallom, keresetlen szavak folyama hagyta el ajkainkat. Ne aggódjanak, a gyerekek fülét befogtuk. A feleségem éppen egy hónapja nyitotta ugyanis a számlát, rögtön be is fizetett háromszázezret kápéban. Egyszerre négy tranzakciót csinált, mindenféle egyebeket is el kellett intéznie, kétszázezret másnap utaltunk, valahogy csak az került rá, a készpénzes három kiló nem.

Ott álltunk a hétfő estében, zuglói konyhánkban, háromszázezer forinttal szegényebben. Bizonylatunk nem volt, olyat a Kati vagy nem kapott, vagy elvesztette (pedig ilyet soha nem szokott az én drága, németesen pedáns oldalbordám), a telefonos ügyintéző csak annyit tudott mondani neki, hogy menjen be másnap, tegyen panaszt, reménykedjünk. Dum spiro, spero – mondták a rómaiak. Amíg élsz, remélsz.

Miközben tehát a szerdára készülő cikkemet írtam éjjel, ezerféle dolog eszembe jutott, mire tudnám elkölteni azt a pénzt. Egy Asus Eeee-re rögtön kiadnék nyolcvanat, azon tudnék végre repülőn, meg a tranzitban is cikkírni sajtóutakon, nem kellene a PDA-mon bepötyögnöm tízezer karaktert a fogpiszkálónyi tollal.

Meg vennék végre valami 14-es, még inkább 12-es objektívet a Canonomra, meg polárszűrőt, meg ND-szűrőt, rögtön érdekesebb képeket tudnék lőni a Totalcarnak.

Vagy 2008. során huszonötször elmehetnénk családostul a Bambuszliget étterembe japánit vacsorázni.

Aztán másnap az OTP-ben persze meglett a pénz, több mint egy hónapon át tartogatták nekünk, jobban meg voltak ijedve, mint mi. Hajjaj, nem tudták, kié, bizonylatuk nekik sem volt, tornyosultak a fellegek. Egy szívinfarktussal kijjebb, háromszázezer forinttal beljebb, nem történt semmi. Régi szokásom, hogy minden talált pénz felbukkanásakor (ha többet térít vissza az APEH, a Totalcar megdob valami jutalommal, véletlenül egyszer sikerül haszonnal eladnom valamit a Vaterán) mindig átnyálazom a hasznaltauto.hu-t, érdekes jármű után nézve.

PDA-t, objektívet nem veszek, megvagyok egyelőre nélkülük, étteremre meg kár pocsékolni a drága pénzt, jó a porleves is. De azért a megkerült 300-ból a felét jó lenne lecsípni egy téltemető tavaszi autóvásárlásra. Kereső beállít 1985-ig, ár 100-200 ezer forint közé, egyik este bennmaradtam, lapozgattam egy órát.

Akadtak érdekes dolgok, például egy olyan autó, amit régóta ígérek már magamnak, és ahogy öregszik a típus, egyre kevesebbet látok belőle. Renault R4, már a "nagy", 1100-as motorral, 1985-ből, méghozzá majdnem a hátfalig gördíthető vászontetővel, ami igazi nyári buliautóvá teszi. Hogy imádnák a fiaim! Vezettek már ilyet? A mai autók mércéjével teljességgel ábrázolhatatlan, finom rugózása van, tényleg mindegy neki, hogy aszfalton, a szántásban, vagy ami még rosszabb, Budapesten autózunk-e vele. Csodálatos az esernyőnyeles váltó, az egész szerkezet barátságos, emberközeli primitivitása szerelemre lobbantja a mai műanyagömlenytől megundorodott lelket. Százötvenezer pénz, néhol makulás a kaszni, de a tulaj adja hozzá az összes javítóelemet. Hú de jó lenne.

Ám Szolnokon van, vizsga meg nincs rajta, elég macerás lenne elhozni. Továbblapoztam. Az egyik oldalon egy szemmel láthatóan régi, papírról szkennelt fotó bukkant fel legfölső találatként. Nagypolák. Ó de szeretem!

Ma már kicsit feledésbe merült ez a tény, de a hetvenes évek eleji szockó-időszak szuperautója a Polski-Fiat 125p volt. Az ezerhármas nem annyira hasított, de az ezerötös vitte százhetvenet, finoman sederintett kanyarban, hamisítatlanul repedtfazekas, olasz hörgéséhez hozzátartozott a kormányváltó flittyentésének úri gesztusa. Jobban ment, finomabban rugózott, kicsit tágasabb is volt, mint a Zsiga, nem beszélve az ikerfényszórók és hátsó mustanglámpák exkluzivitásáról. Senki nem foglalkozott azzal, hogy a mechanika, a műszerfal a tíz évvel azelőtti 1300/1500-as Fiaté (azért a gengszterváltó), hiszen nagyjából úgy nézett ki, mint az akkor ájulatig dögösnek tartott torinói 125-ös, csak nem voltak kockafényszórói.

Sajnos a Polák sokat zabált (normálisan használva, 13-at), iszonyatosan rozsdásodott (nagyjából már a szárazjég gőze is ártott neki), sokba került, és minden nagyobb gázadásra lerohadt róla a kipufogó, olyan pocsék anyagból készült. Nem is maradt sok ezekből, pláne, hogy a magyarországi derékhad javát állami, agyonhajtott autók tették ki.

Erre itt ez az 1975-ös, gyönyörű, hófehér példány, alig 120 ezerért. Egy hörgő olasz (jó, lengyel) gróf, már abszolút veteránosítható (értsd, olcsón fenntartható) korban. Hát nem szuper? Ott a képen a pléhműszerfal, a csíksebmérő, a bordázott térdkoptató – már-már azt az édeskés Fiat-szagot is érezni vélem, ami napsütésben, leeresztett ablakok mellett olyan balzsamosan bódító tud lenni egy augusztusi, velencei tavi délutánon. De sajnos kivonták a forgalomból, Szeged is messze van rendszám nélkül, kínlódni kéne vele, kiesik. A szívemből kiömlő vér szinte tócsákba gyűlt a számítógép billentyűzetén.

De hopp, eggyel odébb mit látnak szemeim! Oldalsó fotó, kicsit árnyékban, nem az a fajta, amire hörögve kattintanak a polszkiszpotterek, de az a bilikék szín nagyon is gyárinak tűnik. Rámegyek. Öt perccel később kis híján a házasságom is.

Ez kell! Százkilencvenezer HUF. Feszegeti ugyan a képzeletbeli büdzsét, amiről a feleségem nem is tud (ő még annak örül, hogy meglett a pénz), de talán lehet alkudni. Vizsga: van. Képek: (mondjuk rá, hogy) vannak, az autó lenyűgöző. Kormányváltó: ebben van. Eredeti piros műbőr ülés: van. Dísztárcsák: megvannak. Hú, ezt meg kéne, de nagyon.

Persze akadnak azért hiányok, például hol a küszöbdíszléc, meg az első kerék mögül a kis piros "Licencia Fiat"-plakett, no meg a pótolhatatlan csomagtér-gumiszőnyeg?

