Egy néni ott ténfereg, nyilván buszra vár, benéz oda, ahonnan én jövök, nincs köztünk több, mint tíz méter, aztán hátat fordít, és ott marad az átjáróban.

Mai cikkünk blogposztja.

Őskövület jellegű kommentelőnk, Hammer küldte az alábbi videót, mintegy válaszként azoknak, akik a régi idők autóversenyeit sírják vissza és keseregnek a túlzott biztonsági előírások miatt. Nos, ez a kemény, nem a vídia, azt hiszem. Ilyenkor döbbenhetünk rá, valójában mekkora szerencsejáték volt akkoriban a versenyzés.

A másik döbbenet pedig az, amikor a pilóta feláll/kiszáll és elsétál a roncstól. Iszonyat nagy mázli, kemény képsorok. Akinek pedig mindez kevés, annak itt egy gigahosszú összeállítás. Azt hiszem, a biztonságba fektetett pénz soha nem fölösleges. Gondoljanak erre, amikor visszasírják a légzsák nélküli időket vagy átkozzák az ABS-t egy utcai autóban...

Killed Myself When I Was Young from The Jalopy Journal on Vimeo.

Múlt hétvégén a Hankook szervezésében részt vettem egy hétvégi amszterdami kiruccanáson, ahol sok más egyéb érdekes dolog mellett egy DTM és egy SEAT kupa futamot is sikerült megtekintenem – televízión.

A Hankook a DTM sorozat gumibeszállítója, ami eléggé jól cseng a legnagyobb európai, a német piacon. Tekintve, hogy a gumikat itt, Rácalmáson gyártják, az árak még a magyar adókkal is elég rugalmasak, az átlagos piaci ár alatt vannak, és a teszteken sem szerepelnek rosszul: a kisebb méretben az ajánlott, a nagyobban a jó minősítést érték el, ami az árakat tekintve igencsak szép eredmény.

Szóval eléggé jól áll a szénájuk, itt volt az ideje, hogy egy kicsit polírozzák a Hankook brandet és erőt mutassanak, így most ők a DTM, az egyik legnépszerűbb német házikupa gumiszállítói.

A DTM-ről annyit tudtam, hogy régen a 190 EVOII üldözte a BMW M3-at, és szorosan mögöttük az Audi V8 ordított. Ez most sincs másként, kivéve, hogy a BMW csak jövőre tér vissza a sorozatba, tehát most egy Audi-Merci bajnokság, tehetséges pilótákkal. Itt versenyez például David Coulthard akinek a legjobb Formula1-es helyezése egy VB második hely volt 2001-ben, sajnos nem kedvezett neki a Schumacher éra. Előfordul a pályán Ralf Schumacher is, hasonló sikerrel, mint annó az F1-ben.

Csajok a DTM-ben

Susie Stoddart aranyos, egy barbirózsaszín C-osztállyal megy, Amúgy onnan lehet felismerni, hogy általában ő az utolsó harmadban végez. Érzékenyebbek biztosan emlékeznek az előző DTM futamra, ahol a komplett tankolóberendezés csövét rántotta magával, míg egy gyors balkanyarban elhagyta.

De a kedvencem nem ő, hanem a Hankook sátorban (akarom mondani erődítményben) vendégül látott svájci csaj, Rachel Frey, aki teljesen az utolsó lett, egy kör hátránnyal, csak a kieső Albuquerquet hagyta maga mögött. Mint csaj aranyos, de mint autóversenyző nem különösebben eredményes, a weboldalán ott van minden infó róla, cartban és formula autóban is a középmezőnyben szokott végezni, 3-4-ik helyei voltak a legjobbak. Mentségére szóljon, hogy a DTM-ben most debütált, az Audijával elektromos gondok voltak, egyszer a pályán kívül s volt, így annak is örült, hogy a betegeskedő kocsival egyáltalán célba ért. Csinos, szőke, GT kocsit is vezet (pl. 2010 LeMans).

Visszatérve a Hankookhoz, most, hogy mindenki megelégedésére ők a beszállítók, elég nagy apparáttal közlekednek versenyről-versenyre: két nagy kamion, benne 1000-1300 abroncs, a jósolt idő függvényében. A gumikat a versenyek előtt felszerelik, és innentől a sors kezében vannak a pilóták, ugyanis a komplett szerelt kerekeket sorsolásos alapon használják egész hétvégén. A komplett gumisműhely működését megtekinthettük, ahol természetesen egy magyar srác is dolgozik.

Mindehhez az kell, hogy a kocsik méretei megegyezzenek, és ez így is van jól. Az autóknak egyébként az égvilágon semmi köze nincs az utcai kocsikhoz, sokkal inkább egy GT versenyautó, utcaira hasonlító ruhában. Karbonszálas szerkezet, középmotor, V8, középen ülő vezető, gombok a kormányon. A hangjuk eléggé rendben van, főleg a régebbi Merciké, amit ott a helyszínen trombitatív kipufogónak neveztem el.

A verseny szépen lement, a Hankook főhadiszálláson tekintettük meg, tévében.

A vasárnap Wéber Gábornak nem sikerült túl fényesen, egy hetedik hely lett a jutalma a sorstól. Különösebben nem mérgelte fel magát ezen, átöltözés után ott ült velünk jó egy órát a Hankooknál, és a versenyélményeivel szórakoztatta a Hankookos különítményt.

A versenyhétvége további két kellemes meglepetéssel szolgált, az egyik, hogy Gáborról közvetlenül a versenye után készítettem egy nyelvkilógatós portrét, ahol nagy csatában a második lett (SEAT Supercupa). A másik, egy szombat esti kellemes hajókirándulás Amsterdam csatornáin, ha nem volt még arra, itt egy érdektelen képgaléria, lapozza át.

Egy holland oldalon jött velem szembe ez a fotó, és mivel nem értek a krákogó német tengerészek nyelvén, és a fordítóprogramok sem köptek ki értelmezhető magyarázatot rá, először azt hittem, valami jóféle sufnituning két párszáz eurós, kert végében talált roncsból. De túlságosan is jófélének tűnt, elkezdtem guglizni.

Bizony, a sokak számára már régmúltban egy igazán nagy dobás volt Budapesten: a Népligeti körverseny. Nemzetközi szintű, komoly megmérettetés szalmabálákkal burkolt fák között, nem kicsi tempóval.

A Lepoldsportvideó jóvoltából (akik Bálint Árpád gyűjteményét dolgozzák fel már egy ideje) egy jókora ablakot nyitunk a korra, mikor apáink sűrű barkóban, trapézgatyában fütyülték a Stonest és a Beatlest, anyáink kicsattanó fiatal csajok voltak... és a pályákon, a Népligetben két keréken fordultak az 1000 TC-k, felcsapott orral zúztak a 02-esek, a százas Skodák pedig keresztben érkeztek a kanyarokba.

