Libertárius szívemnek különösen jól esik ez a Tóta W. Árpád blogján ma hajnalban megjelent történet:

A szlovák szervizben – így a taxis – a tulajdonos elkísérheti az autóját, és a szerelők a munka felvételétől szakadatlanul dolgoznak. Amit elszámolnak munkaóraként, azt munkával töltik. A taxisofőr hitetlenkedve újságolja, hogy a szlovák Škoda-szervizben nemcsak kikúrják a szemétbe a régi szűrőt, és bekúrják az újat, hanem kiporszívózzák a szűrőkamrát vagy mit. Plusz megolajozzák a zsanérokat. Ez csak azért szenzáció, mert ezzel szemben Magyarországon nemhogy nem teszik ezt meg, hanem a tulaj leadja a kocsit, leül a műhelyen kívül, aztán nézheti egy ablakon át, hogy ott áll az autó elárvultan, amíg végre megemelik, kinyitják, szűrő kikúr-bekúr, aztán adják a számlát három óráról, egy órányi munkáért. Plusz az alkatrészek, jóárasítva vastagon.

Tóta W. Árpád: Iskola a határon →

Ezt a szenzációs képet nézzék, amit Tomidny talált a Winklernek küldött zaporozseces olvasói levél kapcsán:

Fotó: Tomidny család

Nekünk is volt jó pár évig Záporjóskánk. Minden nyáron megjártuk vele a Pécs-Miskolc távolságot. Előtte minden zsírzópontot tele kellett nyomni, hogy bírja a dolgot. Viszonylag gyakran cserélte apám a kuplungot, a kipufogódobokat, kerékcsapágyakat. Ja, és még a tél előtt szétszedte és kipucolta a benzinkályhát.

Sőt ez volt az első autó, amit tök egyedül vezethettem a taxis blokád miatt. Ezt a képet találtam most hirtelen róla, de majd otthon még keresek párat.

Körülbelül 30 éve készülhetett amúgy a kép. Apám a Meliorációs Vállalatnál dolgozott, aminek a nevét sosem tudtam megjegyezni, csak annyit tudtam, hogy rengeteg markoló, meg dózer volt az udvarban. Meg trágyaszóró gép, aminek hatására egy ideig trágyaszórós akartam lenni.

Fotók: Zed

Egyre inkább biztosnak érzem, hogy az életem hátralávő részében nem fogom tudni eldönteni, penge verda-e a Mercedes-Benz SLR McLaren, vagy sem.

A szuperkönnyű-szupererős McLaren F1 utódját szintén Gordon Murray tervezte, aztán az anyavállalati nyomásnak engedve gigantikus túrakocsi lett belőle, viszonylag furcsa küllemmel.

Persze a priápizmus olykor jól jön, és ennél hatalmasabb péniszt tényleg nem gyártott még az autóipar, de a kerek duplalámpák ezen a százmillió forintos autón is pontosan ugyanolyan bénák, mint az összes Mergán voltak, nem hiába fogyasztottuk el őket rituálisan, amikor a C Klasse végre búcsút intett nekik.

De lehet-e nem rajongani egy ennyire céltalan autóért, ami két embert 626 lóerő segítségével mozgat? Amin oldalt vezetett kipufogók vannak, a névadó 300SLR versenyautó szellemében, hogy az évtized legjobb autóhangját emittálja rajtuk a visító-kerepelő kompresszoros V8-as:

És újabb réteg dilemma a Zed képein látható, tavalyelőtt bemutatott 722 Edition, ami Stirling Moss és Denis Jenkinson 1955-ös Mille Miglia-győztes 300SLR-jének állít emléket. Modern marketingkiadásban, sportosabb alkatrészekkel, 626 helyett 650 lóval.

A purista, régi versenyekért rajongó ember egy kicsit elszégyelli magát, mert hát az az autó és az a verseny nem azért különleges, mert Moss és Jenkinson pont 7 óra 22-kor indultak el reggel, hogy aztán 10 órával, 7 perccel és 48 másodperccel később fél órát verjenek Juan Manuel Fangióra. Hanem mert úgy vezettek, ahogy, és a Mille Miglia történetében másodszor és utoljára nyertek külföldiként.

Forrás: Daimler AG

De a marketinges kutyák agyát is ugyanaz a szimbolizmus működteti, mint mindenkiét. És nem én írtam fel egy cetlire egy évvel ezelőtt, hogy vásárolj ezüstszínű American Apparel pólót, és fesd rá piros festékkel, hogy 722, gondosan lemásolva a számok tipográfiáját erről a korabeli fotóról? Dehogynem.

Szóval az SLR ma este penge verda. A képeket Zed a 722-ről a tavaly rendezett Stars & Cars eseményen készítette, itt az összes:

A motor kereplését valamikor meg kéne csinálni ébresztőórának.