És az a főfékhenger a hatalmas szervóval, meg a házilag odarittyentett lemezre applikált fékfolyadék-tartályokkal sem homológ.

De az autó gyönyörű, vonalban van, a színkombináció tökéletes. És 1970-es! Harmincnyolc éves. Tudják mennyibe szokott kerülni egy ilyen állapotú, ennyi idős, vizsgás veterán? Minimum hat-hétszeresbe.

Ám ez csak egy Polski, a rosszhírű. Ráadásul Kaposváron van, az is szűkíti a vevőbázist. No meg komcsi-korszakos, és abból sem az a fajta, amelyiknek a legendája kitartott a rendszerváltásig, hogy zokogó nosztalgiaautóvá váljon, mint a Trabant, a Zsiguli, vagy a púpos Wartburg. Én meg most jó olcsón megkaphatnám, csak én tudnám, milyen baromi jó vétel. Fényévekre esik egy korabeli, bármilyen szockó izétől, csak nem szabad, hogy ráessen az eső. Egy mediterrán autó, meleg, száraz napokra, örülni neki.

Nincs más hátra, mint elővezetni e végtelenül logikus vásárlást a Katinak. Nem fogom elszórni a meglett pénzt, nem veszek PDA-t, nem veszek objektívet, nem veszek szűrőket, de tényleg, semmit, még a japán étteremről is lemondok. Csak egy kicsit csippentek le abból a háromszázezerből, nem fog fájni…

Autonánia

Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!

A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).

Emberem Tunéziában volt forgatni és szerencsére nem volt ideje bazári csecsebecsét keresni, egy jó kis baklavát meg mégsem lehet hazáig nyúzni, ezért ezt a fotósorozatot kaptam tőle.

Nem gondolom, hogy létezne férfiasabb járgány egy Defendernél, ez a név már magában éppen elég, talán csak a Crown Victoria Interceptor hangzik erősebben. Már írtunk a Defenderről, itt elolvashatjátok, az elmúlt öt(ven) évben nem történtek drámai változások a modell életében. Pár hete láttam egyet az Operaház előtt, de ezeken a képeken szebbnek tűnik, a Defender meghálálja a jól bevilágított hátteret.

A tények helyett inkább jöjjön egy történet; ismerősöm igazi úriember, de egyik vevőjének a fia pénzbehajtással foglalkozik. A pénzbehajtás jó üzlet, macázni fehér Hetessel, a tanyájára Defenderrel jár. Ez a párbeszéd köztük zajlott le, az egyoldalú tegeződés a tegeződő fél többszöri felszólítása ellenére, máig állandó:

– Antal, bárkivel fizetési problémája van, nekem szóljon először, sokat segített nekünk, mi nem hagyjuk, hogy valaki egy ilyen finom úriemberrel szórakozzon!

– Gézukám, tudod, hogy nincs ilyesmire szükségem.

– Tudom, maga sose tenne ilyet, de csak szóljon nekem, nem esik ám az illetőnek bántódása, elsőre csak körbeparkolgatom a kocsiját a Defivel, aztán hagyom elgondolkodni.

A neveket megváltoztattam, aki ismer Gézu nevű pénzbehajtót Defivel, az valóban csak a véletlen műve.

Most küldte levelét sportautó-szakírónk, a kiváló Gyulavitéz a szerkesztőségi listára. Olvasóink a cikket valósággal falják, lehet, hogy éjfélre többen olvassák majd el, mint a Karotta Audi R8 tesztjét, pedig az valahol 40 ezer olvasó táján áll. A Cadillac CTS most, negyd 12-kor már átlépte a 17 ezret; ki hitte volna, hogy önöket ennyire érdekli egy Cadillac?

Viszont Gyulavitéz azt mondja, valamilyen meghökkentő témában kap gyűlöletleveleket. Ilyenkor tényleg kiszámíthatatlan, mi baja egyes olvasóknak a cikkel, mi gyakran nem is értjük. Én például a Bud Spencer-rajongókra tippeltem volna. De mire tippelnek olvasóink?

 

-----Original Message-----

On Behalf Of Szoke Viktor

Sent: Thursday, April 03, 2008 10:53 AM

 

aki kitalalja, milyen temaban kapok gyuloletleveleket a mai cikk miatt, kap egy csokit hetfon (nem er megnezni az olvasok kukacot!)

 

udv,

v

 

 

From: "Winkler Róbert"

Subject: RE: [tcszerk] aki kitalalja

 
 

Bugsy? Bud spencer?

 

Üdvözlettel:

 

Winkler Róbert

 

 
 

hideg

From: "Rácz Tamás"

Hogy szerintük nem is szép a CTS. Tom is meg van botránkozva, milyen
ficamodott az ízlésed.

(Nekem tetszik, de csak mint különlegesség, esztétikailag sztem is szar.)


Üdv:

RT
TC

 

 

nagyon hideg. gondolkodjatok ecceruen, jo lesz, igerem

Balee-tól kaptuk ezt a találatot a hasznaltauto.hu-ról. Semmi különös, egy eladó Mazda 6, na és?

 

Éles szem, jó megfigyelőkészség, ez kell ahhoz, hogy kiszúrjuk, mi a furcsa a hirdetésben. Nézzük csak a harmadik fotót!

 

Vagy a Láthatatlan Ember vezette a kocsit ebben a rendkívül tempósan vett éles kanyarban, vagy a TX100-as Terminátor távirányítással, vagy KITT fekete doboza.

Vagy a hirdetőnek van sok ideje, meg egy Photoshopja.

Olvasónk küldte Fort Worth kies belvárosi parkolójából, azzal a kérdéssel, hogy vajon mi ez.

Kis kutakodás után arra jutottam, hogy ez egy 2005-ös Ford Mustang Saleen S281. Boldog tulajdonosa alaphelyzetben a 4,6 literes V8-as motorból előtörő 400 ló felett próbálhat uralkodni, de készült belőle többféle verzió egészen 620 lóerőig.

Ezeket a csodákat az 1984-ben alapított  Michigan-i Saleen Inc. alkotja, amely azóta folyamatosan ontja a nyertes lóerő gyárakat, mint például az 1000 lóerős Saleen S7-et amely 2006-ban Le Mans 24 GT1 kategóriában ért el első helyet.

Íme, egy kis autó bemutató

És némi gumiégetés

A napokban kaptam emailen egy ismerőstől ezt a kis reklámfilmet az új Uazról. Ami tudom, hogy nem új, már legalább 2004 óta létezik a Hunter. De nekem ez a reklám új volt, és nagyon tetszett:

 

 

Bevallom, főleg azért tetszett annyira, mert nekünk is volt egy Uazunk. Egy 1988-as gyártású parancsnoki 469 B típus. Nagyon szerettük, sok kalandos élményünk fűződik hozzá. Még ma is elérzékenyülve szoktuk emlegetni, hogy: hjaj, milyen jó is volt a mi kis sárga Uazunk!

Ez volt az egyetlen olyan autó volt életemben, amihez érzelmek kötöttek. Szerettem, mert olyan vad volt: koszos, sáros, mély, dörmögő hangú, fapados és kicsit militáns. Kárpit, klíma, elektromos ablak, és még sorolhatnám mi minden nélkül. De pont ezért tetszett, meg jól is nézett ki – ugye egy nőnél ez is fontos szempont. Olyan volt, mint egy igazi vadkan.