Közben pedig az árnyas fák alatt gyerekek százait fertőzte meg egy életre egy-egy letámasztott E-Type, vagy E3-as BMW, Maserati vagy Giulia Familiare. Ha pedig azok nem, akkor a város közepén bömbölő versenymotoroktól szédült meg...

Mesés idők, képkockánként kimerevítve néztük végig Csikóssal, zseniális. Jó szórakozást!

Ez a sztori mindenkinek kötelező. Akinek volt autója a rendszerváltás előtt, annak emlékezni, akinek nem volt autója, vagy talán nem is élt, annak tudni.

Mai cikkünk blogposztja.

Az ECO-üzemmódba kapcsolt kamion ugyanis nem más, mint egy gördülő forgalmi akadály. A mögötte tucatszám feltorlódó, kilencvenes tempóra limitált, és annak megfelelő útvonaltervvel útjára bocsátott sofőr baromi frusztrált lesz, ha nem éri el időben a kijelölt célt.

Mai publikációnk blogposztja.

A mai napra öregmerci szerelgetést terveztem. Aztán öcsém hívott reggel, hogy tudok-e róla, hogy a hétvégi Mercedes-csillagtúra rajtja ma délelőtt van a Roosevelt Széchenyi téren (nem is tudom, átnevezték már?), mert éppen most voltak bent náluk a reggeli műsorban a szervezők. Alapvetően viszolygok az ilyen elitistának tűnő rendezvényektől, de arra gondoltam, láthatok ott számomra is érdekes autókat, egyik ismerős biztosan ott lesz az állólámpás mentőjével, szóval robogóra kaptam, irány a belváros. Végül is, a W108-as szerelgetése mellé, betétprogramnak nem is rossz.

Már az Andrássy végén elkezdett bedugulni a forgalom – áldottam az eszemet, amiért nem kocsival jöttem. Kerülgetem a gyönyörű időben egy helyben álló autókat, láttam, szemból már jön pár OT rendszámos Merci. Közben elhaladtam egy tekintélyes Mitsubishi konvoj mellett (basszus, már annyiszor el akartam vinni a Sigmámat egy ilyen Mitsubishis rendezvényre, kicsit lehessen a sajátjai között, de eddig egyszer sem jött össze), a dugó egyre sűrűbb lett, az Oktogonhoz érve (Oktogonnak hívják még?) piros-kék zsizsgést láttam. Ha valahol ennyi villogó van egyszerre bekapcsolva, ott vagy forgalmat biztosítanak, vagy baj van.

Nos, itt sikerült összejönnie mindkettőnek. A Mitsubishi-konvojt biztosító rendőrmotorosok egyike elé a megkülönböztető jelzések ellenére kihajtott a Burger King előtt egy autós. Hogy pontosan mi volt, fogalmam nincs, az eleje kompletten megsemmisült. Szerencsétlen motorosrendőr pont úgy kapta el az autót, hogy a motor bal hengere akadt bele a kocsi elejébe. Pontosítok, a motorosrendőr nem volt szerencsétlen. Nagyon is szerencsés volt, egyetlen karcolás nélkül megúszta a dolgot. A motor viszont feláldozta magát gazdájáért, ami csak kiállt róla, az letörött, az ütközés ereje kitépte a bal oldali bukócsövet a rögzítési pontjából, de láthatóan a legnagyobb energiafelvevő a jobb oldali henger volt.

Sokszor hallottam már BMW bokszerekre panaszként, különösen az endurókra, hogy irtózatosan könnyen sérül a szelepfedél, szerencsétlenebb esetben bukáskor az egész hengert le lehet tépni. Ennek a motornak a hengere nem szakadt le, sőt, a szelepfedél sem sérült látványosan, de egész biztos vagyok benne, a nagy fehér bálna ezzel az alutömbbel tépte szét az elsőbbséget meg nem adó sofőr autójának elejét. Szolgált 15 évet -az öreg bokszer 1996-os évjáratú volt, ahogy így elnéztem, minimum gazdasági totálkár.

A két jármű összecsattanása után a BMW még átvágódott az Oktogon túloldalára, mázli, hogy útközben semmi nem volt előtte, de egy, a röppályája végén parkoló Opel lökhárítóját még meggyűrte, közben átfordulva a motor bal oldalán is rombolt az aszfalt. A felhasadt üzemanyagtartályból vékony sugárban folyt a benzin a forró kipufogókra, ezért a szerencsétlenül járt rendőr egyik kollégája a leghamarabb keze ügyébe kerülő Fantás palackból kilocsolt üccsivel igyekezett hűteni a rendszert.

Az ügymenet teljesen profi volt, nem volt semmi heves érzelmi kitörés, igaz, mikor én a helyszínre értem, már akár 30-40 másodperc is eltelhetett az ütközés óta. Az egyik motorosrendőr higgadtan elemezte az esetet az autós ellenféllel, mindenki a dolgát végezte, jöttek a tűzoltók, leszórták homokkal a kiömlött folyadékokat, minden eshetőségre felkészülve egy tűzoltó porral oltóval felszerelkezve ügyelt, ne legyen még melegebb a helyzet. 

Egészen hihetetlennek tűnt a roncsokat látva, hogy senkinek nem lett baja. Szerencse ez ilyenkor mindenkinek, a motorosnak, meg az autósnak is. Nem mindegy miért kel felelnie a baleset okozójának- Stohl Buci esetében is megemlítette Ommm, hogy ha nem olyan autókkal történik a baleset, amilyenekkel, Bucinak lehet, hogy egy emberélettel kellett volna elszámolnia a bíróság előtt. A balesetet szenvedett rendőrrel még a ruháját is átnéztük, de semmi nyomát nem láttuk a bukásnak. Szerencsére az autónak is voltak tervezetten gyűrődő, baleset esetén energiát roncsolódással elnyelő elemei, és a motor felépítése, a kiálló henger, a bukócső is segített, hogy ne egy pépessé roncsolt lábú rendőrt kelljen az eset után rokkantnyugdíjba küldeni. Apropó nyugdíj: a rendőr srácnak volt egy fontos mondata: nem valószínű, hogy egy ilyen buktát 57 évesen is baj nélkül tudott volna abszolválni.