A közösség autós tudását elnézve ez abszurdan fog hangzani, de ha rajtam kívül bárki más is járatlan a hatvanas évek fürdőkádform, farmotoros autóinak világában, íme a Totalcar 2003. április 12-i adásából a Zaporozsec. Műsort vezet: Winkler Róbert.

Azt hittem, az ilyesmi már kihalt. Egyrészt az alapos, elemző jellegű olvasói levél igen ritka, persze ez nem feltétlenül baj. Másrészt hogy valaki még ilyen szépen emlékezzen egykori családi Zaporozsecének nyűgeire, az különleges memóriát sejtet. Levélírónk valószínűleg google-alapon olvashatta épp most öt évvel ezelőtti cikkemet egy Zaporozsecről.

Az első az alábbi levél volt, aztán megkérdeztem a feladót, közölhetjük-e, meg hogy van-e a régi családi Zaporozsecükről fotó, mert akkor azt is csatolnánk a cikkhez. Hamarost megjött a kép, amit „ezen beszarsz, buzi” tárggyal továbbítottam a Belsőség dizájnfőmegbízottjának, Orosz doktornak.

Továbbá időközben egy fotó is előkerült a kocsiról. Még 1984-ben készült Jászárokszálláson, a kocsi mögött édesapám áll. A kép minősége nem a legjobb, ezért elnézését kérem.

Kedves Károly, semmi gond! Nyilván nem látta még, milyen szörnyű képeket rakok én be gátlástalanul a saját régi szaraimról. De ezzel a délceg-büszke apuka a Zaporozseccel Jászárokszálláson-képpel egyszerűen nem tudom felvenni a versenyt; én simán bevettem volna, hogy ez katalógusfotó, vagy valami régi kártyanaptár. Mai fogalmaink szerint a ZAZ 968 első faceliftje látható a képen: még kopoltyús az autó, de az első álhűtőrács (hiszen ugye hátul ment be a hűtőlevegő) már átadta helyét a könnyebben muslincátlanítható vízszintes krómcsíknak.

Orosz doktor persze csak mérsékelten szart be. Jellemző, hogy egy Amerikában nevelkedett metroszexuális mennyire nem tud felizgulni egy Zaporozsec képétől, csak azt kérdezi:

– Mi ez? NSU Prinz?

1962-es NSU Prinz 4 S limuzin. Forrás: Fredy’s NSU Page

Igaza van, persze, hiszen végülis az, és miután elmondtam neki, mi fán terem a Zaporozsec, csak annyit morgott Orosz doktor, hogy hát igen, egyértelmű az NSU-Corvair vonal.

1960-as Chevrolet Corvair. Forrás: Buick Bombsight

Tehát szívből remélem, önök azért kicsit jobban meghatódtak a képtől, úgyhogy következzen az olvasói levél, ami a dolgok természetéből fakadóan közelebb áll egy hibalistához, mint a memoár műfajához.

Néhány napja szívom már a kollégák vérét, hogy na, mi ez? És ez?

Lesből támadok és a fényképezőgépem kijelzőjét mutogatom. Na? A Holt-tenger műholdképe? Sókristályok az izlandi gejzír (Geysir) közelében? Aggteleki cseppkőbarlang?

A kollégák már unják, most rajtad a sor, kedves olvasó. Na? Na? Mi ez?

Egy teremgarázsban valahogy máshogy folyik le a dzsuva az autóról. Folyik itt is, csepeg ott is, eddig mindig sokalltam a garázsban a vegyszeres, gépi takarítást, most már keveslem. De a lényeg, hogy a havazás-sózás-ónos eső-havazás rotációban minden autó összeszedi menet közben a sós jeget, hogy aztán a garázsban csöpögtesse el, de büszkén jelenthetem, az én Tehenem ereszti a legsúlyosabb Holt-tengert.

Korábban sose tűnt fel, hogy szakaszos száradás után ilyen szép lehet egy mocskos hólétócsa. Már csak az autómosás stratégiai időpontját kéne kitalálni. Egyfelől fölösleges, mert egy pillanat alatt koszos lesz, másrészt azért a sót lecsapatnám.

Ha járt mostanában repülőtéren, biztos találkozott a váróterem közepére állított, jellemzően menő és/vagy drága autóval, amit egy kaparós sorsjeggyel lehet megnyerni. Én például így láttam életemben először Aston Martin DB9-et.

Xerxesza olvasónk hívta fel a figyelmet a műfaj oroszországi továbbgondolására:

Forrás: English Russia

A tábla szerint: Ez nem magánrepülő, de pont olyan érzés.