Unikum volt az Uazok között, citromsárga színével, és piros ponyvájával. Barátaink előszeretettel hívták cirkuszos kocsinak, kinézete miatt. Eléggé feltűnő jelenség volt. Naponta 5-6-szor felhívtak az ismerősök, hogy merre láttak minket aznap. Mindig mindenhol észrevették.

96-ban vette a párom a honvédségtől - természetesen terepszínben. A sárga színt már ő találta ki neki - de nem csupán feltűnési viszketegségből és a katonákkal való legkisebb szintű azonosulás elutasítása miatt, hanem praktikai okok is vezérelték. Ugyanis mi főleg hőlégballonozáshoz használtuk, ami igazi terepjárást jelent: nem árt, ha van az embernek egy jó terepjárója, ami ha kell, képes árkon-bokron követni a ballont utánfutóval együtt – ezért kellett Uaz -, és az sem hátrány, ha könnyű észrevenni a magasból is - ezért lett sárga.

Ami saját tuning volt benne, az a kapcsolható elsőkerékhajtás, a Volga differenciálmű elöl-hátul és a gázüzemre való átépítés.

A piros ponyvatető is saját szerzemény, aminek szintén megvan a maga története: Uazunk általában egy fa alatt parkolt, amiről bogyók potyogtak a ponyvatetőre (az eredetire). Ezek a bogyók idővel kimarták a ponyvát és elgyengült az anyag. Annyira, hogy nem bírta el Kossuth Bokros Lajos nevű, fekete 40 kilós labrador kutyánkat, akinek az volt a dilije, hogy házak, autók, kerítések tetején mászkált. Felmászott mindenhova. Így esett meg, hogy egyszer K. B. Lajos éppen az Uaz tetején tartózkodott, amikor beszakadt alatta a ponyva, és beesett az utastérbe. Szegény Lajos annyira ügyes már nem volt, hogy belülről kinyissa az ajtót, így a kiút keresése közben teljesen szétrágta az üléseket, és mivel csak másnap reggel szabadítottuk ki, egy jó nagy csomó kutyagumit is ott hagyott emlékül. Ezután csináltattunk rá szép új piros ponyvatetőt, és az üléseket is cserélnünk kellett természetesen.

Sajnos csak ez a két képünk maradt róla, amiket egy lengyelországi ballonverseny alkalmával készítettem, ahol első látásra beleszerettem. Az Uazba és a ballonozásba is.

Akit érdekel, íme néhány kép a 2004-es Krosnói hőlégballonballonversenyről.

Rengeteg olyan helyen jártunk vele, ahol nem is gondoltuk, hogy el tudunk menni, és sokszor kisegített a bajból másokat is. Minden ballonos versenyen akadt egy-két versenytárs, akik olyan helyre tévedtek, ahonnan csak segítséggel tudtak kikeveredni. Például árokból vagy tehenészet trágyájából – azt ne kérdezzék, hogy kerültek oda! Húztunk már ki Mercedes G-t utánfutóval együtt (mi is utánfutóval és ők is utánfutóval voltak), Mitsubishi L300-at, Terrano-t, meg sok-sok személyautót.

És aki minket kihúzott: MTZ traktor. Mert egyszer volt, hogy mi is elakadtunk. Ez úgy történt, hogy éppen Ádánd falu környékén akartunk átkelni egy iszapos patakon, ami nem volt a legjobb ötlet. Teljesen meghasaltunk, a kipufogó elmerült, és a váltónál folyt be a víz, a motor még így is működött, de esélytelen volt, hogy önerőből ki tudjuk kászálódni onnan. Felbéreltük az éppen a közeli földeken szántó traktorost, aki már rutinos volt ilyen dolgokban: lánc az oldalsó vonószemre, és oldalirányban meghúzott minket (szemből ő sem bírta). Kijött, igaz, hogy a kipufogót széthúzta a sár, de nagyobb baja nem lett. Hát ilyen, és ehhez hasonló kalandokat éltünk meg együtt.

Aztán 8 év boldog közös élet után fájó szívvel megváltunk sárga Uazunktól. Keveset használtuk, és sokba került a fenntartása. Eladtuk egy vadászembernek, aki sajnos nem értékelte a sárga szín eredetiségét, és egyből átfestette katonai kamuflázs mintára. Egyébként az új gazdának van egy Jeep Grand Cheeroke-ja is, de azt félti, és a rázósabb helyekre az Uazt használja.

Ha kellene, ma is Uazt vennénk. Bár egy új Huntert kicsit körülményesebb beszerezni, mert nálunk nem forgalmazzák, és Oroszországból sem lehet közvetlenül behozni. De van benne 5-ös váltó, új kuplung, kormányhidraulika, tárcsafék és kárpit. A 2,7i benzines csak 315 ezer rubel, azaz 2,22 M Ft, a 2,3-as dízel pedig 2,57 M Ft-ba kerül.

A Totalcar tévépályázatának első öt helyezettjét már bemutattuk, de van még bőven néznivaló a tarsolyban. Úgyhogy szépen lassan idecsorgatunk még tíz kilenc nyolc hét hat öt közzétételre érdemes pályaművet, hadd legyen az élmény mindenkié.

Sőt, többet, mert ez itt mindjárt kettő. A film első részében egy német befolyás alatt készült angol autó, a 75-ös Rovert elemzése zajlik, fekete-fehér kalapos brittel, stílszerűen esőben felvett jelenetekkel, igényes fahrtolással (amikor ugye az egyik mozgó autóból veszik a másik mozgó autót). És még teázás is van!

A második rész a német megszállás alól valamelyest visszahódított angol bátyót, az MG ZT 190-est boncolgatja, további teázással, további fahrtolással, a teszt végén elegáns együtt elhajtással.

Karotta, kommentje: Rendesen elvégzett, kedves munka. A ZT V6-osának BMW-eredete tévedés, igazából eredeti Rover termék.

Tetszett? Még pályaművek, még autós videók itt.

 

 

A tegnapi nyerges Lada után, úgy néz ki, megindult az orosz áradat a Belsőségre. Ezt egy indexes kolléga küldte, isten tudja, hogy talált rá erre az oldalra, mindenesetre köszönjük neki. És hamarosan egy UAZ-t is megvillantunk itt, illetve kettőt. De most a teher-Zápor:

Szemből a tuning kimerül a hatalmas emelés okozta vizuális sokkban, máskülönben minden gyári. Ja, dehogy, a lökhárító lejjebb került pár centivel (és arra se vennék mérget, hogy nem típusidegen). Az átalakítás értelmét talán ott találni, hogy a Csudazápor így nem kezd azonnal felmászni a vigyázatlanul előtte hagyott utcai autókra, hanem kis fémes csendüléssel jelzi a sofőrnek: tolass.

Lehetetlen megállapítani, milyen alvázra került rá a Zápor fél kasztnija - még az sem biztos, hogy nem két különböző munkagépből származik az első és hátsó híd. Figyeljük meg a kontrasztot a légies, küllős hátsó traktorfelni és az első telikerék között!