Tudom, demagógnak tűnhet itt is előszedni a korkedvezményes nyugdíj témáját, de talán segít megérteni, miért is alakult ki ez a gyakorlat. Az, hogy például a motorosrendőrök mindennapja erősen stresszes, nem hiszem, hogy bármilyen motoros számára bizonyításra szorulna. Az ember motoron másfajta veszélyeknek van kitéve, mint egyébként, folyamatosan figyelnie kell mindenre, hiszen egy apró baki is sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint autóban. Ha ezt még megspékeljük pár kéklámpás vonulással, súlyos közlekedési balesetnél helyszínbiztosítással (esetleg olyannál, ahol a saját kollégájuk maradt az aszfalton), konvoj biztosítással, nem nehéz belátni, hamarabb elhasználódhatnak az ebben a munkakörben dolgozók, mint a nagy átlag.

Arról, hogy egy motorosrendőr megkülönböztető jelzésekkel való vonulása mennyire idegfeszítő lehet, az jutott eszembe, amit egyik ismerősöm mesélt, aki korábban motoron is szolgált: ha sietni kellett, inkább fel sem kapcsolták a szirénát, csak a kék lámpát, mert az emberek teljesen összezavarodtak a vijjogásra, és rendszeresen a nagy sebességgel közeledő motoros rendőr elé kormányozták a kocsit.

Tudom, nem kötelező motorosrendőrként szolgálni 50 évesen is, lehet aktát tologatni, meg traffipaxolgatni, hogy a többi ilyenkor előjövő sztereotípiát most ne is említsem. Az előbb említett barátom például egyike azoknak, akiket még a saját kollégái is hobbirendőrnek hívnak, és csak akkor fog nyugdíjba menni, ha kényszerítik rá. Ő szereti ezt a szakmát, de legalább megvan a lehetősége, hogy miután szolgálati évei során lőttek már rá gépfegyverből, dobtak rá kézigránátot, lökték fel rendőrmotoron, valamivel hamarabb menjen el nyugdíjba, mint legtöbbünk. Döntse el mindenki maga, nagyjából egyensúlyban van-e a mérleg akkor is, ha a rendőr/tűzoltó, stb. által elvégzett munka van az egyik serpenyőben, az érte kapott fizetés és juttatások a másikban, de ebből tálkából kivesszük a korkedvezményes nyugdíjt.

Ami pedig a baleset tanulságait illeti: jó volt látni, hogy nem a szokásos fehérpólós nyári ruha volt a motoroson (ami lássuk be, lehet, hogy kényelmes, mert kánikulában nem izzad bele úgy az ember, de egy kis bukásnál konkrétan semmiféle védelmet nem ad), hanem egy egész tisztességesnek tűnő motorosruha. Kicsit jobban figyeljünk a forgalomra, különösen most, hogy megint kezdjük felhúzni az ablakokat, hogy a klíma segítségével kirekesszük a városi forróságot, meg utcazajt. Így a szirénát is nehezebb meghallani. Nem csak a rendőrt, a mentőt, tűzoltót is később vesszük észre. Nekik pedig a KRESZ szerint is jár az elsőbbség, ez nem eldöntendő dolog. De ha a KRESZ nem elég érv, hallgassunk a józan eszünkre, és figyeljünk oda a kéklámpásokra.

 

Van államtitkár, aki 466 ezer kilométeres A6-ossal jár. Az állami vezetők közül még a statikusabb szerzetek is simán mennek évi 60 ezer kilométert. Hamarosan mint Skodákat amortizálnak.

Mai publikációnk blogposztja.

Érdemtelen elkezdeni a prémium-nem prémium vitát, pontosan definiálni úgysem tudja senki, de az vitán felüli, hogy a DS4 minőségben, kidolgozásban és kifinomultságban messze túlmutat a Golf–C4–Astrán és bátran vállalható egy BMW–Mercedes–Audi-hasonlításban is.

Mai bemutatónk blogposztja.

Engem érdekel a drift-sport. Csinálnám is, de gyíkarc vagyok. Télen még csak-csak elmegyünk kicsit hókocsizni a cimborákkal, de eddig nem embereltem meg magam eléggé, és nem voltam kint semmilyen hivatalos edzésen. Pedig szombaton már majdnem. A vasárnapi gymkhana verseny edzésnapján lett volna mód egy kicsit szárnypróbálgatni, kérdezni a tapasztaltabbaktól, mit, hogyan kellett volna csinálni. De aztán sajnos keresztülhúzta a terveimet egy családi program, amit nem volt pofám lemondani. Meg a lengéscsillapítók sincsenek a helyzet magaslatán a 200 Eurós Sierrában. Meg a szilenteket is ki kellene cserélni a vadiúj, keményebb poliuretán szettre. Meg nincs elég gumim. Láthatóan csak egy valamivel vagyok kellőképpen felszerelve: kifogásokkal. De kibabrálok magammal, és elkezdem módszeresen megszüntetni a fenti problémákat. Persze, ahogy magam ismerem, találok majd új kifogásokat.

Szóval az a lényeg, hogy szombaton nem sikerült kijutnom, de vasárnapra már megígértem a HDSteam RC-driftereinek, hogy kimegyek, és megnézem, milyen is az 1/10-es autókkal rendeznek driftverseny. Az időjárás minden volt, csak ideális nem: lógott az eső lába, a szél folyamatosan, igen erősen fújt. Ezek a dolgok így együtt értelmetlenné tették a futam megrendezését, így sajnos a verseny végül elmaradt. A srácok azért saját maguk és a közönség szórakozására autókáztak jó néhány órát.

Így viszont lehetőségem nyílt, hogy alaposabban megnézzem, mi is ez a gymkhana, hogyan játsszák ezt nálunk. Éhségemet csillapítandó gyorsan vettem egy gyrost, és hogy ne teljen értelmetlenül az idő, míg majszolok, elindultam körülnézni a placcon. Volt persze tucctucc zene (a változatosság kedvéért néha lehetett hallani a demóautókból djjjündissünnt is), meg autóápolási szereket árusító stand, sport kiegészítőket forgalmazó cég, meg ki tudja még mi minden. Nagyon készültek, de sajnos nem volt nagy tömeg -az időjárás elriasztott egy csomó embert.  Pedig igazán volt minden. Még Carstyling stand is, carstylingos autókkal. A carstyling nekem olyan az autós webes oldalak között, mint a tévében a valóvilág, meg a Barátok közt, jóban-rosszban. Tudom hogy van, tudom, sokan szeretik, nincs is ezzel baj, csak nekem ne kelljen néznem.