Forrás: English Russia

Ha hiányolta mostanában vállalatunk ügyvezető igazgatójának írásait, és nem olvas a tv2@totalcar fórumot, akkor itt egy útjelző tábla:

Karotta most nem autózik egy darabon. Hivatalosan egy hónapja az Index mozgóképügyi (videógyártó) szervezetét vezetem. A szívem pitvarai maradtak a TC-nél, és időnként beleszakértek majd a dolgokba a távolból, meg talán szökőévente írok is valamit, mert milyen szép idők is voltak azok, és mert az autóbuzéria se gyógyul be magától. De előbb gyorsan meg kell csinálnunk a jövő tévéjét, mert ez a mostani nem elég klassz.

De abban biztosan lehetnek, hogy ezt nem csak egy intelligens csetrobot írta. Egyrészt amikor kedvenc szedánjába kerültek mérgezett tűk, válaszolt, másrészt meg az egérrel és Photoshoppal szerelt TBG megfigyelte a vadonban:

Rajz: TBG

A cím akár egy Napirajz is lehetne, de kivételesen nem. Hanem a világ legviccesebb autóhirdetése, amit Balázs Viktor és TBG küldtek át még tegnapelőtt. Rutinos vaterabúvárok már láthatták:

Az autó néhány kisebb, és számos nagyobb invesztíció árán játszi könnyedséggel szalonállapotúvá varázsolható. Az elmúlt évtizedben karosszériája máig divatos, bicolor (gyanúsokker-pézsmabarna) fényezést kapott. A dukkózás egyhangúságát antikolt foltok oldják, melyek mind megjelenésükben, mind anyagszerkezetükben rozsdafoltokra emlékeztetnek.

Forrás: Vatera

A jobb első-oldalsó irányjelző sporadikus működése inkább biztonságtechnikai, mintsem esztétikai szempontokat figyelembe véve okozhat múló hiányérzetet. Sajnálatos módon az elmúlt napokban egy megszállott gyűjtőtárs a jobboldali visszapillantó tükröt eltulajdonította, ennek pótlására az árverés lezártáig feltételezhetően már nem lesz mód.

Jabberwocky_68: Skoda 120 L, 1985 (Vatera) →

Ja igen, a kocsi egy Škoda 120 L volt, de már elkelt. Olvassák el, hozzászólásostul, mert rendkívül vicces.

Talán emlékeznek még tavalyelőtt decemberből Rácz Tamás riportjára az Aixam mopedautók szomorú magyarországi helyzetéről. Mint mindenre, ami kilóg a bürokrácia dobozából, erre is kéjes örömmel repült rá a Hatóság, szívatva mind kereskedőt, mind tulajdonost.

Annak ellenére, hogy az Aixamok kiváló városi autók lennének. Aprók, alig fogyasztanak, és lehet kapni belőlük három köbméter rakterű teherautót is.

De van, aki ellenáll a Hatóságnak. Határozottan. Atom küldött át tegnap néhány fotót erről a szuper kék példányról:

Fotó: Atom

Feltétlenül kattintsák végig a galériát: lángok, szigszalag-Momo, McLaren F1-stílusú, tetőre applikált légbeömlő, the works.

Nemnemnem, nem hiszem el, egy Charger, ott, úúúristen, állj meg!!! Szokásos kapkodó fotózás, a fényképezőgép keresőjében az autóval az úttesten hátrálva majdnem elüt egy bogártaxi, dudálás, fékcsikorgás, emberem a másik oldalról üvölti, ha egy rohadt rozsdaboglya miatt megöletem magam, mind felgyújtja és a hamvaikat a Totalcar szerkesztőségében szétszórja. Sose szokott kiabálni, egyből ugrok, piroska ottmarad. Aztán persze kiderül, direkt hozott erre, ismeri az ízlésem, és már régen kifigyelte nekem ezt a piros kocsit, de hogy lehetek ilyen figyelmetlen?

De még mennyire, hogy figyelmetlen vagyok. Otthon nézem a képeket, ez nem Charger. Hasonló karakter, de nem stimmel a hátulja és az arányai is böszmébbek. A szerkesztőségi ex-Galaxie-s, Balázs Viktor mondta meg: Galaxie az, 1968-as.

A pókszemű Galaxie ebben az évben kapta a vízszintes vonalra rendezett fényszórókat, sőt, a csak kupéban és kabrióban kaphatú csúcsfelszereltségű Galaxie-nak, a Ford XL-nek befordítható bukólámpái is voltak.

Az 1959-ben megjelent Galaxie, a Fairlane 1961-es megszűnésével a Ford egyetlen felső-kategóriás modellje volt. Egy darabig párhuzamosan futott utódjával, az LTD-vel, majd 1974-ben a B-oszlopot nélkülöző hardtop kupé fazonnal közösen távoztak a Fordtól.

A combos és elnyújtott sziluett felöltésével a Galaxie kupé is hozta a hatvanas évek legvégének muscle car formáját. Egy közeli évjáratú Galaxie, Charger és Challenger között kevesebb eltérés található, mint egy Mégane–C4–Golf hármasban.