A beltérben népies gyökerekből eredő, de  indusztriális anyagokból építkező ornamentika ragadja meg a tekintetet. A tarka drótfonat a kormányon felvidítja a lelket élénk színeivel, ugyanakkor biztosabb fogást ad a volánnak, és elvezeti a tenyér izzadságát. Öröm lehet vele a munka!

32 millió forint, 4,6 0-100, 420 ló, de az adatoknál sokkal fontosabb, hogy ez az egyik legjobb Audi. Teszt írásban holnap, videón már ma.

 

Szerkesztő: Nínó Karotta - Operatőr: Egyed Péter - Utómunka: Iván Roberto Róbert
És köszönjük a tesztautót.

Vomit, a regadó-elleni harc don Quijotéja küldte szerkesztőségi levelezőlistánkra ezt a forgózsámolyos orosz gyöngyszemet. A tárgy: ehhez milyen jogosítvány kellhet itthon? És volt ott még egy megjegyzés, miszerint euro3-as, más országon át regadó nélkül simán behozható.

Jó kis instant get, már látom is magam, ahogy szállítom haza a tüzelőt télire, a cserepet a tető átrakásához, a sittet a depóra, ilyesmi.

A gyártó oldala nem halmoz el adatokkal; annyit azért csekély orosztudásommal is sikerült kimazsolázni a katalógusból, hogy a kocsi 4058, a félpót 3,9, vagy 5,7 méter hosszú lehet. Az átfedés miatt a teljes hossz valahol hat és fél, illetve nyolc méter körül lehet. A 2107-es Ladára épülő kamiontraktorban 1,7 literes, 81 lóerős injektoros benzinmotor cincog, az első tengely 720, a hátsó 1010, a nyeregszerkezet 600 kilóval terhelhető. A teljes megengedett össztömeg 2730 kilogramm, vagyis elvileg vezethető B-s jogsival az autó - hogy a félpóthoz kell-e az E kategória, azt nem merném megtippelni.

Ha jól értelmeztem az árlistát, 205 ezer rubelbe kerül az alapgép (1,422 millió forint), a rövidebb félpót 80 ezer (555 ezer forint), a hosszabb, de primitívebb 5,7 méteres félpótváz 60 ezer rubelbe (420 ezer forint) kerül. Mármint Oroszországban.

Tegnap este 11 körül történt az eset, a lakók óriási csattanásra riadtak. Egy Ford Focus vezetője elbólintott és állítása szerint 35 km/ó sebességgel a parkoló Tipónak csapódott. A képeket látva megdöbbentő, de személyi sérülés nem történt. A Fiatban nem ült senki az elalvó sofőrnek sem esett baja, a Ford megtépázva ugyan de a saját lábán távozott.

Biatorbágyon a főúton egyenes lejtős szakasz és egy sebességmérő után van egy enyhe bal kanyar. Ha valaki kiegyenesíti a kanyart akkor egyenest a fának megy. A Focus vezetőjének nagy szerencséje volt hogy ott volt egy autó ami elnyelte a becsapódás erejét. Szerintem már aludt mikor a sebességmérő az értéket mutatta, mert a 35 csak álom lehetett.

Egyébként tudomásom szerint ez a második eset ugyan ezen a helyen. Pár éve egy Zsigulit lökött be az árokba, egy ittas vezető.

Sajnos másolás közben megsemmisült a képek java. Minden fotóra a "Couldn’t open the file. It may be corrupt or a file format that Preview doesn’t recognize." üzenetet kaptam. Először igen ideges lettem majd a GraphicConverterrel megpóbáltam menteni a menthetőt.  De sebaj, ismerve az itteni viszonyokat, szerintem még napokig ott lesz a Fiat ha érdekel valakit.

Az nem úgy van Indiában, hogy kiáltunk egy nagyot: Taxi! Taaaaxiiiii!!!! - aztán elegánsan beülünk, és elsuhanunk az Operába. Egyrészt a kiabálás úgysem hallatszik a folyamatos tülkölésben, másrészt elegánsan beülni indiai taxiba nem egyszerű mutatvány. Nem is ez a baj. Hanem hogy alkudozás nélkül beszállni több mint bátorság, több mint vakmerőség, az, kérem, már hülyeség, aminek pénztárcánk látja kárát.

Ha esteleg a kedves olvasónak lenne egy elszállítandó elefántja és a saját kocsijával nem tudja megoldani a transzportot, van egy ajálatom. Rutinos, nagy múltú cég, maximális szakértelemmel és persze tapasztalattal. Gépkocsiparkjuk különféle munkákra szakosodott, mindig az adott feladathoz legmegfelelőbb járművel állnak fel. Így a képen valószinűleg egy fél, feldarabolt elefántot szállítanak a tetőboxban. Mást nem tudok elképzelni.

fotó: Szözsi

Tegnapra ígértem a sapkát. Elnézést kérek, tegnap nem volt nálam a fényképezőgép kábele, de most áttöltöttem a képeket, úgyhogy ha valakit érdekel, miben néztem Csikós "Marvin Dorfler" Zsolt kollégámat öreg papának, hát tessék.

Megkérdeztem, de nem emlékszik pontosan, mihez kapcsolódott egykor, mint reklámajándék, csak az van meg neki, hogy valami Volvo volt. Hát tessék, parancsoljanak, a sapka, ami mindenkinek viccesen áll, de legalább több száz hajhagymámat mentette meg a Tuning Show-ról hazafelé kabriózva.

Nem teljesen véletlenül de nemrég abban a műhelyben jártam ahol Kőváry Barna új Renault Clio R3-as versenyautóját összelegózzák. Igen ez a jó szó a műveletre, mivel ha valaki ilyen autót vesz újonnan – meg más tipusoknál is, de most erről lesz szó –, akkor azt darabokban kapja meg, és neki kell összeraknia.

Van a karosszéria – ez jelen esteben Barnus meglevő bódéja –, és dobozokban vannak az alkatrészek. A motor egyben kompletten, ugyanígy a váltó is. Na de! Minden más alkatrész – a legapróbbakig – külön-külön kis zacsikban. Annyi a segítség, hogy a zacsikon van cikkszám, és van egy vaskos katalógus-szerű leírás, hogy melyik cikkszám hova való.

Szóval  Egerben indul a hazai bajnokság, és két héttel a rajt előtt Barnus kocsija így néz ki. A kasztni az emelő tetején, épp a benzintankot próbálják a fiúk a helyére biggyeszteni. Az ajtók, a műszerfal, és a többi ilyen nagyobb darab a falon lóg, a kisebb cuccok pedig kiterítve a műhelyben, hogy könnyű legyen keresgélni a cikkszámokat.