Nos, itt aztán megkaptam a magamét. Az a baj, hogy túl öreg vagyok én ehhez. Vagy sosem voltam elég fiatal. Ezek a "tuning" autók különösen egy ilyen rendezvényen hatnak hihetetlenül hülyén. Mikor tőlük pár méterre olyan gépek vannak, amiket valóban tuningolnak, ahol minden átalakításnak célszerű oka van. Ezek meg száz kilós krómfelniken, több tonnás body-kitekkel játszanak tuningautósat. Értem én, hogy sok pénzt, tudást, szorgalmat raknak bele egyik-másikba, de java részük felállította a hátamon a szőrt. Az Ali G-edition Clio csapott először pofán, aminek a grafikája a vándorcirkuszosok kamionjait is megszégyenítően iszonyatos volt, ráadásul minden eleme úgy hullámzott, mint a Balaton. Aztán volt ott lambóajtós Corsa is, csomagtartóban felépített hangszóró-oltárral, erbrassolt angyalkával, akinek a kezében focidrukker-sálhoz hasonló Pioneer-feliratos textil darab feszült. Hátul csak egyetlen kagylóülés volt középen, láthatóan sokat foglalkoztak az átépítéssel, de azért mindenre nem sikerült odafigyelni. A csomagtérajtó gumikéderét fényezéskor összefújkálták fehér festékkel, pont úgy, mint a lambó-ajtó mechanikája környékén mindent, még a kábeleket is. Az A-oszlopra szerelt ellenőrző-óracsoport minden egyes darabja vagy fél számmal kisebb volt a rendelkezésre álló lyuknál -ezeket a réseket diszkrét habszivacs darabkákkal tömték ki.

Igazságtalan lennék, ha nem emlékeznék meg arról az egyszerű, letisztult formájú Corsáról, amelyiket minden ellenkezés nélkül elfogadtam volna. Talán a külső visszapillantókat cserélném le, de ez már színtiszta szőrszál hasogatás. Aztán ott volt a matt fekete, kocka 80-as Audi. Hibátlan. A Swarowsky-kristályokkal ékesített első Audi feliratért külön piros pont járt, annyira nem stimmelt a kocsi többi részéhez. Mindenesetre az világossá vált, nagyon nem az én világom ez a Carstyling, de persze ez nem jelent semmit, addig jó, míg nem egyforma az ízlésünk.

A mattfekete Audinál találkoztam először az "Orbán can't gymkhana" matricával. Ez a szervezők, szerintem kissé erőltetett poénja, amivel az "Obama can't gymkhana" matricákra akartak utalni. Nem túl szerencsés vicc, az Orbán kevésbé rímel a gymkhanára, mint Obama, meg aztán kinek hiányzik, hogy Szalai Annamária betiltsa a gymkhanát.

A tuning-autóknál pontosan úgy ingattam a fejemet, mint megbotránkozott nyugdíjas a mai fiatalok viselkedését látva, de aztán átcsoszogtam a depóba. Itt is ingattam kicsit a fejem, de igazából itt azért, mert nagyon is tetszett, amit láttam. Személyes elfogultságom okán örültem a Ford Sierrából faragott hivatalos gymkhana safety carnak, meg a piros-fehér, nemmondomki (a fogyasztóvédelem beperel) milyen dizájnú Sierrának, a kutyacsont-Escortnak, de nagyon tetszett a hátsó kerekes Focus is. A sok BMW közül engem leginkább Szántó Niki (drifter-csaj!) Z4-e érdekelt leginkább, mert hiányzott az első és a hátsó lökhárítója is. Így olyasmiket is lehetett látni, amit egyébként nem. Például az ideális súlyelosztás elérésében segítséget nyújtó installációt, amire plusz ötven kilónyi vasat rakhattak az első tengely elé. Niki elmondása szerint sokat segít, jó irányba változtatja a kocsi viselkedését, de a korábban felpakolt nyolcvan kilónyi ballaszt már túlzás volt.

Éppen a pályán voltak az amatőrök, mikor a depóban furcsa fogatra figyeltem fel. Bálna Merci mögé kötött két tengelyes tréler, a Merga utasterébe betuszkolt poros sátorlap és egyéb kiegészítők. Hogy múlik el a világ dicsősége... A horpadt ajtajú S-klasse mellett egy erősen viharvert G Merci terepjáró, hozzá tartozó trélerrel. A G oldalának akkora kerekek voltak támasztva, mint amekkora a saját négy terepes gumijának a szélessége együtt. Aztán megjött a nagy kerekek gazdája: egy V12-es bálna. Mercedes W140-es S-klasse driftautó. Ezt azért ízlelgessük egy kicsit. Az a hang, ami a két kipufogócsőből előtört egy nagyobb gázadásra, nagyon nem volt evilági. A 17 éves sofőr elmondása szerint a keményített lengécsillapítókon és a kipakolt utastéren kívül minden gyári. Meggyőzően mozgott a pályán, ráadásul a sofőr tudásának, a V12 erejének köszönhetően az amatőröknél nyertek is a kocsival.

A vonóhorgos bálna mögötti utánfutón egy 190-es Mercedest hoztak, amit egy 14 éves kissrác vezetett. Istenem, mit nem adtam volna, ha én tizennégy évesen egy szakadt 190-essel űzhettem volna autósportot.

 

Volt mit nézni a szerviz-sátrak körül, ráadásul minden pilótával lehetett pár szót váltani. Itt nincsen hűvös profizmus, távolságtartás, futamok után a lakókocsiba menekülés. Itt az emberek még beszélgethetnek a bálványaikkal, lehet fotózkodni, technikai kérdéseket feltenni. Mindenki végtelenül kedves, ezeken a rendezvényeken még ki lehet használni a lehetőséget, és tapintható távolságból nézni egy kialakulóban lévő autós szakág legelső művelőit. Könnyen lehet, hogy pár év múlva erre már nem lesz ilyen lehetőség. Mert ha ügyesen csinálják, ezt a sportot szerintem elég jól fel lehet futtatni, ráadásul igazán tévébarát. Ha én valamelyik kertévénél műsorigazgató lennék, azon lennék, hogy hozzám kerüljenek a közvetítési jogok. Egy-egy futam nagyjából egy percig tart, majd rögtön pályát cserélnek a versenyzők, így minden kanyar iránya megfordul. Bólyadöntés, egyéb hibák plusz másodperceket érnek, a két futam összesített ideje alapján dől el, ki a páros kieső tagja. Egyenesági kiesős rendszerben lehetett eljutni a döntőig. Pörgős, gyors, látványos sport, kevesebb szubjektív elemmel, mint a driftnél -szerintem van jövője.

És én ott voltam az elsőnél!