De legyenek csak egyformák az autók, ha az ezt jelenti, mert a túlzó farizmokkal szerelt V8-as óriáskupéknál mélyebbre egy kasztni sem furakodik a zsigerekbe.

Talán csak az Espada, de az egyéni probléma. Nem az enyém.

A Belsőség időutazást szervez. Tegye fel a kezét, aki jönni akar! Még van hely a De Lorean szárnyai alatt. Az idő és célpont, ugye nem kérdés, de 1972-ben biztosan visszajövünk. Szendvicseket vállalom.

Itt az első jelentkező

Fotó: Buzás Zsuzsa

Jó napot kívánok, engem Orosz Petinek hívnak, és nagyon érdekelnek a muscle carok, a dinoszauruszok, meg elsősorban az űrhajók. Ha van hely, szerintem az öcsém meg az apám is jön.

Sok borsot kérek a szendvicsembe, és kérem senki ne ijedjen meg az apám kék pólóján a tudományos kutatót felfaló növénytől. A genetikusok valójában a javunkat akarják.

Tavalyelőtt év végén a kedvenc cikkeinkből mazsoláztunk össze egy válogatásnyit, 2007-ben a fotókon volt a sor. A végére mindenki írhatott egy olyan képet, amihez valami történet kapcsolódik. Balázs Viktor a következőt választotta:

A bősi gát építői valószínűleg nem gondolkoztak lehetséges autófotó-helyszínekben. A gömbölyű Audi TT és a monumentális, szögletes daru ugyan nagyszerű ellentétpár, és szépen mutatnak harmadolásban, de a harmonikus összképet egy rút lámpaoszlop szelte ridegen ketté. Retusáld ki! — mondta Winkler. Oké, eltüntetem — válaszoltam, és rákattintottam a Photoshop ikonra. Meg tudják mondani, hol volt az oszlop?

Fotó: Balázs Viktor

Tamás olvasónktól érkezett az egyetlen helyes megfejtés:

A mellékelt képen feltüntettem a csúnya villanyoszlop hűlt helyét, ha külön nem hívja fel a figyelmemet, tán észre sem veszem, bár a felhőkön azért kivehető egy vonalzóval rajzolt gyilkos frontvonal. A kép nagyszerű, a javítás sokat emel rajta, érdemes volt szöszmötölni vele. Gratulálok, és jó fényeket kívánok a következő évre is!

Azt hiszem magamtól én se vettem volna észre, de a felhőkre közelítve tényleg látszik:

Este átmentem anyámhoz, mert a hibiszkuszom (mályvarózsa, sárga) elég rossz állapotban van. A kertésznagykerbe elvittem pár levelét: atkafertőzést diagnosztizáltak. Ajánlottak is egy atkaölő szert, aminek otthon bekeverés előtt elolvastam a használati utasítását, de nagyjából az volt a lényeg, hogy atkán kívül rengeteg mindenre jó. Azért befújtam az erkélyen, és vártam két hetet. Persze szegény hibiszkusz szarabbul néz ki, mint valaha. Nem tudom, mi lehet az állatorvosi ló kertészeti megfelelője, de a hibiszkuszom olyasmi lehet.

Szóval anyám azt mondta, neki van atkaölő permetezőszere, úgyhogy este felugrottam érte. Anyám épp régi fényképeket rendezgetett, de valami döbbenetes káoszban, úgyhogy kis híján meg is feledkeztem az atkairtóról. Na persze, végül kiderült, hogy neki is csak egyéb irtói vannak, de egyelőre a régi képek kötöttek le. Apám laza autóstáskája egy fekete-fehér szovjetunióbeli látogatáson, meg egy hatodikos kori levelem, amit neki írtam a kórházba, és látszik belőle, hogy az írás már egész jól megy, a rajzolás sose fog.

És akkor…hopp!

Fotó: Winkler mama

Én azt hittem, második autómról, a zöld Renault 5-ösről csak két darab fekete-fehér kép készült, azokon is csak hátulról látszik, erre itt ez a szép, kissé homályos, de majdnem egészalakos, ráadásul színes. A terasz lépcsőjén bolgár akusztikus gitárt pengető barna hajú elmosódott illető is én lehetek.

Renault 5 1,4 TS Saint Tropez. Jó kis autó volt, már amennyire akkoriban fogalmam se volt a autókról. White Zombie volt a neve, az azonos nevű metálbanda matricája után, amit a hátuljára ragasztottam, meg persze áttételesen a kultikus Lugosy Béla-filmről.

Egyszer volt menyasszonyi autó, amikor Csaba esküvőjére nem jött meg a bátyja, Gábor, aki egy 7-es Bimmert hozott volna, de kicsit megcsúszott valami melóval. Úgyhogy leszedtem a hátsó ülésről a kutyapokrócot, meg nagyjából kihajigáltam a szemetet, úgy fészkelt be az ifjú pár az előredöntött támla mögött, hogy átfuvarozzam őket az óbudai házasságkötő terembe.

