A sofőr vezette luxusautó régóta ugyanazt jelenti a többség számára: túlméretezett személyautót, sokszor nyújtott tengelytávval és kényelmes hátsó ülésekkel. Ám a 90-es évek elején valaki úgy gondolta, ideje lenne elszakadni a sablonoktól.
A Jaguar legnagyobb találata teljes története során az E-type volt, ebben az autórajongók közt ritkán van vita. És ugyanilyen egyöntetű értetlenség övezi azt a tényt, hogy miért kellett több mint ötven évet várni egy hasonló sportkocsi bemutatásával.
Hogy az amerikai űrhajósok mit hajtottak, amikor nem a NASA nyúzta őket, nem volt titok: Houston és Cape Canaveral útjain az űrverseny éveiben megszokott látvány volt a Corvette-tel gyorshajtó űrhajós. A szovjet oldalon nem volt ennyire nyilvános és fellengzős a helyzet, kivéve Gagarint, ő még egy nyugati sportautót is leparkolhatott bárhol Moszkvában.
A mostani, rendhagyó epizód nem azzal végződik, hogy fék nélküli vasoxiddal csapatunk a lemenő nap fényében és minden vízszintes felületre füstölt és főtt disznóalkatrészekből építünk tiszavirág életű templomot. Igazából az összes jármű, ami műsorban szerepel kicsattanó egészségnek örvend, ez egy jutalomnap volt gépnek és embernek egyaránt.
Biztos vannak itt még sokan, akiknek kimaradt Klaus, a targoncás első munkanapja. A morbid német targoncás kisfilm, amit ha mi mutathatunk meg először valakinek, már nem volt hiába a hetünk. Most, hogy a Jungheinrich megdobott egy nagy doboz brandelt ajándéktárggyal, újra van indokunk rá, hogy posztoljuk, szóval tessék: ez itt a képen a hiéna nyereménye (ami egy csomag, benne egy targonca alakú powerbank, pendrive 16 MB, bitkészlet, toll alakban, kulacs, autóillatosító emberke; és öt ilyen csomagunk van a nyerteseknek!), odalent pedig az oktatófilmek Gyalog Galoppja.
Bob Lutz-nál nagyobb karrierlovagot keveset ismer az autóipar. A 87 éves Lutz svájci létére járta végig a Big Three csúcspozícióit, azaz az amerikai autóipar három giga autógyártójánál – a Fordnál, a Chryslernél és a GM-nél – is töltött be különféle vezető szerepeket évtizedeken át. Mindezt nagyrészt Detroit jó éveiben, amikor az autógyártásnál nem nagyon volt nagyobb tisztelete bárminek az USA-ban.
Ez a poszt azért hosszú, mert maradtak páran, akik még szeretnek olvasni. Akik viszont a gördítősávot meglátva elkattintanak, kattintsanak csak el bátran, hiszen a net egymillió más helyen ki tudja szolgálni az instant-igényeket. Akik maradnak, viszont többet kapnak, mint amihez máshol jutnának. Sokan vagyunk sokfélék, s a kisebbségnek is jár egy zug. Például ez itt.
Ahogy a legutóbbi posztomban megírtam, már az ezt a túrát megelőző napokban is egyre gyűltek a viharfelhők. Az egyik németországi kirándulásunkra induló autón fékhiba lett két héttel nulla perc előtt, aztán rá egy hétre a másikon is, majd a harmadiknak szivárogni kezdett a hűtője és meghalt a gyújtáskapcsolója – akkor már csak alig két nap volt hátra az indulásig. Az utolsó napon az egyik fékhibás autó még mindig fékhibás volt, bár máshogyan, s a negyediknek elkezdett leállogatni és újra be nem indulni a motorja.
Kész csoda, hogy azon a pénteki hajnalon végül mindenkinek sikerült odaérnie a győri Arrabona benzinkúthoz. Teszem hozzá, addigra elvileg tényleg megszűntek a fékhibák, a vízveszteségek, a motorok sem dobták be a törölközőt váratlanul. Lóhalálban, de mindenki Európa-járás képessé tette az autóját. Vagy úgy gondolta.
Az már bebizonyosodott a történelem során, hogy tudunk bánni az atomenergiával, de az is kiderült, ha nem vagyunk észnél, csúnya pusztításra képes. Bizonyos szempontok alapján talán a legjobb energiaforrás a földön, és az 1950-es években, amikor még annyira nem féltek tőle, nagyjából még a fűnyírókat is atomreaktorral akarták hajtani.