A még kisebbek pedig két fatáblára (csak az egyikről van kép) vannak feltűzve, hogy átlátható legyen az ügy. Mert az rendben van, hogy a kormányoszlop helyét megtaláljuk, meg az üléseket sem fogja senki rossz helyre szerelni. De egy pár centis kis csövecskének leírás nélkül megtalálni a helyét lehetetlen. Szinte minden csavar és alátét is külön zacskót kapott. Nagyon észnél kell lenni, mert a füzetből kiderül, hogy az adott csavar hossza nem véletlenül annyi, és máshova nem lehet berakni. Vagy igen, de akkor ami meg oda való lenne, az nem megy ennek a helyére. Szóval kemény feladat, de szerintem kész lesz. Biztos vagyok benne.

Ja, igen. Tulajdonképpen a hátsó futómű miatt gondoltam, hogy ide rakom a Belsőségre. Ahogy álltam fölöttük és nézegettem akkor találtam ki, hogy mások is lássák, a versenysport az versenysport. Gondolom a Renault széria és az R3-as futómű kialakítása között is van akkora különbség, mint az áruk között.

Vállalva hogy akár szánalmasnak is tűnhet, be kell ismernem: a színvonalas nyuszifelhozatal nálam doppingként hat egy ilyen esemény megtekintésénél.
Mivel kevésnek találtam az ilyen irányú blogposztokat, adnék egy kis ízelítőt a hiányzók kedvéért.

Elsőként a kiállítás (továbbá a “valaha látott legbájosabb lányok” kategória egyik) győztese, akit még egy kis esti mulatságra is invitáltunk; persze gyorsan le lettünk pattintva...

Nem gondoltam volna, hogy egy hét alatt két amcsiautós flessem lesz. De a hét eleji krokodil – amiről közben kiderült, hogy anakonda – után ma ismét utolértem valamit, csak most Újpesten a Váci úton. Elsőre feltűnt, mennyire fent hordja a farát, így mellégurultam, hogy megnézzem a sofőr orrát. És akkor megláttam, hogy egy barátom vezeti. Kicsi a világ… minden út Rómába vezet… stb.stb.stb.

Integetés után begurultunk izibe a meki parkolóba. Annyira durva a kocsi menet közben, hogy Szözsi nem bírta abbahagyni a fotózást. Szóval leálltunk, és körbejártuk a verdát. Beszarás. Közben kiderült, hogy a TC-n már megismert Prowlert cserélte el erre a borzalomra. Pontiac Tempest 1968, hihetetlen.

A srác nem arról híres, hogy ilyen kocsikkal mászkáljon, sokkal inkább látni vadiúj – és persze drága – verdákban. Viper, Subaru, Porsche és ilyenek, mesélte is, hogy amikor felhívta a kocsi tulaja, becserélné-e a Prowlert erre, első körben elutasította, mondván, nem szereti a veteránokat. Aztán később ismét próbálkozott az ember, akkor mondta neki, hogy duzzogva bár, de elmegy és megnézi. Aztán amikor meglátta, egyből megköttetett az üzlet. És szerintem mindketten jól jártak. A Pontiac most három napig egyfolytában üzemben lesz… ugyanis nem tud belőle kiszállni :D

Utál szerelni? Rühelli az olajat a kezén? Negatív Uri Geller Ön, akinek elég messziről ránéznie egy csavarra, és azonnal elnyíródik a nút? Okkultságnak tartja az autószerelést? Megértem, én is nehezen veszem rá magamat meló után, hogy beletúrjak a gépészetbe. A hétvégén pedig általában csak fél napom szabad, azt köszönöm, inkább a gyerekekkel töltöm, nem elnyíródott féltengelyek püfölésével. De akad kéthavonta egy-egy alkalom, amikor nagy levegőt veszek, és fejest ugrok a haldokló technikába.

Pár napja a feleségem 190-es Mercijéből elkezdtek furcsa hangok jönni indítózáskor. Először csak akkor hallottam kerregést, amikor beröffent a motor, és visszaengedtem alaphelyzetbe a kulcsot. Rá egy napra már indítózás közben is folyamatosan kerregett valami. Ennek a fele se tréfa, ha esetleg a fogaskoszorú akar leszakadni, nagy baj lesz, ha tovább használjuk. De az sem szerencsés, ha az önindító bendixe dobja be a törülközőt, amikor a Kati a gyerekekért indulna épp az oviba/bölcsibe.

Elővettem hát a Bazeget, a Kati megkapta az Alfát, így jártunk egy hétig. Közben telefonálgattam a szerelő ismerősöknek, mi lehet a baj, mikorra tudnák vállalni. A Bazeg közben porladt az esőben, az Alfa miatt átkozódott a kedves nejem – hiába, a 190 D újautós luxusa más világ. Pedig ugyanannyi idősek, a Merci ráadásul minimum kétszer annyit futott már.

Kedvenc szerelőmnél egy kiflibe görbült autó állt a szerelőpadon, két hétre előre sem tudott időpontot javasolni, a motorszerelőm (aki főállásban autókat javít) Diósdon van, a világ másik felén, ráadásul az alkatrészt is nekem kellett volna szállítanom. Az összesen minimum egy kiesett nap, plusz vagy harminc-negyvenezer forintnyi kiadás, ami most épp nem jönne túl jól. Megcsinálom magam, van szabim tavalyról, nyugiban elleszek otthon az autóval, kettesben – döntöttem.

Nem vagyok autószerelő – távolról sem, sajnos – de régebben azért egyedül újítottam fel az autóim motorját, még kicsit lakatoltam, randán fényeztem is a parkolóban, egy önindító-szerelés, váltócsere szinte napi rutin volt. De azok az idők elmúltak, negyvenegy évesen már a szerelők múzsája se csókolgatja nyálasra az embert. Meg a 190 D modern technika, hiszen a kocsi 1986-ban készült, kicsit féltem a szerelhetetlenségétől. Később kiderült, hogy aggodalmam jogos volt.

A 190 D-ben az önindító a motor vezető oldali felén lakik, a légszűrőházat kell csak levenni, és hozzáférhető. Eddig jó. Két csavar tartja, az sem sok.

Igen ám, de az alsóhoz le kell venni a csupa olaj áramvonalasító burkolatokat, ráadásul aknám sincs, mi több, a kocsi alatt hosszában ötméteres zárszelvények hevernek a garázs hosszában, ezekből készült volna eredetileg a kertkapu, aztán máshogy lett. Ide, e szűk lyukba kellett aznap vagy hatvanszor bekúsznom háttal, miközben megettem vagy egy kiló olajos-sáros-macskapisás trutyit, persze kisebb adagokban, részben a szememmel és a fülemmel. Hát ez nem a napos oldala a szerelésnek, tény. És ne feledjék, elektromos szerelésnél mindig le kell akasztani minimum az akku pozitív saruját, különben csúnya tűzijáték lehet a szabadnapos mókából. De jobb, ha a negatív sincs rajta, az ördög nem alszik.

Pedig még az alsó csavar volt a könnyebbik eset, arra épp ráment a 17-es krovafej, egy erős rántás – nyekk - és már lehetett is tekerni. Nyolcad fordulatonként, mert hely, az semmi.