A sors fintora, hogy miután elintéztem a dolgomat, egy sarokkal odébb éppen elém került, így a piros lámpánál szépen ki is szálltam a kocsiból, hogy megvitassuk a kérdéseket.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Több olvasónk megosztotta velünk egy-egy régi opeles élményét. Én is tartozom eggyel. Kölyökkoromban lakott egy család az utcánkban. Nagypapa, anyuka, unoka. Hármukra jutott két Opel Admiral, két Monza és egy gömbölyű Senator. Teszem hozzá, akkoriban még ritka volt a nyugati autó, ment a stipi-stopi ha láttunk egy dízel kettes Golfot. Nemcsoda hát ha kialakult bennem egy (amúgy titkolt) vonzalom az öreg Opelek felé.

Nem is ellenkeztem, mikor Pista szólt, hogy nézzek ki a Hungaroringre szombaton. Aki az utóbbi napokban, hetekben nem követte az eseményeket, annak egy nagyon rövid összefoglaló: húsz éves az Opel hazánkban. A szép kerek számot illik komoly bulival megünnepelni, úgyhogy lefoglalták a Hungaroringet, és szügyig pakolták szép lányokkal, programokkal, kajával, celebekkel, koncertekkel és autókkal.

Az eredeti terv szerint nekünk is lett volna standunk, de valahogy nem jött össze. Stand sehol, a betervezett autók szerteszét. Őszintén szólva fogalmam sincs mi történt. Ellenben kiváló kifogás volt arra, hogy ne egy totalcar feliratú molinó előtt álldogáljak egész nap, hanem felkutassam „eltűnt autóinkat”. Ketten horogra is akadtak, útközben meg körülnéztem.

Elsőnek egy itthon kihaltnak hitt autó: a gyári Calibra, a kilencvenes évek boyracer-álma. De nem is akármilyen, egy Calibra Turbo Keke Rosberg Edition. Az ultra ritka, casablanca-fehér (nem is volt más) autó büszkén állt a kordon mögött.. Hetyke fehér BBS felnik, és egy sorszámozott plakett a középkonzolon. Többet nem is mondok, ha minden jól megy, látni fogják még itt a totalcaron.

A másik autó már cseppet sem gyári. Ezt azonban a fehér Kadett GSI jól titkolja, ugyanis a hatalmas felni, mint egyetlen látványos külső változtás nem jelenti rögtön azt, hogy 310 lóerő a teljesítménye. Belül persze már látszik, hogy nem is annyira gyári. A kagylóülés, négypontos öv vagy sportkormány emlékeim szerint nem volt a Kadett extralistáján. Az igazi kedvencem persze a digitális műszerfal. de lényeg a teljesítmény. A gyári 150 lóerő bő duplájának eléréséhez kellett némi chiptuning meg egy turbó. A későbbi tesztből majd kiderül, milyen is 13 másodperc alatt letudni vele a negyedmérföldet.

A buli maga egyébként sokkal inkább volt gyermeknapi fesztivál, mint autós rendezvény. Rengeteg program volt a gyerekeknek és fiataloknak, játszóházak, videójátékok, RC-autók. Emellett kint volt a Talmácsi Motoros Iskola, a névadó bajnokkal együtt. Rengeteg fellépő a színpadon, lásd Animal Cannibals, Irigy Hónaljmirigy, Tankcsapda és mindenki SP-je. Meg volt egy bácsi aki népzene vagy népmesék helyett népi stand-upot nyomott, néhol akaratlanul beatboxolva. Kicsivel később pedig alacsonyan szálló műrepülő örvendeztette meg a kilátogatókat

A kultúr-kakofóniában viszont szinte elvesztek az autók. Pedig rengeteg csodás veterán volt kint. Olympiák, Rekordok, Manták és Diplomat-ok, youngtimer-vonalon pedig Calibrák és Lotus Omegák. Na mégegyszer: LOTUS OMEGÁK! Remélem mindenki tisztában van vele, milyen autókról van szó. Csikóssal meg is ígértettem, hogy tesztelünk majd egyet...persze azt is megígérte, hogy majd csak utólag szól, ha már megjelent a cikk.

Az OT Expóhoz hasonlóan itt is volt egy „hátsó parkoló”, ahol a halandó felhasználók támaszthatták le azaz állíthatták ki autóikat. Lővei kolléga csöpögős Rekordjától kezdve, V8-cas Diplomaton át álmaim Mantáig volt minden. A Tunerek sem maradhattak le: porig ültetett, überfelnis Kockadett, LSD-ajtós Astra és bőrözött visszapillantós Calibra adta a felhozatal gerincét. Egyszemélyes közönségdíjamat pedig ezúton szeretném odaítélni a Burberry Edition motorterű Astrának.

Végül pedig az igazi különlegességek, mint például a RAK2. Bár a név nem valami fantáziadús, de ezt ellensúlyozza a 230km/h-s végsebesség. Ja, mindez 1928-ból. Vagy a DTM Calibra, a maga 430 lóerejével, és még pár ínyencség. Mindez kordon mögött, fedél alatt. Amit viszont nem értettem, hogy ha ezek a kocsik ilyen védelmet kaptak, akkor az OT Expón körbenyálazott első magyar Astra miért nem? De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy az 1928-ban épült Opel rakétamotor a Matchbox játszóházban árválkodott a félhomályban, minden felügyelet nélkül. A gyerekek persze imádták, mindenki rajta mászókázott. Összességében egy kiváló rendezvény volt családosoknak, potenciális vevőknek, de az elborult benzinagyúak egy kicsit a háttérbe szorultak.

Alig értem haza az Opel buliról, máris a Zengő Dension Team honlapjára vetettem magam. Vannak, akik sejtik már, miért, a többieknek elmondom, hogy a hétvégén a motorsportok Mekkája ad otthont a WTCC-nek, márpedig Monza nem vicc. Monza maga a történelem, a legenda, patinás helyszznek között is a legpatinásabb. Itt minden kavics, fa és a szalagkorlát minden centimétere legendákat mesél.

Aggódtam, mert kedden - amikor utoljára beszéltem Norbival - még éppen csak kifelé tartott egy masszív náthából. Márpedig ha valahol, akkor Olaszországban ki kell vágni a rezet, de vajon elég volt-e az edzés? Érzi és érti-e már az autót annyira, hogy száz százalékot préseljen ki gépből és magából is?

Gyerekek, amikor megláttam ezt a két táblázatot, azért hízott a májam rendesen. És hízhat a mája az egész országnak, a srác a traktorból pedig megérdemli az elismerést.

Az első táblázat az első időmérő eredményét (itt fordított a rajtsorrend), míg a második értelemszerűen a második kvalifikáció eredményét mutatja. Az pedig, hogy az egyetlen autóval induló hazai csapat ott tud lenni, ráadásul úgy, hogy Michelisz Norbert a leggyorsabb BMW-pilóta a mezőnyben... Na ez a valami, nem a Noni-dzsúsz.