A rendszámára még emlékszem, CKF-172, ha valahol betűzni kellett, általában azt mondtam, cica-kutya-fóka. Esetleg nem látta valaki, valahol? Él-e még?

Dan Neil szeptemberben publikált, alattomosan vicces A világ 50 legrosszabb autója listáján 28. helyen végzett az Aston Martin Lagonda, „ami a tolltartókra hasonlító autók közül a legszebb”.

Az Aston utolsó négyajtós szedánjából kevesebb készült a gyártás 13 éve alatt, mint Lamborghini Miurából: 1989-ig mindössze 645 darab (Miurából 776). De az állomány 0,645 0,155 százaléka máris a penge verdákban landolt:

Fotó: Nándesz

Állítólag William Towns formaterve megosztja az embereket. El nem tudom képzelni, hogy ez miképp lehetséges. A Lagonda fantasztikus. Gyönyörű. Érdekes. Itt vagyunk harminc évvel később, és még mindig érdekes.

Mondjuk megbízhatóságban egy ferde nézéstől elromló TVR ehhez képest Toyota Corolla, de egy Lagondában még lerohadva a dugóban állni is végtelenül, futurisztikusan elegáns és menő.

Ha veszek egyszer egyet, kizárólag David Bowie-t fogok benne hallgatni.

Például a „Jump They Say”-t:

Gyulavitéz mai Swift Sport vs. Swift GTI összehasonlító tesztje előtt utoljára közel egy hónapja írtunk Suzukiról: Rácz Tamás vetette össze a Škoda Fabiát az 1,3-as Swifttel.

Fotó: Balázs Viktor

Erre a cikkre érkezett az alábbi levél, a szokásostól eltérően nem a cikk szerzőjének, hanem egyenesen Winkler Róbert főszerkesztőnek címezve, „Panasz egy rossz cikkrol és egy mégrosszabb újságíróról!” tárggyal:

Tisztelt Foszerkeszto,

Szeretném Önnek is megirni a swift-fabia összehasonlító teszt miatt felgyülemlett haragot, panaszt és a hozzánemértésrol tanuskodó indulataimat.

A Rácz foszerkeszto helyettes kollégája ebben a cikkben a saját szemszögébol a fabiát lealázva (saját agyából kiötlött baromságokat megírva) egy “összehasonlító” teszthez méltatlan cikket jelentetett meg!

Azt most nem részletezem hogy mivel van bajom mert akkor az egész cikket becopyzhatnám de néhány példa: Az autó ára (nem ennyi), a sebváltó fikázása (nem igaz amit ír), öreges ? (ekkora hülyeséget írni a formáról), beszart (?) lehet O szart be csak beleírta a cikkbe!

A swift azoknak az embereknek az autója aki “nullába viszem 120 hónapra ajándék téligumival” gondolkozásmódú.

Összegezve. Méltatlannak találok egy ilyen elfogult saját szemszögbol megírt, hazugságokkal és hozzánemértéssel teli cikket megjelenni egy szerintem (eddig) magas szinvonalú autós portálon már csak azért is mert félretájékoztatják a vevo közönséget. Arra nem is merek gondolni hogy ez tudatos….

Remélem a POHU részérol is látják majd azt amit énis látok és megteszik az intézkedéseket.

Üdvözlettel: itt egy teljes, emberi név szerepelt

Imponáló és bátor tett, ha valaki egy élesen megfogalmazott, utolsó mondatára diszkrét fenyegetéssé érő levelet saját nevén ír alá, ahogy ezt kritikus olvasónk is tette.

Ebben az esetben azonban erősen csorbítja a kritika őszinteségét egy kínos véletlen: olvasónk nevére a Google első találatként egy Škoda-szalon értékesítési tanácsadóját adja ki.

Mi a teendő, ha valaki kedveli a motorokat, a csaja viszont aggódik, mert elégtelen számúnak ítéli a két kereket? Egyszerű: kell építeni a Honda CBR1000RR-ből egy csővázas, háromkerekű, középmotoros kanapét.

Fotók: Veloce3.com

A szerkezetet a Minnesota állambeli Rochesterből származó Wayne Fjerstad építette, és a Veloce 3 nevet adta neki. A csővázat maga tervezte számítógépen, a motor 155 lóerős, az első futómű egy negyedik generációs Corvette-ből van, Harley V-Rod coiloverekkel.

Tömegről és sebességről nem esik szó, de ránézésre igen vérfagyasztó.

Baowah küldte, köszönjük.