De a fölső! Az a szemét! Az újautó-átok itt utolért, a csavar mélyen bent van, majdnem a váltóalagútban, hátulról nem lehetett rátenni semmit. Végül az ötféle 17-es csillag-villásból az egyiknek a szöge épp stimmelt, visszafelé döntve elfért. Igen ám, de a svábja úgy meghúzta az átkot a gyárban, hogy nem volt elég hosszú az erőkar. Húsz percet kísérleteztem, mire össze tudtam állítani egy olyan, a 17-esből és a villás részére a csillagos részével ráakasztott 14-es csillag-villáskulcsból álló célszerszámot, ami el is fért, még épp mozdítható volt néhány fokot, és úgy tűnt, el sem töröm. Szopás ezerrel, de – nyekk – ez is meglazult, a csavar kijött.

 

Oké, lehúztam végre az önindítót, eddig egy trükk kellett. De hogy jön ki az autóból? Elhajtottam a gázolajcsöveket, ömleni kezdett a literenként még békebeli 314,90-ért vett cucc. Ajjaj. Gyorsan meghúztam a bilincseket – 4-ből 4 laza volt – és húztam felfelé az önindítót. Nem fért ki. Sehogy. A kormánymű, az adagoló, a gázolajszűrő guantanamói börtönfalakként állták útját. Lefelé lesz az irány, ez világos. Betoltam pofával lefelé az önindítót a sötét lyukba, majd alámerültem.

Hát itt se fér ki. Kormány irányítókar, olajteknő, kormányösszekötő mind útban. Ki a felszínre, rongyon át kormány markol, kicsit tekerget – hopp, döccenést hallok, lejjebb esett a kicsike. Újra alámász, rángat, forgat, infarktust kap, testelő kábelt elhajtogat, agyvérzésben elhuny, önindító fejre es. Még jó, hogy kopasz vagyok, nem okoz presztízsveszteséget az Ultra-dermmel való fejmosás.

Kihúztam a dögöt, ott tátongott a hűlt helye, bent a motor mellett. Szívemet melegség járta át. Egy apró győzelem.

Körbeforgattam a motort, végignéztem a fogaskoszorút, semmi baja. Hál' istennek, ezzel nagy kő esett le a szívemről.

De akkor mi a baj? Tekergetem az önindítón a fogaskereket, egyik irányban megáll, másikban szépen, simán forog. A bendix tehát elvileg jó, bár erre van egy partvisnyél-beszorítós módszer, de az nem próbálnám ki, sok drót, meg jó satupad kell hozzá. Különben is, ha a bendix lett volna hibás, minden első-második indítózásra szabadon felpörgött volna az indítómotor, megálláskor meg reccsent volna egyet. Jól ismerem azt a hangot. Ez meg, amikor még bent volt, jól indított, csak darált. Mindegy, szétszedem, utánajárok.

 Önindítót szétkapni elméletben könnyű, a gyakorlatban mindig necces. Hátulról kezdi az ember, leveszi a kis fedelet, a biztosító alátétet, megoldja az önindító-testet összefogó, két (három) hosszú csavart, majd leszedi a nagy fedelet. Itt laknak a szénkefék.

A 190 D-ben négy is van belőlük, ahogy lehúztam a szénkefe-tartót, mind beugrott így: klikk-klikk-klikk-klikk. Ezekkel itt még lesz szívás.

A forgó- és az állórész szépen lejött. Ahogy magam felé fordítottam a forgórész belső részét, valami törmeléket találtam benne. Aztán levettem a fogaskerék felé eső fedelet, és kiömlött egy rakás zúzott műanyag. Hát ez darált. A modern önindítókba ugyanis bolygóművet tesznek, hogy kisebb lehessen maga az indítómotor. Maga az motor is gyorsabban pörög, a bolygómű ezt a nagyobb pörgést áttételezi hozzá a motor 400-500-as fordulatú igényéhez. És a belső fogaskerék-koszorú műanyagból készült. Már 1986-ban is. Ejnye Mercedes.

Rohantam az internethez, vad Mercedes-bolt keresésbe kezdtem. Péntek volt, még maradt egy fél nap szabadságom, aznap kellett elintéznem. Tizenötből tíz bolt szerdára, öt hétfőre vállalta a bolygóművet. Meg vehettem volna az ürömi bontóban használtan komplett indítót 15 ezerért. Nem, ez a saját szinte tökéletes, megtartom, valahol csak találok bolygóművet. Végül az egyik boltos elárulta a beszerzési forrást: Fer-Vill Kft., Kőbánya. Hívom őket, van persze, menjek csak, nyitva vannak.

 

 

Húsz perc múlva ott voltam. Ezer vadiújnak tűnő generátor, önindító a polcokon, az automata kávé tűrhető és olcsó, két perc múlva a kezemben volt az új bolygómű és egy tűgörgő, amit ilyenkor szintén illik kicserélni. Mindez 11 ezer forintért. Baráti az ár, szuper elégedett voltam, pláne hogy az új bolygómű teljesen fémből készült, és a fogaskerekeinek is vagy háromszor vastagabb a tengelye, mint az eredetinek.

 

Emiatt viszont otthon szedhettem szét még jobban az önindítót. Ez a legrosszabb rész. Először is, le kellett csavaroznom a behúzómágnest, amit apró, kereszthornyos csavarok rögzítenek. Bazi erősen. Ha akár egyet elnyalok, le kell fúrnom, másik csavarom meg nincs. Megkalapáltam a csavarfejeket, hogy elengedjenek, majd betettem a kis racsniba a praktikeres kereszthornyos fejkészletből a legpasszentosabbat, majd iszonyú finoman, ugyanakkor óriási erővel, a torkomban kalapáló szívem ritmusára kihajtottam őket. Ez nem volt ilyen egyszerű, hadd ne menjek bele, végül sikerült, megmaradtak a hornyok. Hurrá.

 

Aztán a másik rettenet: a tengelyvégen a bendixet egy iszonyú erős seeger rögzíti, amin ráadásul egy rápattintott fémkupak is van biztosításiból. Utóbbit leütni könnyű, a seegert is le lehet rángatni. De visszafelé... Hát az szenvedés volt.

Persze kikocogtattam a tűgörgős csapágyat az önindító végéből, betettem az újat, az könnyen ment. Nem gondoltam, hogy ezzel bármi probléma lenne.

 

 

 

Aztán mindent alaposan bezsíroztam, mert (remélem) ezt a következő tíz évben senki nem fogja szétszedni. Aztán befogtam az önindítófejet a satuba, rátettem a seegerbiztosító kupakot, feltoltam magát a seegert a horonyig, és tanakodni kezdtem. A kupakot most feszíteni kellene alulról, az önindítófejet közben fixen tartani, a csavarhúzóval megtámasztott seegert pedig kalapáccsal bekocogtatni a biztosító hornyába. Ehhez összesen négy kéz kellene. Nekem ott, éppen kettő volt.

Sebaj, befogtam a satuba az önindítófejet, összeválogattam három villáskulcsot, hogy éppen kicsit feszítsék a seegerkupakot, és térddel jól rátámasztottam a kulcsokra. Majd kopácsoltam, kiugrott, visszatettem, kopácsoltam, kiugrott, káromkodtam, kopácsoltam – öt perc anyázás után végre köröskörül rápattant.

Forgórész, állórész könnyen ráment, jött a szénkefe-ház. Próbáltam kézzel, ráfeszegetni – állandóan szétugrott minimum két szénkefe. A huszadik próbálkozás után már rettentően káromkodtam, akkor épp mind a négy szénkefe kiugrott a házából, gúnyosan lógtak a drótjaikon. Jobb ötletem támadt. Összeszedtem a négy leghosszabb, legvékonyabb, legerősebb szerszámot. Egyenként befűztem őket a szénkefék mellé, úgy, hogy középen lyuk maradjon. Oda kellett becsempészni a lompost.

Másodjára sikerült. Szépen összehúztam a házat a csavarokkal, egy bikakábellel megnéztem, hogy rendesen működik-e a cucc. A visszaépítés a korábban jól kitervelt eszközökkel és fogásokkal már szinte eufóriában zajlott. Dolgoztam az egésszel vagy hat órát, elköltöttem 11 ezer forintot, elment kábé két liter gázolajom a vásárlásra. És az autó jó lett, nem is tettem tönkre semmit. Diadal!

Egy kedves ismerősöm, Gyuri bácsi adta a legjobb tanácsot szereléshez, egyszer még nagyon régen. A kispesti kórházban volt szemészorvos, privátban pedig óraszerelő és órakészítő, a háza telis tele vtl rgi, és saját készítésű órákkal. Valami mikrokazettás magnómhoz készítettünk fogaskereket éppen, állítottam, neki, hogy én nem tudnám megcsinálni. Erre az mondta: nem a kézügyesség számít, sokszor még tudás sem kell a szereléshez. Csak sok-sok türelemre van szükség, és jól kell használni a fejünket. Hát igaza volt. Spóroltam vagy huszonötezer forintot, elment egy napom (de közel ennyit elvitt volna a szerelőhöz vitel, az alkatrész utáni rohangálás), mellesleg kikapcsolódtam, ráadásul közelről láttam, mechanikailag milyen szép állapotban van a 190 D . És még a gázolajfolyást is megcsináltam menet közben, ami régóta zavart.

Jót szerelni, túljárni a gépészet eszén, precízen, szépen megcsinálni valamit - férfias dolog. És ha akarja, egy amatőrnek is megy, néha még nekem is. A végeredmény pedig euforikus. Ajánlom önöknek is, brazil szappanopera-nézés helyett pompás mulatság!

Volt ám a kiállításon egy csomó szép kis driftautó is, nem csak hangnyomásgyőztes mikrobuszok és porig (tényleg!) ültetett Audik meg MR2-esek. Egyszer ki is merészkedtem a szabadba, és a nézők feje felett csináltam egy rövid filmet a három kergetőző Nissan Silviáról. (Jóvanna, Skylineról, javítva 15:29, köszönöm a kiigazítást a kommentelőknek.) Íme.

És ha szabad, megmagyarázom a kétnapos csúszást egy kis önsajnáltató panaszkodás keretei között. Rég nem szívtam akkorát informatikailag, mint most ezzel a videóval. A kamera remek 640x480-as filmet készített, 145 megabyte lett ez a bő egy perc. Amit nem lehet feltölteni az indavideóra: érthető okokból a júzerek le vannak korlátozva, filmenként ötven megára.

Sebaj, a mobilinternet is gyors manapság, hamar letöltöttem egy ingyenes videoszerkesztőt. Ami tényleg tudott is avi-t szerkeszteni, de csak vágás-összerakás erejéig. A méret maradt. Gyors telefon a Központba: igen, ha a Totalcar okos accountját használom, fel tudok tenni az Indavideóra nagyobb fájlt is, de csak flv, flash video formátumban.

Nagy a net, van rajta minden, ingyenes avi-flv konverter is. Meg is csináltam az átalakítást, el is kezdtem feltölteni az immár mellesleg csak 45 megás, tehát a saját nevem alatt is kezelhető méretű fájlt. Ami nem ment fel az istennek se. Na jó, mondom, hazamegyek, majd az otthoni drótos kapcsolatról újra megpróbálom.

Otthonról már ment is a feltöltés, simán. No de nézzük csak meg, mit is publikálunk, gondoltam, és a poszt élesítése előtt letöltöttem egy szintén ingyenes flv-lejátszót. Ami le is játszotta a filmet, és kiderült, hogy a konverter korábban ráírt két sor reklámszöveget, nagy sárga betűkkel a videóra. Az eredeti film pedig ott maradt a tuningshow-n, bezárva egy csomagtartóba éjszakára. Hát ennyi.

Ennyi a fenét. Most reggel már itt volt a laptop a szerkesztőségben. Le is szedtem róla a 145 megás filmet egy pendrájvra, és odaadtam Tomnak, aki tördel nálunk, é ért mindenhez. Öt percen belül megkaptam a linket a kétmegássá zsugorított onlájn filmhez. A szakértelem jó dolog.

 

A rendezvényt három napig elviselő Angélának szobrot kell emelnünk- gondoltam a tuningshow női wc-jében. A dögös hoszteszek és a még dögösebb látogató csajok olyan mocskot alkottak a női wc-ben, amit lecsempézett keretek között ritkán látni. Nem a takarítással volt a gond. A takarítónő igyekezett rendet tartani és két söprés között elmondta, nem tud elég gyors lenni a műanyag palackok, redbullos dobozok és a gusztustalan mindenfélék áradatának kezeléséhez.

Az optikai tuningot sem tudom értékelni, még nem láttam olyan járgányt, ami jobb lett tuningolva, mintha szalonállapotba küldték volna vissza. Nem szeretem a tuctucot sem. Hangosan pláne nem. Elviselhetetlen hangerőn pedig kimondottan zavar.

A pavilon elhagyása után, zúgó fejjel kigurultam a parkolóban álló sufnituningolt autók közül és a motor kedves hörgését hallgatva, a lehető legnagyobb csendben elindultam hazafelé. A kerítésen kívül parkoló autókat nézegettem megszokásból, néha csendesen röhögve egy-egy gagyi morcosításon, vasalódeszkán, amikor megláttam ezt, és helyreállt a lelki békém.

A szépen kicsinosított szoci gépek a piaci értéktelenség miatt különösen kedvesek szívemnek. A klub honlapján rákerestem, hátha meglesz ez a 2140-es, de csak egy ikertestvért találtam, ami az új típus ritka, első szériás egyede. Akkor lehet, hogy ez is 1976-os. Moszkvics-nörd végképp nem vagyok.

De majd bekommentel egy Moszkvicsos és megmondja.

A szép piros autó gyanúsan jó arányai és finom részletmegoldásai nem az ingerszegény környezetben nagyot villantó elvtársak érdeme. A Pinifarina tervezte 408-as hatása két típussal később is vastagon érződik rajta. Az 1964-ben vásárolt formaterv 1988-ig tartó közvetlen hatása egyedülálló érdekesség lenne, ha nem valami hasonló történik a Dákóval.

 

 

A műgyanta váltógombhoz nincs mit hozzáfűzni, zseniális és csodálatos apróság. De ettől a kedves részlettől függetlenül is elismerés a tulajnak.

 

Kis utózönge a tegnap véget ért Tuning Show-hoz.