Ott ez a fiatal, magyar gyerek és veri a rutinos, öreg rókákat, az ex-Forma-1-es pilótákat... ez az Norbikám, örülünk neked. Persze, a Chevrolet, az iszonyatos pénzből és legjobb pilótákból álló csapat szinte megfoghatatlan, ráadásul ők tudnak sakkozni a szélárnyékkal, fel tudják húzni magukat, talán ezért is nyom sokat a latban, hogy a narancssárga-fekete BMW ott liheg mögöttük.

És bízom benne, hogy ha egy mód lesz rá, akkor el is keni a szájukat holnap. 9.00-tól edzés, 12.30-tól kezdődnek a futamok. Olyan nincs, hogy kihagyjam. Főleg úgy nem, hogy Norbi szerint lehetett volna még javítani az időn. Csekk:

Ésszel Norbi, ésszel de keményen. Mi veled vagyunk!

Csajozni szuper volt vele, mellesleg az első nyugati autó volt a haveri körben, de száguldozáshoz nem ártott némi óvatosság. Egy újabb olvasói sztori, van benne minden. És ne feledjék: a buli napja közeleg...

És egy szolgálati közlemény is ide tartozik: holnap, azaz május 13-án, pénteken, délután egy órától hatalmas, rendőri felvezetéses, opeles veteránfelvonulás lesz a Vár-Alagút-Lánchíd-Andrássy út-Hősök tere útvonalon. Akit érdekel jöjjön, nézze meg, integessen! Itt van két autó az indulók közül, ízelítőnek:

>
Huszonegy évesen az első autóm volt. Opel Ascona B 2.0S Berlina (1979). Az első pár havi fizumból vettem 1995-ben. Nem sokat konyítottam az autókhoz, hiszen előtte csak a családi Trabit nyúztam.

A gép rendesen ment, bár amikor csajozni mentem vele Balcsira, nem mertem meghajtani, hogy vissza is jöjjön. Városi gép volt előtte is, kicsit ütött kopott, a szilentek lógtak, de ha beindult, már nem hagyott ott. A vontatókötél, mondjuk, azóta alapfelszerelés. A kipukkal voltak állandó problémáim, de ez inkább a pénzhiánynak tudható be. Két évig hajtottam, volt hozzá donor is, de nem kellett belőle nagyon semmi. Hűtőt, fűtő radiátort kellett javíttatni, de mivel régi rezes volt, nem akadt vele gond.

Küszöb, ívek, hattyúnyak persze az opelséghez illően rohadt, néhol beázott. És persze a műbőrtető alatt is, amit rendes autót használó ember talán el sem tud képzelni, hogyan.

Belül kényelmes, nagy volt, el lehetett férni öt embernek is. Mai fejjel azért már nem ebben az árkategóriában választanék autót. Miután eladtam, használták is még vagy 2-3 évet, és aztán én vontattam utolsó útjára elbontani. A haverok között is én lehettem vele a májer, mert volt egy saját nyugati, nagy motoros gépem. Sok kellemes emlékem fűződik hozzá, de ami leginkább megmaradt, az egy korai baleset, talán ha négy hónapja lehetett meg az autó.

Igazi driftes megmozdulás is lehetett volna, ha tudom akkor, mi a drift. Addig csak parkolókban ment a karikarajzolás. A XII. kerületi Stromfeld-Németvölgyi lámpánál elsőként indultam nagy gázzal fölfelé, esőben, sötétben, nulla-mínusz egy fok körüli hőmérséklet lehetett kint. Haverok, zene, vagányság.

200 méter múlva elkanyarodott az út enyhén balra, nagy gázzal meg is próbáltam bevenni. Nem sikerült. Kocsi fara ki, gép elsokall, csúszik jobbra, a járda felé. Egyszer csak hatalmas csattanás, 180 fokos pördülés, és minden fénycsóva, ami addig mögöttem jött, hirtelen szembevilágított. Motor persze leállt. Ki sem szálltam, indítottam, húztam volna el a tetthelyről. A haverok azért szóltak, hogy a hátsó lámpát és a csomagtértetőt azért jó lenne összeszedni. Csak hosszú percekkel utána esett le, hogy óriási szerencsénk volt. A kocsi farát egy útszéli villanyoszlop kapta el. Ha máshova érkezik, a hidat veri ki a kocsi alól, rosszabb esetben még az utastérbe is kaphattunk volna egy kis betont.

Aztán jött a javíttatás. Fél hátat vágattam hozzá bontóból, egy kisöreg a garázsában a kocsi vételárának a feléért összetoldotta, lefestette.

Ez volt az első autóm, jó szívvel gondolok rá, meg arra is, hogy hátsókerekes volt. Szerintem ő is hozzátett pár cseppnyit, hogy számomra az autó csak egyféleképpen nézhet ki: motor-váltó-kardán-difi hosszában, tehát hátul hajt.

Utána még volt egy E Kadett is a családban, 1,3 fapad, az aztán tényleg a classic Opel rozsdakupac volt. Egy karosszéria-alkatrésze nem maradt ép, pedig csak a háta volt ütve, mégis a taposón keresztül telt meg az utastér vízzel. Mindegy, nekem az Ascona maradt meg.

Üdv
Szöllőssi Márton

 

A szülőknek nem volt autója, így válhatott meghatározó élménnyé a nagypapa Kadettje. És ne feledjék: a buli napja közeleg...

Nagypapám vett 1994-ben egy piros színű, 1986-os E Kadettet, 1,6-os dízelmotorral, tetőablakkal, Hollandiából. Mivel szüleimnek nincs autója, ő vitt minket mindenhova, ha autózni kellett, így gyerekkorom egyik meghatározó autója tulajdonképpen ez Opel lett.

2009-ben letettem a jogsit. A rutinvizsga előtt elmentünk egyet gyakorolni a nagyapámmal, Csillebércre. Mindent a fejembe vert, amit a tökkelütött oktató nem tudott. Akkor a nagypapám már 75 éves volt, titkon reméltem, hogy leteszi az autót, és akkor majd az enyém lehet. Végül nem tette le, még ma is használja a 25 éves Kadettet – igazából ez így van jól. Én pedig vettem egy saját Zsigulit, amit imádok.

Viszont a Kadett felújításának gondolata még mindig foglalkoztat, csak az a baj, hogy műszakilag kezd reménytelenné válni. 250 ezer van a motorban, és már nagyon-nagyon gyenge szegény, 70-80-nál többet nem megy, és már az Istenhegyi út is komoly gondot okoz neki, a 21-es buszt is feltartja néha. Viszont még mindig eljár 5,5 literrel városon kívül. Ráadásul a már egyszer cserélt küszöb elkezdett megint elég komolyan rozsdállni. Szerencsére a többi karosszériaelem jó, majdnem hibátlan. A kép egy telefonos rettenet, hirtelen csak ezt találtam, bocsánat érte. A 2009-es gyakorláson készült.