Szeretem a telet, amikor van hó, és azért szeretem, mert van hátsókerék-hajtású autóm. Nagyjából öt éve várom a pillanatot, amikor végre részt vehetek az autósportos körökben is népszerű hójárásban.
Az első évben, amikor már majdnem volt rá lehetőségem, akkor még csak egy autóm volt. Ezzel nem volt „kedvem” menni, mert ha kicsit rosszul sül el a dolog – és rutinomat tekintve erre minden esély megvan – akkor nem tudok mivel dolgozni hétköznap. Majd jövőre.

Következő évben már megvolt az Alfetta, amit többek között pont ilyen célokra szántam. De ezen a télen meg téli gumim nem volt rá, és nem is volt „lehetőségem” vásárolni. Na, majd jövőre – nyugtattam magam. Ez lett a tavalyi tél.

Év közben vettem téli gumikat, nyáron ezek olcsók, ugye. De aztán tavaly meg nem volt hó. Legalábbis olyan mennyiségben nem, amire érdemes autós részvételt alapozni. Majd jövőre – gondoltam.

Idén minden adott volt. Alfetta a fűtött garázsban talpig téli gumikban. Én meg a másik kocsimmal járkáltam a napközbeni ügyeket intézni, és vártam, hogy jöjjön a hó. Eközben november környékén több betörés is volt a lakóhelyem környékén, így úgy döntöttem, hogy hazaviszem az Alfettát, és beállok vele a ház elé. Így ha jön a raboló, akkor azt gondolhatja, hogy van otthon valaki, akkor is, ha nincs… Szóval az Alfetta kikerült a garázsból.

Két ünnep között aztán megjött a hó is, időm is volt. Gyorsan felhívtam Váradi Gyurit, hogy menjünk. Mondta, hogy ő nem tud, mert most csak automata váltós kocsija van, és azzal nem annyira jó. Akkor egyedül megnézem, mi a pálya, gondoltam, és beindítottam az Alfettát.

De mi ez a ronda, csikorgó hang? Csúszik az ékszíj…jó, de mitől? A generátor? Nem baszki…a vízpumpa…befagyott! Ezek a gondolatok három tizedmásodperc alatt száguldottak át a fejemben. Lelőttem a motort, és megnéztem. Hát persze, hogy sima víz volt a motorban. A nyári hűtőcsere után az került bele, aztán el is felejtettem. Na, ez a hójárás is elmarad.

Felhívtam Szállí-Tom barátomat, hogy trélerezzük be a garázsba az Alfettát. Otthagyom, amíg kiolvad, aztán majd meglátjuk. Pötyi (Tom beceneve, bár asszem csak én hívom így) megjött, felkötöttük, bevittük. Azóta kiolvadt, mentem is vele, nem szenvedett maradandó sérüléseket. Csak épp rendes hó nincs már, csak ez a letaposott jeges akármi. Lesz még, vagy majd jövőre?

A helyi lepattant jószágokat általában kevésbé finom környékek sarkain, párosával támasztják le.

Ezek ketten a hetvenes évek óta porosodnak, ütött-kopott kasztnijukon a kezdődő kipofozás nyomait lehet felfedezni.

A színehagyott Chevrolet Chevelle Malibu a modell legendás, 1973-77 között gyártott, második generációjából való. Akkor ezek az autók uralták a NASCAR versenyeket, női pilóta, Janet Guthrie is indult Chevrolet Chevelle Lagunával, a modell krómtalanított versenyváltozatával.

A Malibu volt a Chevelle csúcsfelszereltsége, 1978-tól, a középkategóriás modell ezen a néven futott tovább. A Chevelle nem felfoghatatlanul óriási, a Chevrolet korabeli modelljei között az Impala volt a legnagyobb.

A Chevrolet mögött álló Ford LTD sajnos nem a kedvenc évjáratomból van, ez egy negyedik generációs kocka 1979-82-ből.

Nagyon impozáns, és ez az utolsó LTD, amit lecsökkentett méretei ellenére is csak V8-as motorral lehetett kapni, de távolról sem olyan karvalyszerű, mint az 1972-es olajválság előtti második eresztés. Az LTD-ből nőtt ki a Crown Victoria, 1999-től Police Interceptor néven futtatva ez a modell az Egyesült Államokban a rendőrség V8-as oktáviája. Mennyivel jobban hangzik a Ford Crown Victoria Interceptor mint a Škoda Octavia, nem? A Ford Viktória Királynő Elfogó Rakétájának szót fogad a nép.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a parkolási szituációt a BMW sajtóosztálya komponálta, talán maga a titokzatos Bőrnadrágos Ember. Mert mi más dolga lenne ennek a Révay utca és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán parkoló fekete autónak, mint hogy magas kontrasztú hátteret biztosítson a Bajcsyn álló gyöngyházfehér BMW E92 M3 szédítő póverböldzsének?

Fotó: I\/I4R[ł

Az autóról készült még három másik kép is.

