Utoljára azt hiszem 10 évesen éreztem úgy, hogy a csalódottságtól elsírom magam. Aztán múlt vasárnap, ráadásul mindezt egy rohadt nyeregcső miatt. Most egy remek Canyon Strive enduro bringám van, ennek lényege, hogy elég rendesen lehet vele gurulni terepen lefelé, viszont az áttételezés, a futómű és a geometria is alkalmas arra, hogy feltekerjek a hegyre. Svájci bicska, imádom.
Nincs mindenkinél hetvenmillió forint otthon a cipős dobozban az ágy alatt, s akinél van is, az sem biztos, hogy ennyi pénzt okvetlenül használt autóra akarna költeni. Ez áll az érem egyik oldalán. A másikon meg az, hogy a Rolls-Royce Phantom egy pokolian kívánatos tárgy.
Valószínűleg ennek a gépnek köszönhető a 70-es évek közepének Ferrari-dominanciája a Formula 1-ben, de az autót magát csak mostanság fedezték fel újra. És használják is – legalábbis ezen az imolai pályanapon elég gyorsnak tűnik. A Ferrari 12 hengeresének hangját pedig képtelenség megunni.
Semmi kis videó az egész. De nekem azonnal becsípődött tőle a baszki-idegem, és egy darabig a monitorra bámulva baszki-baszki-baszkiztam, és egymás után asszem négyszer nyomtam meg a play-gombot. Nem is nagyon fűznék hozzá sokat, tessék élvezni, ahogy emberi kéz érintése nélkül készítik elő aszfaltozásra a terepet.
What do you think of this set up?
Közzétette: International Operators – 2017. április 30.
Ha nekem egyszer ilyenem lenne, titkos hősként járnám éjszakánként a mattfeketére festett géppel az országot, és minden kátyút körbenyiszálnék vele. És reggelre hanyagul a közútfenntartó küszöbjére dobnám a listát: ide tessék belepotyogtatni az aszfaltot. Ruhára is van ötletem: testrefeszülős, Batman izmosított overáljához hasonló, de sörhasat formázó narancssárga ruci, hozzá fényvisszaverő anyagból készült palást. Az övön két-két 0,33-as aludoboznak kialakított kis táskával. És persze munkavédelmi sisak. Már csak egy jó név kéne hozzá. Valakinek valami ötlete? Nem, a Bitu-man nem jó, aki beírja, azonnal szétültetem.
Igaz, hogy a magyarországi töltőhálózat még nagyon is hiányos, de kis tervezéssel bárhová el lehet jutni. A horvátországi nyaralás teljesen sima ügy, a nyugat-európai utazások meg játszi könnyedséggel oldhatók meg, a Supercharger hálózatnak köszönhetően.
Ma egy éve vagyok boldog MX-5 tulaj, és azon túl, hogy minden reggel egy kicsit könny szökik a szemembe a rozsdás sárvédők miatt, minden együtt töltött perc öröm. Amúgy köszöni, megy mint a kisangyal, olajból is csak nagyjából öt deci tűnt el a 10 ezer kilométer alatt. Viszont tavaly október környékén parajelenség törte meg a felhőtlen kapcsolatot: alkalmanként a váltó kidobta az egyest.
(Sajnos a váltóról ez az egy fotó készült, és mivel nem voltam jelen a szerelésnél, arról sincs kép. Emiatt MX-5 vonatkozású mémeket raktam a posztba.)
Nem mondom, hogy az augsburgi Mazda-múzeumba vezető úton fellépett nem is olyan kis malőr miatt nem volt bennem az ideg a hazaúton. Történt ugye, hogy a fene tudja, hogyan, de lelazult a 27 éves Mazda 323 első féltengely-anyája. Ennek köszönhetően olyan hangok jöttek bal elölről, hogy amíg ki nem derült a dolog, azt hittem, menten kettétörik a féltengely, kiesik a kerék vagy darabokra hullik váltó. Esetleg mindezek egyszerre, a zsúfolt német autópályán. És bár ugye meglett a kattogós búgás okozója, és meghúztam az anyát, le is biztosítottam, sajnos a kerékcsapágy hallhatóan nem úszta meg az affért.