Üdv
Bakondi Tamás

 

Rengetegen fordulnak hozzánk: autót vennének, mire figyeljenek. Tessék, összegyűjtöttünk egy maréknyi tanácsot a rizikófaktor minimalizálása érdekében.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Egy újabb adag Opeles sztori mutatja azt, hogy hazánkban őshonos fajta volt még a P1-es is. A buli napja közeleg...

Üdv!

Opeles élmény? Ó, hát kettő is van...

Az első, az gyerekkori. Akkoriban úgy nézett ki a családi autópark (1974-75 környékén), hogy nagyapámnak Zastava 750-je, apámnak Wartburg 312 de Luxe-a (a díszléces!), keresztapámnak 312 Standardja, az egyik nagybátyámnak fecskefarkas Octaviája, a másiknak egy négyajtós, kétszínű (piros, fehér tetővel) 1900-as Opel Rekordja volt. Nem tudom, milyen évjárat, de P1-es volt, olyan 1958-62 közötti lehetett. De nem volt hétköznapi autó, egyrészt mert négyajtós volt, másrészt meg 1,9-es.

Akkoriban a magyar P1 állomány 70-80%-a kétajtós 1700-asokból tevődött össze. Na, ebben a P1-esben én ültem elég sokat. Bölcsiből-oviból hozás, meg egyéb mászkálások. Eltelt több mint harminc év, de még mindig előttem van az ovális műszeregysége, meg benne a fényszóró kis zöld visszajelző lámpája. Van is kép rólunk kissrác koromból, büszkén támasztom a Rekordot. Mondjuk, ilyen kép a Wartburggal is van, pont kétszer annyi (kettő ...), mint az Opellel. Az lett a vége (szerintem bontóban végezte), hogy eltört az egyik dugattyúja, majd a kisipari öntött pótcucc sem bírta túl sokáig. Akkoriban közel sem voltak olyan lehetőségek alkatrészbeszerzésben, mint ma, pláne nem egy 20+ éves Rekordhoz, úgyhogy egy Zsiguli foglalta el az Opel helyét, amely helyett egy újat vettek. Nem a szabadpiacra került a páréves használt gép, hanem családon belül átvették.

A másik már egy frissebb élmény: sógornak volt egy Golf I-ese. 1500-as GLS, családtagként kezelt, megkímélt, ésatöbbi. Amellé vásárolt kifejezetten melós autónak egy Kadett D Caravan-t olyan 1999-2000 körül. Valami vicces 110 ezerért vette, ami akkor egy egészségesebb Lada ára volt. A klasszikus "full-fapad", 3-ajtós, 1300-as benzines kombi. Megvolt több mint egy évig, nejemmel még, mint barátnővel elég sokat mászkáltunk vele, Ő sem a Golfot kapta meg, ha menni kellett, hanem a Kadettet.

Mivel vonóhorgos volt, egyszer kölcsönkaptunk egy Skif sátras utánfutót, és azzal húztuk le Balatonra (épp nem volt horgos Wartburgom kéznél). Meg se érezte a kis 60 pacis motorja a terhet, mondjuk, azt a 220 kilós kis ketyerét nem is lett volna szép dolog megérezni. Mivel melós autó volt, a szükséges dolgokat (olaj, gyertya, stb.) megkapta, de külsőleg csak erős közepes volt az állapota. De ahhoz képest jó szolgálatot tett, míg megvolt. Úgy adták el, hogy pont valamire kellett pénz, egy ismerős meg keresett autót. A két igény találkozott, Kadett el. Nem volt egy nagy durranás az autó, de A-ból B-be eljutni kifogástalan. Én jó szívvel emlékszem rá vissza.

Hát, ennyi.
Deák Attila

A németek szerint a 2010-es autók alig mennek tönkre. A BMW-k pedig szinte egyáltalán nem.

Vélemények az azonos című írásunkról.

Felhívásunkra rengeteg levél érkezett, ezek közül Boci története az első. Időközben a hétvégi rendezvény egyre konkrétabb formát ölt, mi is értesítettük már azt az öt szerencsés tulajdonost, kiknek autóit büszkén vállaljuk. Sőt, kezünkben a lista, amit az Opel küldött és elhihetik: elég megdöbbentő és ritka dolgok is akadnak rajta. És nem csak a 60-as, 70-es évekből. Csikóssal kimegyünk szombaton, ez már biztos. Most pedig a történet, nosztalgia on air!

Sziasztok!

1972-es Opel Rekord C Caravan

A Déli-pályaudvarnál rohadt diszkréten egy parkolóban, akkor épp 19 éves volt... én 17, egyből beleszerettem. Szélvédő mögött felirat: eladó! 60 000 Ft. 1991-et írtunk. Ez azért akkoriban nem volt kevés pénz, főleg egy diáknak. Gyönyörű volt, piros és kombi, amit addig a szép autóformával összeegyeztethetetlennek gondoltam, de ebben a szériában nekem jobban tetszik a mai napig, mint a szedán változat.

Megvettem, pontosabban minden szirszaromat odaadtam érte egy Commodore Amiga 1000 számítógéppel együtt, plusz némi kápét. Első autóm! Mihály, az eladó egy igazi rendes ember, Erdélyből települt haza a családjával és esztergályos volt, fillérekért dolgozott. Az autót nem tudta fenntartani, ezért inkább a három kisgyerekének akarta hazavinni a tudományt, ehhez kellett a kompjúter. Az volt az extra kérése, hogy tanítsam meg a számítógép alapfokú kezelésére, fel is jött néhány tanórára a lakásba.

Minden ujjával körülbelül három gombot nyomott le egyszerre, de aztán hamar belejött. Cserébe meghívott a budaörsi Frankhegyre, ahol tanyasi körülmények közt éltek egy faházban, hogy adjon még pár alkatrészt az autóhoz (például egy komplett 1,9-es benzines motorblokkot).

Vittünk szánkót (tél volt) hogy majd azon toljuk el a motort két barátommal, ez még lehet, hogy nem lett volna olyan hülye ötlet, de meg kellett kóstolnunk a Mihály borát, és mi még eléggé gyerekek voltunk, szóval a pár pohár bor után kiváló jókedvben indultunk haza  a téli estén a budaörsi hegyről a 12. kerületbe. Az úton eldőlt a szánkó a motorblokkal, utána mi is eldőltünk, aztán a szánkó széttört.