Ez az a helyzet, amikor még a minden helyzetben köcsögzsaruzók is mindkét hüvelykjükkel jelzik: ezaz, na végre!
M3-as, szombat délelőtt, dugó. Már Gödöllő magasságában besűrűsödött a forgalom, persze itt is volt jobbról a sorokat előző, akinek mindenkinél sürgősebb dolga volt – de persze az is lehet, hogy csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, mégsem itt kell lekanyarodnia a pályáról. Vagy csak nem működött a hűtőventilátora és fontos volt, hogy a melegben a két vesén a lehető legtöbb friss levegő áramoljon be a hűtőre. Ki tudja.
Aztán a sűrű forgalomból rendes dugó lett, mindenki lépésben, vagy még lassabban gurult – a Waze szerint egy baleset fogja vissza a haladást. Mi a lehúzódtunk tötyögni a külsőbe. Tükörben látom, hogy a leálló sávban a forgalomnál épp csak egy hangyányival gyorsabban csorog egy fényhidas-csíkos fehér Octavia RS. Azonnal a levegőben lassú köröket leíró ragadozó madarak jutottak eszembe: ezek vadásznak. Várom, hogy mikor intenek ki valakit a sorból, de semmi nem történik, gurulnak szépen előre. Talán a balesethez? Á, kizárt, oda tempósabban mennének. Még látni elől a kék-piros fényeket, mikor a jobb tükörben megjelenik egy Audi Q5. Óhhóhó, hát erre vadásznak a kékek!
Május utolsó szerdáján, azaz 29-én a világ minden felhője Budapest felett szakadt ki, de legalábbis úgy érezte az ember. Úsztak az utcák, a pincék, minden elázott, kora estétől egy rakás csomópontban nem működtek a lámpák. Este aztán sajnos túl sok minden került víz alá, olyan is, aminek úsznia kellett volna rajta – bekövetkezett az egyik legszörnyűbb dunai katasztrófa.
Ezek együttesen reggelre több helyen teljesen felforgatták a közlekedést. Kétszer is végig kellett verekednem magam a Fogarasi út- Kerepesi út útvonalon, jártam a belvárosban. Az, hogy nyolc körül kvázi járhatatlan volt a város felé a Kerepesi út, és hogy a Pongrác úti felüljárónál egymást akadályozzák a járművek, nem szokatlan a reggeli dugóban. De hogy a második körben, fél tizenegy felé is ugyanez volt a helyzet, egyértelműen annak volt köszönhető, hogy itt egyetlen közlekedési lámpa sem működött. Az átjutást az esetek nagy részében az erősebb kutya nemz természeti törvény szabályozta.
Itt csak idegesítő volt a helyzet, de a Fogarasi úton konkrétan életveszélyes: két, nagyon forgalmas kereszteződésben sem működtek a lámpák. A Vezér útnál tíz körül már megvolt az első csattanás, hárman durrantak egymásba. A Nagy Lajosnál is izgalmas volt az átkelés, itt még a villamosokra és az azokhoz a zuhogó esőben rohanó emberekre is figyelni kellett.
Minden évben, pünkösdkor Ornbau. Ezt már bő két évtizede mantraként ismételgetem, attól a pillanattól, hogy kiteszem a falra az újabb naptárt január elsején.
Szürreális ötletnek tűnt levelet írni a Szlovén Haditechnikai Múzeumnak azzal a felütéssel, hogy helló, jönnénk látnánk, indítanánk. Ennél is hihetetlenebb volt a válasz: remek ötlet, gyertek!
A nyavalyás Instagram mélyéről érkezett péntek este a hét legcsúcsabb autós tartalma, a BMW X7, ami hűtőrácsot cserélt egy E30-assal. Veseátültetés családon belül:
Az autósport eddigi 110 éve tele van olyan témával, amihez csak giga költségvetés kell, ha az megvan, nem nehéz belőle jó filmet csinálni. A 20th Century Fox szerencsére nem egy csóró stúdió, és ha már rávette magát, hogy megfilmesíti Ford és Ferrari 1966-os Le Mans-i csatáját, beleöntött százmillió dollárt a forgatásba és lekötött kettőt Hollywood legjobb színészeiből. Vasárnap kiadták az első előzetest a Ford v Ferrariból, ami után nem tudunk nem rajongani érte.
Mindig érdekes Formula-1-es autót nem F1-es autóknak épült pályán látni. A steril Tilke-ringek után a Sonoma Raceway például egy nagyon másik világ. Erre a kaliforniai pályára vitték el nemrég a Ferrari 2004-es versenyautóját, és meg is döntötték vele az addigi pályacsúcsot.