Szegénykém búgott, mint valami asztmás, homokot bedarált Rakéta-porszívó. De nem is ez önmagában okozta a folyamatos stresszt, mert alapvetően bíztam benne, hogy ha búgva is, de hazahoz a kiskocsi. Csak hát biztos nem lehettem benne. Stresszeltem, mint egy érettségiző diák.
Ezért minden gyanús neszre felvettem a taxis pózt. Tudják, amikor az ember ráhajol a kormányra, és fuvart vagy házszámot vadászva figyel, de nagyon. Én meg, mint egy vadászkutya, igyekeztem ráfeküdni a hangokra. Kattog. Nem. De kattog. Föttög. Francokat, föttögés nincs is, csak a filmekben. Darál. Nem darál. Dübög. Nem dübög. Dehogynem. Basszameg, ez dübög.
Merő provokáció ez, tudom, de ezúttal ismét fontos dolgokat tanulhatunk meg az autók biztonságáról és ez a tudás felülír minden szóbeszédet. Ebben az országban kevesen vásárolnak öreg autót, ha újra is volna pénzük, de legalább ennyire kevesen tudják, hogy mekkora esélyük van túlélni egy balesetet az idős és mekkora a fiatal autóban.
Rizsavi Tamást leginkább az elképesztő (főképp Budapestet ábrázoló) fotóiról ismeri a Facebook közönsége. Ő az, aki talán már Budapest és Magyarország összes magasabb pontján járt.
Most kicsit alacsonyabbról, munka közben saját magáról lőtt egy timelapse videót, ahogy a Köki és Tárnok között suhan, ha jól sejtem egy személyvonattal.
A BMW Magyarország az idén is szervezett egy kísérő programot a balatonfüredi Concours d'Élégance-hoz, amit úgy kell elképzelni, mint egy normál sajtótesztet. Az újságírók beülnek mindenféle autókba – ezek most Minik voltak –, majd irány a Balaton.
Az ebédet Gyulakeszin, Tolnay Klári egykori birtokára szervezték, ahol a villa udvarán három M3-as várt minket, és persze egy ős-Mini, elvégre az idei esemény részben a Miniről szólt. Ilyenkor általában az öreg autókat is lehet vezetni, de most leszakadt az ég. Rövid pingvinezés után végül feladtuk: a Bavarian Classics autói kegyelmet kaptak, pláne, hogy az E30-as M3-as már el volt adva, ilyesmit esőben újságíró kezébe adni rossz ómen az Álmoskönyv szerint.
Az autó a vezetőjétől komoly papis vezetési szemléletet követel. A 100 lóerő és az 1.6 tonnás tömeg mátkaságának gyümölcse egy ízig-vérig tohonya tehén
Meg tudom magyarázni. Fagyos január volt, amikor születtem, nagyapám még rendőrként szolgált, így a kapitányság civil, piros Ezerötösével vitt haza a kórházból. Ez volt az első autós élményem, persze semmire nem emlékszem belőle, hogy is emlékezhetnék? Nem hiszek az előre elrendelt dolgokban, mégis úgy érzem, idáig kell visszavezetnem a szálakat. Később a családban is keleti blokkos autók voltak, a kétezres évek elején váltottunk csak Suzukira, addig bőven gyűltek az emlékek. Sokan ma már áldják a sorsot, hogy nem kell többé szociautózni, nekem viszont csak most jött el az idő.
Ha autóbuzulásról van szó, nincsenek határok
A pénteki napot csak arra szántuk, hogy a Mazda-múzeumban a lehető legtöbb anyagot összeszedjük. Illetve arra is terveztünk időt szánni, hogy a péntek reggel meghirdetett, nagyon is exkluzív múzeumlátogatásra érkezőkkel körbefussunk a kocsik között.
Amíg az előző napi bulika kellékeit pakolták össze, minden autót, plakátot és feliratot próbáltunk megnézni. 2-3 óra után leolvadt az agyunk, de nem lehetett leállni. Ígéretet kaptunk arra is, hogy ha valamelyik Frey megérkezik, a legérdekesebb autókat kinyitva is megnézhetjük. Addig is átadtam a nyitott ajtókkal pózoló Autozam AZ-1-nek Karotta üdvözletét, aki csak annyit írt a pénteki fotót látva, hogy pusziljam meg a sirályszárnyas kisautó hónalját nevében.
Az olvasóknak péntek reggel közzétett felhívásra nagyon hamar elkezdtek jönni a jelentkezések, legnagyobb örömömre 6-8 emberben volt akkora lelkesedés, hogy pár órán belül áttervezze a napját és eljöjjön Augsburgba. Aztán végül gyerekekkel együtt tizenkét TC-olvasó jött össze az udvaron. Akkora szerencsénk volt, hogy Joachim Frey pont akkor érkezett meg, amikor elindultunk a bejárat felé. Azonnal felajánlotta, hogy ő maga vezeti körbe a társaságot.
Parádé, háromféleképp
Imádom megnézni a többiek képeit egy-egy Parkoló Parádé után. Több okból is jó móka: egyik az, hogy még nem láttam olyan galériát, amiben ne találtam volna legalább egy olyan autót, amit nem vettem észre a Parádén. És számtalan olyan kép van, amin ugyan egy olyan kocsi szerepel, amit én is láttam, esetleg én is fotóztam, de azt a részletet észre sem vettem, ami miatt a másik a kioldóra nyomott. Vagy például azért, mert nem is jártam ott, ahol Rézmányi Balázs fotózott.
Aztán különösen érdekes, amikor a csajok is nekiállnak kattintani. Görgei Lilla és Kéner Eszti már sok olyan eseményen csinált saját galériát, amit vagy mi szerveztünk, vagy nagy számban részt ettünk rajta (Millenáris Velodromok, Oldtimer Premierek, Faluvégi Farolások, Parkoló Parádék, stb.). És ők mindig kicsit másképp látják a dolgokat, mint mi. Más emberekre, más részletekre figyelnek fel. És éppen ezért egészen különleges hangulatuk van a csajos képeknek.
Azt hittem, itt a vége
Mint valami rossz regényben: minden csodásan kezdődött, a nap vakítóan szikrázott, szép autók, szép helyek, érdekes emberek. De egyszer csak elkezdtek gyülekezni a felhők Zoltán feje felett, szó szerint is, hogy aztán... Tényleg, egy tehetségtelen forgatókönyvíró is cikinek érezné, annyira sablonosan alakultak a dolgok.
Ahogy azt már korábban említettem, volt valami átkozott nyiszorgás, valahonnan a bal első kerék felől, és többen is próbáltuk megfejteni, de hasztalan. És mondtam azt is, nincs mit csinálni, elindulok a 323-assal Augsburg irányába a Mazda-múzeum megnyitójára, aztán reménykedem, hogy a hiba elmúlik, kimozogja magát. Épp ezért az induláskor csak magyar autópálya-matricát vettem – ahhoz, hogy az osztrákba is befektessünk, előbb jussunk le Mosonmagyaróvárig.
Na, ez kimozogta magát. Először csak koppant picit. Aztán gyorsításra kopogott, de később abbamaradt. Aztán folyamatosan ropogott. Az autópályán, a mellettünk elhúzó kamionok szelétől megcibáltan vánszorogtunk az első kijáratig. Nem hogy zabszem, de egy amőba sem. De asszem, most megvan, tudom mi a baj. De szerszámhiány van. Mindegy, megoldjuk.
Milyen út ez? Hova? Minek? Tessék:
Nyugi, kimozogja
Kis spéttel íródó naplómban ott tartottunk legutóbb, hogy nagyon vártam, hogy megérkezzen hétfőn a vezérlés-készlet, mert a nem belevaló szíjjal és görgővel nem tudtam volna összerakni a Mazdát.
Mikor aztán elmentem átvenni a rendelt alkatrészeket, fanfárok harsogása közepette emeltem a magasba a jó méretű vezérműszíjat: itt van, ő az, akire vártam! Persze egyéb okok miatt csak valamikor este hat felé szabadultam be a műhelybe, de a szombatiak alapján sétagaloppnak ígérkezett a beszerelés. A leírás egyszerű és tömör, mindent jelre rakni, nincsenek trükkök. Azt a pici problémát leszámítva, hogy a szöveg és a rajz is említ egy alkatrészt, amit a főtengely végéről le kell egy célszerszám segítségével (ezzel a bizonyos eszközzel kell ellentartani, amíg letekeri az ember azt a valami 160 Nm-re lehúzott, 21-es fejű csavart). Már hogy nem az a baj, hogy említi, hanem hogy ilyen alkatrész ott nincs az én autómon.