Végül barátom önfeláldozása és egy korabeli taxis pozitív hozzáállása miatt mégis elvittük haza a motort - konkrétan a barátom levette télikabátját és leterítette a kombi taxi csomagtartójába, így a taxis belement, hogy bedobjuk a blokkot. Fel is szívta a kabát a kifolyó olajat hibátlanul.

Mivel jogosítványom csak 94-ben lett, viszonylag ritkán mentünk az autóval, de az mindig ünnep volt! A fotón már nincs rajta rendszám, mert az egyik menet csúfos véget ért: a János-hegyi szerpentin egyik pihenőjében pörögtünk (drifteltünk?) amikor jöttek a rendőrök (7 rendbeli szabálysértés).

94-ben eladtam 15 ezer forintért alkatrésznek, mert egy beindításnál már nem fordult a főtengely. Egy Opel Rekord-gyűjtő vette meg. Akkor mérges voltam picit Mihályra, hogy azt hantázta nekem, hogy a motor fel lett újítva. Aztán pár év múlva találkoztam a vevőmmel, ült az autóban és vigyorogva mondta, hogy nem akar felidegesíteni, de tényleg fel volt újítva a motor, éppen csak a vezérműlánc ugrott át egy fogat... kijavította, és inkább ezt restaurálta a sajátja helyett... Visszavásárolnám így 20 év után!

Üdv,
Boci

A nagy szén-dioxid, Euro iksz, emissziós őrületben, az egyre növekvő ózonlyuk alatt melegedő üvegházban, savas esőktől áztatva, tűnő esőerdőkből kihaló biodiverzitástól rettegve gyakran elfelejtjük, mi miért történik körülöttünk. Minél kevesebb szén-dioxidot nyomjon ki magából az a nyomorult autó, bánom is én, mit fogyaszt! Ha már kormol, legyen legalább Euro hatos! Kicsit összemossuk néha a fogalmakat, na.

 

Vagy másfél éve nem írtam családi flottánk legféltettebb darabjáról, a zöld állólámpás Merciről. Csabi annyira szépen rendbe rakta, hogy közel menni is félek hozzá, pláne szerszámokkal. Pedig a belsejét nekem kellett összerakni, ez volt a deal.

Az üléseket, ajtókárpitokat viszonylag hamar kitakarítottuk Bálint fiammal, erről született is poszt, az utolsó, amit írtam. Kevés az időm. Bende Tibby ugyan megvádolt az év elején, hogy a fél életem a garázsban töltöm a veteránjaimmal, ezért elkezdtem írni, s kiderült, hogy havi 6-7 óráról van csak szó. Era fűtőradiátor-cseréje persze felrúgta a trendet, de az kötelező szerviz volt, nem jövőépítés.

A cikk három főszereplője korosodó, de sokak által nagyra becsült autó. A kilencvenes évek elején-közepén gyártott nagykocsik között még találni olyan szép példányokat, amik megdobogtatják sokunk szívét. Javítsuk meg őket együtt!

Vélemények az azonos című írásunkról.

A kőbányai Illatos Csirke büfében ebédeltem, kell néha egy kis kacsanyelv és disznóköröm a tésztaleveshez. Visszafelé a Dózsa György úton ért az első terelés: belefutottam a rendvédelmi dolgozók szakszervezeteinek monstre tüntetésébe. A demonstráció céljaival kapcsolatban nem foglalnék állást. Egyfelől van ugye egy ex-kommandós haverom, aki egy évvel fiatalabb, mint én, és nyugdíjas. Nincs különösebben romos állapotban, legalábbis kitűnően motorozik és jó a kedve, így miért is zavarna, hogy gyakorlatilag én fizetem a nyugdíját. Másfelől meg ott van a 63 éves Pintér Sándor belügyminiszter, aki 15 éve nyugdíjas, fel is veszi azt a havi 136 630 forintot, amiért aktív rendőrségi szolgálata alatt megdolgozott, a bruttó 1,15 millió forintos belügyminiszteri gázsi mellé.

Állást tehát nem foglalok, de azt el kell mondanom, hogy a rendvédelmi dolgozók tudnak tüntetni. A kóválygás során, ahogy a város nyugatabbi részébe próbáltam eljutni, elkeveredtem a Kossuth térre is, ahol kellemes hangzavarban rendes rockzene üvöltött a hangszórókból (a Gunstól az Appetite-lemez), szirénáztak, doboltak, bár az igazi buli tényleg az lehetett, amikor a tűzoltók tűzcsapokat nyitogattak. A belváros egyre szebben állt be, és ahogy a forgalomirányító rendőrök terelgettek, kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy én itt a Körúton nem juthatok át – legális módon. Úgyhogy ezennel gyónom a Mindenhatónak, hogy három egyirányú utcába hajtottam be fordítva, volt járda, zebra, megszámlálhatatlan forgalomtól elzárt terület, természetesen motorral, lépésben.

Végül egy egyirányú utca látványosan rossz irányából érkeztem a körútra, nézett is csúnyán a végében álló rendőr, de rutinos pincérként kerültem a szemkontaktust, és bár mellette álltam egy percig, végül nem szólt hozzám. Ekkorra már a Körútra érkezett a tiltakozó autós menet és kezdett reménytelenné válni, hogy egyszer visszaérjek a szerkesztőségbe. Állt minden. Elköszöntem a rendőrömtől, elindultam az álló autók között jobbra, aztán a dupla villamossínen át keresztbe, a szemközti sávokban érkező transzparensekkel felszerelt rendőrautók előzékenyen átengedtek, úgyhogy átmentem, befordultam a szemközti buszsávba (fordítva), és hamarosan végre legálisan motorozhattam egy megfelelő irányú utcában. Lehetne még néha ilyen egyik rendőr se néz oda-fesztivált tartani.

Csikós küldte be reggel a levelezőlistára ezt a megdöbbentő videót, amely Theo Jansen, ez a holland fizikus és kinetikus szobrász mutatja be széllényeit. Azon felül, hogy már önmagukban is szürreális látványt nyújtanak, a tisztán PVC-ből készített gépek mögött komoly mérnöki tudás áll.

Jansen elmondása szerint a lények - a tengerparton szabadon engedve - úgymond önálló életet élnének. Mivel a szél mozgatja őket, így működésük szinte semmibe nem kerül.

Mi csak csendben fejet hajtunk a művészet és a tudomány e döbbenetes találkozása láttán az őrület és a zsenialitás szélfútta metszéspontjában. Ugyanakkor felidéztük látványát a több száz év múlva is kitartóan helyben járó szerkezetnek (a PVC bomlási ideje elég hosszú), amelyik elakad az első tengerparti sziklán.

Theo Jansen méltó emléke lesz, le a kalappal, ez nem semmi.