Forrás: Diesel Station

Sose ültem még Infiniti FX-ben, sőt, hirtelen azt sem tudom, a szerkesztőségben ült-e már valaki benne, mert Infiniti autóteszt még nem volt az újságban. Európában mondjuk nem is árul a Nissan hivatalosan Infinitit, csak idéntől tervezik.

FX-ből van persze elég Budapesten is, ami nem csoda: elképesztően jól néz ki, és mondja ezt valaki, akit a hideg ráz az összes SUV-tól, SAV-tól, CUV-tól és CAV-tól. És hogy mi benne a jó – azon kívül persze, hogy a 350Z-hez hasonlóan ez is az FM padlólemezre épül?

Az, hogy gyári rajta a 20 hüvelyk átmérőjű felni. Ez Budapesten nyilván egyedül arra jó, hogy pokollá tegye utasainak ágyéki gerincét és lazuló fogtöméseit, kívülről viszont csodálatos harmóniát ad az autónak.

Forrás: JonesBlog

Csarnó Balázs barátom mondta pár éve, hogy vezetett egy FX45-öt (ez a V8-as verzió, a kisebb FX35-ben az előző 350Z V6-osa van), és pontosan az az élmény, mint a legtöbb, róla szóló írásban: beülsz ebbe a nagy, magas tankba, és teljesen megdöbbensz, hogy mennyire jó vele kanyarodni.

Valószínűleg porított Infiniti FX-et keverhettek annak az embernek az italába, aki a Chub City játékautógyárnak tervezte ezt a két autót, egy VW Transportert és egy Bogarat:

Fotó: Bee(Tm)

Fotó: Bee(Tm)

Bár a Bogár tervezőjét inkább az autó hangfalai bűvölhették el, hogy sztereó rádiós magnóvá morfolta Prof. Dr. h.c. Porsche munkáját.

Régebben lehetett Alfa Romeót kapni Amerikában. Főleg egy film miatt, amit negyven év késéssel, de végre láttam: Mike Nichols 1967-es „Diploma előtt”-je (The Graduate).

El sem tudom képzelni, mennyire durván progresszív lehetett ez 1967-ben, amikor 2007 decemberében kapkodnom kellett utána a levegőt.

És nem elsősorban azért, mert eszembe jutott, hogy a The Secret of Monkey Island című videójáték egyik kulcsjelenete – amikor a főhős Guybrush Threepwood azt kiáltja szerelmének, Elaine Marleynak, aki épp összeházasodni készül LeChuck szellem-kalózkapitánnyal, hogy „Elaine! Elaine!” – ebből a filmből van, mert nem jutott eszembe.

Shadai barátom, akivel láttam, csak ennyit írt róla:

Mrs. Robinson, Dustin Hoffman, Simon&Garfunkel, generation-gap, Alfa Romeo, siksze-szöktetés, feszülettel hadonászás a templomban. 10 pont.

shadai: (Zsidó) Filmek Karácsonyra (Judapest.org) →

Nevezett Alfa a film előtt egy évvel bemutatott Spider 1600 Duetto, amit a főhőst alakító Dustin Hoffman vezet minden második képben, többek között ebben:

Próbálok jobban fejbevágó autós pillanatra gondolni sivatagos filmművészeti ismereteimből, de semmi. A Duetto, az apró motor nagyszerűen kevert pörgése, és akkor zene és Golden Gate híd a Bay Bridge. Mike Nichols egy átkozott manipulátor. Az ujjak, amik ezek után a mobile.de-be gépelik a megfelelő paramétereket, nos, azokat az ujjakat nem a hozzájuk kapcsolódó idegek mozgatják ilyenkor.

A film annyira meghatározta az Alfát Amerikában, hogy 18 évvel később az akkor már harmadik szériájában lévő autóból kiadtak egy Graduate különkiadást, ami valójában a fapados modell volt. 1990-ig árulták.

Amerikában ma már nem lehet kapni Alfa Romeót, és sokkal szarabb filmeket csinálnak. Leszámítva szintén Mike Nichols 2004-es „Közelebb”-jét (Closer), aminek – vigyázat, belterj! – ebben a pillanatban a promóciós bögréjéből iszom teát. Ez van a hátuljára írva:

If you believe in love at first sight, you never stop looking.

Azaz: aki hisz a szerelemben első látásra, az mindig nézelődni fog.

Ha ez nem tökéletes kórképe az autóbuzériának, akkor semmi nem az. Megyek vissza eladó Spidereket keresni, viszlát.

Van valami rettenetesen vonzó a lerohadt muscle carokban, talán a beleképzelt történetek, hogy ja ezzel valaki az alabamai éjszakában megpróbált Steve McQueent játszani, na és akkor tört szét a bal hátsó index.

De érthető, ha valakit a polírozott tökély vonz, miután megismerte például a lerohadást kísérő dögszagot. Lásd Anna és a döglött rablóhal esetét.