Hétfő reggel házi pólógépem a törököt dobta ki. Fehér, az elején piros török zászló, a hátulján 9-es szám. Aztán eltelt a nap, például kipucoltam a VMax sportlégszűrőit, aztán elmentem a Hungexpóra az autómért. Az Örs vezér téren szálltam át a metróról az expóbuszra, a hosszú csuklóson hétfő este fél hatkor csak egy bácsi ült, valahol a busz elejében, én meg hátra ültem.

Vagy tíz percet üldögéltünk kettesben az üres, hideg buszban, aztán jött a vezető és elindultunk. Közben gondolkoztam, vajon mivel jön a Csikós az Öreg Bazegért, biztos nem olyan lúzer, mint én, hogy itt szopik három átszállásal, és elhozatja magát az asszonnyal. Aztán leszálltam a Hungexpónál, látom, a papa is leszáll. Vajon mi az ördögöt csinál egy papa itt ilyenkor?

És ahogy megy előttem, látom ám, hogy nem is papa, hanem ez a Csikós, jól elüldögéltünk együtt a buszon: megtévesztett a vicces Euro NCap-sapkája, ami messziről olyan falusi öregemberes. Na de ez csak afféle háttérinformáció, a lényeg, hogy odabent már mindenki pakolt, a TotalCar-tábla természetesen megint nekem jutott, hogy a plusz 3 fokban kabriózva vigyem vissza a szerkesztőségbe. De legalább a Csikós kölcsönadta a hülye Euro NCap sapkáját, a többi közlekedő morfondírozhatott, miért visz kabriózni éjjel a sarki hidegben egy bácsi egy táblát.

Bezsákoltuk a plazmatévét, beraktam a Mazdába a bójákat is, akkor jutott eszembe, hogy a bal hátsó izzóm kiégett, csak idefelé nem cseréltem ki, mert még világos volt. Kivettem tehát a rossz égőt. Úristen, tényleg, hogy egy 17 éves autóban miért lehet öt másodperc alatt izzót cserélni?! Jó, igazából tizenöt, mert ebből tíz másodpercig csak bután néztem magam elé, nahát, tényleg egy pattintás, és kint van az egész lámpa?

Az izzókészletemből természetesen hiányzott ez a kétszálas verzió, de sebaj, még nem teljesen bontották le a hatalmas kék LED-standot, biztos lesz ilyenjük. Odamegyek, mutatom a srácoknak a kiégettet:

– Sziasztok, nincs véletlenül ilyen izzótok? Hátsó lámpa, kétszálas.

A fiúk csak néznek, semmi reakció. Mígnem az egyik ránéz a pólómra, és azt mondja: Türkiye! Ugyenezt mondja a másik kettő is, olyan örömmel, mint akinek kellemes emlék a 150 éves fennhatóság. Igen, mondják, törökök, oké, megnézik, van-e. Közben kérdezem, kié is volt a 9-es szám a legendás török csatársorban? Ilhan Mansiz?

– Nem, Hakan Sükör.

Viszont izzó nincs, illetve van, piros, magában piros, elvégre ez tuningshow, nem közlekedésbiztonsági buzibár. Nem baj, jó lesz, köszi. Hakan Sükür kettőt ad, és egy gáláns intéssel jelzi, ajándék. Én pedig megköszöntem, lefotóztam a legendás csatársort, bepattintottam az izzót és már indultam is kabriózni irigylésre méltóan vékony, alumínium csajommal.

 

Először is elnézést kérek a rettenetes szóviccért. Nem szép dolog ez így hétfőn délben, ráadásul a kölniszagól homályos tekinettel az ember nem szívesen viccelődik. Kivéve engem, aki itt ülök a 2008-as szezonnyitó Tuning Show-n a BNV D pavilonjában.

Ma is tart a rendezvény, a családi ebédet ilyen módon megkerülő autorajongók ma sem maradtak otthon, hasonlóan a tegnapi és tegnapelőtti naphoz. Azt is el tudom képzelni, hogy a hosszúra tervezett locsoló-körút egy pár órával eltérül eredeti vektorától a BNV felé.

Nem kerülgetem tovább a forró kását, megmutatom miért kattintottak!

 Ilyesmiket is lehet itt venni, tehát aki ma kijön, sok pénzzel jöjjön!

 

A B pavilonban tett kirándulásom eredménye a következő kép is, csak tegnap valahogy kimaradt a szórásból. Arról van szó, hogy vevőt kell csalogatni, minden eszközt meg kell ragadni arra, hogy a kedves érdeklődő pénztárcáját most, vagy később kinyissuk.

Erre tipikus példa a jó csajok alkalmazása, mert otthon a haverokkal nézve a valamelyik standon készült képeken lévő csajokat, hamar azonosul az emberben a két fogalom: jó csajos stand = jó csaj = jó termék. Ez ugye eddig világos, nem véletlen, hogy a világon szinte mindenütt így csinálják.

El tudja Ön képzelni, hgy egy olyan céghez illetve márkához húzzon a szíve, ahol mondjuk büdös zoknit kell szagolni? Esetleg koszos gatyát? Két hetes februári vászonzsebkendőt? Ennyire azért nem súlyos a helyzet persze, meg lehet, hogy jópofa is.

Itt ugyanis arról lesz szó, hogy kérésre egy domina külsejű hölgy, egy rendőrautónak tűnő tárgy előtt embereket kérésre megbilincsel. Egyeseket le is térdeltetett saját kérésre - feltehetően. Igazi öröm volt nézni, így megoszton Önnel a kollektív tudást:

Ön megbilincseltette magát, esetleg gyermekét vagy egyéb családtagjait?

Nagy Zoltán olvasónktól kaptuk a következő képeket. Neki köszönjük, olvasóinkat pedig kérdezzük, láttak-e már ehhez foghatót. Erősen úgy néz ki, mintha barkács lenne, az egyik hátsó kerék is elég gyanús szögben áll, mindazonáltal photoshopnak túl jó, barkácsnak túl rossz. Néztük a Wikipedián, a magyaron véletlenül pont egy Totalcar teszt volt belinkelve, az angol oldalon meg csak kéttengelyest láttunk.

Oké, akkor barkács. De ki? Mikor? Miért? És ezt most így hogy?

Tavaly volt az első, de nekem akkor még nem volt Voyagerem. Most már van, tehát felkerekedtünk családostul, es elgurultunk legfeljebb százzal az M1-es 29-edik kilométerkövéhez, ahol a Gastland hotel-étterem komplexum parkolójában és parkjában megtörtént a Második Magyar Chrysler Busz Találkozó, vagy valami ilyesmi. Vagy ötven autó, vagy ötven család, baráti légkör, számtalan gyerek. Íme, itt egy galéria, képaláírásokkal: ezt látta ott, aki tegnap arra járt.

A képre kattintva feliratos galéria nyílik

És hogy miért mentem legfeljebb százzal? Műszaki okból. Április első hetében viszem szervizelni a Voyagert, utána majd elmesélem, pontosan mi történt, de addig is azt javaslom minden 2,5 literes VM Motori-dízelesnek, ódzkodjék a motormosástól!