Múlt szerdán az új Suzuki GSX-R1000 bemutatóján jártam a Hungaroringen, a hármas és a tizenötös kanyar között rohangálva szokatlan dologban botlottam meg. Ez volt az:
A lehetőségekhez képest egész kényelmes ütemezéssel gondoltam készülni az augsburgi Mazda-múzeumba vezető túrára. Múlt hét csütörtök-pénteken beszereztem a szükséges alkatrészek kilencven százalékát. Úgy terveztem, hogy szombaton lecserélem a Mazdán a vezérműszíjat, kidobálom a régi fékbetéteket, kap friss olajat a motor, a váltó, az osztómű, meg a hátsó difi. Olajszűrőt is kap újat – nem vihog, nem feltétlenül kell, mert a gyári előírás erre az autóra az, hogy 5000 kilométerenként kell olajcsere, de csak tízezrenként kell szűrőt is cserélni. Ja, és ha már alatta vagyok, kap új hűtőfolyadékot is. Meg a kipufogódobot is lecserélem. És ha még a napba belefér, fékolajcsere is lesz.
A vezérlés minden eleméhez könnyű hozzáférni, szinte gyerekjáték volt eljutni addig, hogy levegyem a fogazott szíjat. Tényleg, minden olyan simán, minimális fejvakarással jött szét, hogy a kézikönyvet csak néha kellett fellapoznom. Aztán, mikor az ujjaim közt pörgettem a teljesen egészségesen kinéző vezérműszíjat, fogtam a szűziesen érintetlen dobozt, felbontottam, kivettem az új szíjat, és… szívrohamot kaptam.
A hétvégén Balatonfüreden lement a Concours d'Elegance, és mint minden szépségversenyen, itt is díjakat osztottak. Ezek a galéria alatti táblázatban részletesen olvashatók.
Az oroszok mindent máshogy csinálnak. Például a versenyszántást is. Mondjuk az eredményességéről nem vagyok meggyőződve.
Kis kerék, gyári kipufogó – becsicskultam?
A napokban olvastam a közleményt, amivel a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület turnézta végig a magyar sajtó arra fogékony részét. Csodás szöveg, érdemes elolvasni – a lobbiérdekekből, előre kitervelt és szándékos hisztériakeltés minősített esete. Nem csoda, hogy a hozzá nem értők a közleményt olvasva simán olyan cikkeket írnak, amiknek a lényege, hogy nem kellene bütykölgetni az autót, meg hogy több százezer életveszélyes autó rohangászik az utakon.
Aztán most meg itt állok, és szerelem fel a gyári 14-es alukerekeket, a gyors gázcserét segítő sportdob helyére az eredeti végdobot csavarozom vissza. Ha nem magam csinálnék mindent, azaz _bütykölnék_, még én is azt hihetném, becsicskultam, összetojtam magamat a pestisjárvánnyal és az emberiség, de legalábbis a magyar autósok kihalásával fenyegető közleményt olvasva. De ilyesmiről szó sincs: a 323-assal a héten egy kvázi-emléktúrára megyünk, ráadásul viszonylag messzire.
Ilyen volt az idei első Parkoló Parádé
Ezerrel készültünk az idei első Parkoló Parádéra, mindenki mondta a magáét, és éreztük, ez a PP most durvább lesz, mint bármelyik korábbi. Nem tudtuk, csak sejtettük, mert régen volt az utolsó, és nem múlik el úgy hét, hogy valaki ne kérdeznem meg minket, mikor lesz a következő Parádé.
Hiába na, ha valami jó, azt az emberek szeretni is fogják. És a Parkoló Parádé jó, mert jó arcok jönnek (ezek vagytok ti, drága olvasók), és olyanok szervezik, akik szeretik a jó arcokat. És ha egy rendezvény jó, sokan jönnek. Ez eddig is így volt, éppen ezért, a korábbi tapasztalatok alapján most abban maradtunk, páran közülünk körbemennek, és az általuk kiválasztott témában fotóznak. Így nem kell mindenre figyelni, elég lesz csak a szocialista autókra, a keményen átépítettekre vagy mondjuk a japánokra, amerikaiakra koncentrálni.
Nemrég Győrben jártam, és kis ajándékcsomagot nyomtak a kezembe a túra végén. Ennek a csomagnak voltak értékesebb részei, ezek majd egy Mohó Hiéna tárgyát képezik, de ugye nem titkoljuk: először mi hiénázunk.