Huszonnégy órán keresztül veretni a nyirádi vörös pokolban kihívás embernek és gépnek egyaránt. Hiába választottuk a megbízható technikát és a legjobb szakembergárdát, nem ment minden zökkenőmentesen. Kilencvenegy indulóból - az első órákban - sikerült a 88. helyet magunkra ragasztani egy elmelegedő vezérműtengely-jeladó miatt, de aztán jött az áttörés a verseny feléig miénk volt a leggyorsabb kör.
Megyó vágóasztalán ez a negyven perc kötötte zenés csokorba sok ember vaskos szívását, kitartó feladatmegoldását, majd később katartikus sárdagasztását. Dőljenek hátra, ez a rész a versenyről és a kulisszatitkokról szól. Szívbe és Ignis-be markoló pillanatok következnek, kiderül, hogy a Nappal mindenki felkelt-e és a Faternak miért nélkülözhetetlen tárgy a szolgálati büdösbicikli.
Az internet néha csodás furcsaságokkal dobja meg az embert – ez is valami véletlenszerű keresés kapcsán bukkant fel egy rakás nyergesvontató képe között. Akkor is jót mulattam rajta, és még most is megmosolyogtat, pedig a Mechanical Horse-t és népes rokonságát nagyon is észszerű igények szülték.
A minap azt olvastam, hogy a net a group chat-szobáktól lesz megint jó hely. És tényleg, nekem például whatsappon él az a nemzetközi társaságom, akikkel minden évben valami izgalmas európai vidékre szervezünk autós túrát. Két éve az Alpok útjait jártuk, aztán az 1986-os MR2-m, amivel a 2500 kilométeres utat megtettem, a csoporton belül talált új, francia gazdára. Az külön mese, mit összeszívott Grégory, mire rendszámot kapott az egyébként hibátlan gép, az AW11 ugyanis nem volt kapható Franciaországban anno. Egyedileg papírozni pedig ott legalább olyan nehéz, mint itthon, fél év volt a plakett. Cserébe, mivel régi autó, régi francia stíl szerint fekete táblát kaphatott.
Norvégiában, legalábbis annak a déli részein döbbenetes mennyiségű a villanyautó. Minden parkolóban töltő-hegyek, buszsáv-használati jog, megfelezett út-, parkolási- és kompdíjak, soroljam az előnyöket? Ja, és úgy megadóztatják a balső égésű kocsikat, hogy drágábbak az elektromosnál. Amikor tehát az embert beültetik egy turistaszállító villanyriksába, ezt látja a norvég fővárosban, Oslóban:
A hazai internet új kedvenc szpotter témája az országon átrohanó extrém román autószállítók. Nincs hét nagy fogás nélkül, most ez a Szolnokon videózott trélerből és pótkocsiból álló vonat érdemelte ki a borzongásunkat.
Frissítés: Az Index idő közben szemlézte a Police.hu-t, ahol megírták, hogy a püspökladányi rendőrök később leállították a videón látható trélert és szabálysértési eljárást indítottak a sofőr ellen.
Ezt a posztot a lehető legkevesebb embernek írom, mert akadnak pillanatok, amikor a világ brutális gyorsasága, közönyös felületessége, szenzációéhsége pokolian elfáraszt, amit pedig sokan olvasnak, az olyan. Zsizsegős, hőzöngős, kétségbeesett, gyűlölködős, ordítós – most nem kérünk abból. Egyre gyakrabban vágyom valami elmélyültebb életformára, ami épp nekem különösen rossz hír, hiszen egy internetes újságnak dolgozom, márpedig ebben a pozícióban ellenkező irányba mutatnak az erővonalak. De most, ezt a posztot magamnak írom. Nem is gondolkoztam tíz percet a címadáson (hogy kattintékony legyen, ami nekem amúgy se szokott nagyon sikerülni), ahogy szoktam, hanem azt írtam be, ami szívből jött, elsőre.
Ha kétezer olvasó látja majd, az kétezer olyan olvasó lesz, akivel bármikor jót tudnék dumálni. Ti vagytok.
Megérkezett a One More Round csapata Nyirádra a Kúposztóval, egy szinte gyári 1,3-as Suzuki Ignissel, hogy felszántsák a kilencven főből álló 24 órás verseny mezőnyét.
Ha kedvet kaptál az autócsodákhoz, hamarosan itt az egyik kedvenc autós rendezvényünk, a Hungaroring Classic, gyere el. Mi is ott leszünk!