Polírozott tökéllyel pedig a tavalyelőtti, Ferrarikkal erősen tűzdelt Boheme Run rendezője, a Louis Vuitton tud szolgálni. 2008-as tavaszi-nyári kampányukban bemutatják, hogy ugyan a hatvanas-hetvenes évek fordulójának úgy negyven éve vége, valójában sose múlt el.

A poszméhcsíkos, metáleper színű Chargerre kattintva jó csajok és penge verdák bámulhatók több percen keresztül. Figyeljük meg 3:06-nál Claudia Schiffer (Claudia Schiffer!) piszkos talpait!

Forrás: Louis Vuitton

Lényegesen rosszabb eséllyel bukkantam volna erre a videóra, ha nem küldi át a menő dolgok kiváló ismerője, Szupertónia. Köszönjük. Nyilvánvalóan Claudia Schiffer talpaira is ő hívta fel a figyelmet.

Ja és szerepel Stephanie Seymour is, aki 14 évvel ezelőtt volt a szobám falára tűzve, természetesen még Axl Rose oldalán. Sose halunk meg.

Szokványos budapesti életkép: autók állnak félig a járdán, teljesen a járdaszigeten, szabálytalanul. Mi ebben a különös? Hát hogy itt ezt feleslegesen teszik. Ugyanis parkolhatnának simán az út jobb szélén is, teljes lelki nyugalommal. Mert semmi nem tiltja.

Sima szaggatott vonal a két sáv között, a lámpa, vagyis a kereszteződés még jó messze, egy út szélén parkoló autó és a járdasziget között röhögve megvan a 2,5 méter, kétszer is. És – higgyenek nekem, megnéztem – mögöttem, mármint a fényképezőgép mögött, van egy kereszteződés is, ami után nincs megállni tilos tábla.

Vannak ilyen szokások. Valaki valamikor felállt a járdaszigetre, valaki valamikor két kerékkel felkaptatott a járdára, a következő csak úgy beállt mögé, aztán a következő is, aztán ez az egész így maradt, rutinná rögzült. Hiába lehet szabályosan is parkolni jobb oldalt, és hiába van még vagy tíz kocsi számára elég hely ott, sőt, hiába büntetik rendszeresen a közterület-felügyelők a tilosban parkolókat (az út mellett lévő irodaházban volt elintéznivalóm, ott mondták az ott dolgozók), ez az egész itt mégis így alakult ki. Fura teremtmény a budapesti autós.

Pár éve ugyanitt egyszer már beleszerettem egy almazöld Barracudába, de azt nem dokumentáltam. Nagyon vártam, hogy újra találkozzunk, akár egy másikkal.

Hát ez egy nagyon másik, a tiptop veterán helyett egy leütött halacskába futottam bele, de nagyon örültem neki. Még nem is jutottam elég közel, amikor beterített. Uh, mi ez a bűz?

A tömény és édes dögszag falként állta körül az autót. Lehet, hogy az élet császára az autós újságíró, főleg Mexikóban, de erről nem volt szó. Megpróbáltam egy szuszra körbefotózni, de néha messzebb kellett szaladnom levegőt venni, rémes volt. Valami beledögölhetett, vagy egyszerűen a Barracuda maga buggyant meg a napon.

A hal gyorsan romlik, ennek a porlepte szürke szépségnek erre több, mint negyven éve volt. A Plymouth Barracudát 1964-ben, két héttel a Ford Mustang előtt mutatták be. A Barracudát a cégvezetés kis híján a Panda névre ítélte, de John Samsen, az autó tervezője (aki a Dodge Dartot is tervezte), átverte a góréknál ezt a tökösebb nevet.

Ezek voltak az első pony carok, a mai Corsa és Fiesta, kicsi autók fiataloknak. A Valiant alapjaira épült autót eleinte kétféle soros hathengeres (101 és 145 lóerővel) és egy 180 lóerős V8-as motorral árulták. A modell sportos hírnevét az 1970-ben bevezetett, Hemi V8-as alapozta meg, addigra a formája is beolvadt az akkor jellegzetes, és máig ellenállhatatlan muscle car kupék közé.

1970-ben, a fastback eltűnésével a Barracuda elveszítette a 4,4 m²-es, valaha szériában gyártott legnagyobb üvegablakot is. 1974-re befellegzett a benzinzabálóknak, a Barracuda utód nélkül kihalt.

Tegnap szörnyű dilemmát okozott, hogy a kék Chevy Nomad, vagy a lila-zöld TVR legyen-e a nap penge verdája, de ma minden nagyon egyszerű. Egy félszemű, kadmiumsárga, gyümölcsösládával rommá pakolt, szicíliai Piaggio Ape mindent visz:

Fotó: tontony

És egyáltalán nem gyenge mezőny felett diadalmaskodott. Mesterember például Alain Ducasse híres Monte Carlo-i étterme, a Louis XV előtt fotózott egy Mercedes-Benz SLR McLarent: