Röstelljük magunkat, hogy ilyen szakadt, lúzer, hatéves A6-os Audikba kényszerültek azok, akiknek nem jutott már a hamvas Superbekből. Tényleg, őszintén. És még nehezen is indulnak. Mi javasoljuk a márkaszervizt, ha valami gond van. Istenem, mi jöhet még?! Tata Nano?

(Mindazonáltal ha szerelő kell jó áron, akkor Karesz vagy Sabc elvállalja, feltéve, ha előre fizetnek...)

Köszi Egyenlitő blog!

I swear I’m gonna make it,
sooner or later
(Ígérem, megteszem
előbb vagy utóbb)

Ezt hallhatjuk az aláfestő kis dalban, nem véletlenül. A kisfilm – minden valószínűség szerint – a kor követelményeinek megfelelő, helyi igényekhez tökéletesen igazodó autókölcsönző cég reklámja lehet. Lényegében maga a testnedvekkel festett rögvalóság, egy újkori mese.

Az aranytojást tojó tyúk a bútorház ügyeletes, hosszúlábú menő csaja, a szegénylegény szerepében pedig (mondjuk) Ivan Ivanov, az üzletház figyelemre sem méltatott mindenese, aki serény kisvakondként ott szerel, fúr és farag, imbuszkulcs-forgatásban már 24-es szintű nagymester, mégis…

Natasa, álmai nője, megdönthetetlen csúcsként magasodik fölötte, mint az elérhetetlen Csomolungma. És a keleti oldal nehézsége semmi nem volt Natasához képest. De Ivan Ivanov tudott járni a világban, a terve kész volt.

Kellett egy menő öltöny, egy bérelt hotelszoba és nem utolsósorban egy pár buznyákért bérelt penge_verda. Fekete Toyoták, Lexusok és Porschék, de Ivan Ivanov tudja az örök Gábor Gábor-féle igazságot: a jó megjelenés a sikeres vállalkozás alapja. M-csomagos X5 a tuti.



De amikor a kis rib kisasszony rádöbben, hogy egy segédmunkás tépte le amúgy is kérdéses ártatlanságának újabb bimbóját: priceless!

Tanulság? Nincsenek megszerezhetetlen nők, csak ötlettelen férfiak. Hiszen még Beavisnek és Buttheadnek is összejött.

Tavaly, december 13-án számoltunk be az év egyik nagy hülyéjéről, a tolvajról, aki sztreccslimót lopott egy szál cerkával felfegyverkezve, majd érthetetlen módon, feltartott kezekkel próbált menekülni a megtermett rendőrkutya elől.

A történet felettébb vicces végkifejletét láthattuk, az előzményekről azonban nem tudtunk semmit, a híradásokból ez kimaradt. Ezért megkértük vállalkozókedvű olvasóinkat, próbálják meg kiegészíteni a történetet, természetesen némi koncért cserébe.
 

Vettem egy Daimler-Benzt. A napi használatú Honda Spacy robogóm mellé járni, szállítani, utazni, gyűrni. Ki az esőbe, latyakba, tűző napra, utcán parkolásra, ridegtartásra. Budapestre, Balatonra, Olaszországba, bárhová. A mostani 26 éves helyett lett - csak, hogy képben legyenek.

Nos, ez az új mindjárt negyven éves lesz.

Ugye értik? Nono, furcsa ez a hallgatás... Hát jó, megmagyarázom.

Családi okokból viszonylag gyakran utazunk Romániába, egészen pontosan annak Partium nevű szegletébe, Szatmárnémetibe. Előrebocsátom, a napi érintkezés szintjén nekem az égvilágon semmilyen gondom nem volt a románokkal, soha nem büntettek meg, nem szívattak, egyáltalán, rendőr még nem állított meg soha. Ellenben van pozitív tapasztalatom, orvosokról, akik gyógyították a gyerekemet és más emberekről, akik segítettek, vagy csak simán jófejek voltak.

A kellemetlen élmények hiánya miatt lepett meg a mostani történet. Illetve az, hogy van valami, ami Romániában rosszabbul működik mint nálunk – az eddig tapasztalatom az, hogy ott többnyire ésszerűbben mennek a dolgok, vagy legfeljebb döntetlen az állás. Persze, akad ökörség is, meg hülye politikusok, miniszternek megtett szeretők és hasonlók, de hát ez káeurópa, ne tessék az gondolni, hogy máshogy gondolkodnak arrafelé. Igaz, a tapasztalataim szigorúan Románia bal felső csücskére igazak, tekintve, hogy csak arrafelé járok.

Szokás szerint karácsonyra mentünk a nagyszülőkhöz.

Romániában van útdíj. Nemcsak a pályákra szedik – fel is kopna az álluk –, hanem a normál közutak használatért is pengetni kell (díjakról, a vásárlásról íme a weblap, értelemszerűen magyarul is). Két-három éve még tiszta volt minden, akkor valóban matricát kellett vásárolni.

A célirányos gumiégetést azóta nem értem, amióta egyszer kipróbáltam. Két gumim bánta, ami pénzbe került, egy kevésbé gyakorlott majom is meg tudja csinálni, mert vezetési tudás nem kell hozzá, de utána két hétig szellőztetni kell az autót.

Valószínűleg ezért nem is rajongtam soha az autós-találkozók eme közkedvelt show-eleméért. Mert az oké, ha valaki nyom egy két szép nyolcast, vagy kitartott drifttel rajzolja körbe a placcot, netán a középen álldogáló vállalkozó kedvű kislányt. De mi a buli abban, hogy sokan összejövünk, aztán időről-időre valakinek eszébe jut és kiáll egy darab betonra gumit füstölni? Nem tudom, de biztosan bennem van a hiba, hogy nem rajongok az ilyen idióta kihívásmentes khm... szórakozásért, hiszen az ún. Burnout Party-k egyre inkább felkapottá válnak.

Ez például egy igazán díjnyertes alkotás egy ilyen buliról, amit zman377 szerényen csak Best burnout ever!!!-ként emleget.

Remek móka lehet izzó kerékkel az aszfaltba süllyedni, de a buli többi résztvevője sem hazudtolja meg önmagát.

Ha úgy gondoljuk, hogy a drift nem sport (emlékeznek még szerkesztőségünkben kirobbant vitánkra?), akkor ez még annyira sem az. Valahogy többre értékelem az olyasféle guminyúzást, amit José Carlos Ramos mutat be. Mert tud valamit azon kívül, hogy nyomja a gázt, mint süket a csengőt.

Burnout Party? Ne röhögtess...

Az autóipar egy gigantikus piac, melyben fénysebességgel terjednek a jó és rossz hírek (utóbbiak még gyorsabban). Bárhol bármi apróság történik, ami akár csak nyomokban is utalhat a későbbi változásokra, azt azonnal szájukra veszik az elemzők és a stratégák. Semmi nem marad rejtve, és meglepő módon sokszor be is jön a prognózis, tudják, nem zörög a haraszt...

Legújabban a General Motors kőfejű vezetősége által lényegében meggyilkolt, néhai Saab körül alakult ki a susmus. A patinás svéd márkával nem tudta a GM megtenni azt, amit a Ford a Volvóval, így tavaly decemberben hivatalosan is csődöt jelentettek. Minden tárgyalás megszakadt a kínai befektetőkkel, miután a GM nem volt hajlandó átadni az általuk szupertitkosnak tartott technológiát és Opel-platformokat a leendő konkurensnek.(Lényegében csak a SAIC, a GM kínai stratégiai partnere jöhetett volna szóba, ők azonban - érthető okokból - nem tolakodtak nagyon azért, amihez amúgy is hozzáférnek.)

Svédországból azonban újabb hírek érkeznek. Hans Bergqvisttel és Anne-Marie Pouteaux-val, a Saab csődbiztosaival két csoport is felvette a kapcsolatot. Az egyik a Mahindra, akiket Lars Carlstrom képvisel. Carlstrom trükkös fiú, a rossz hírű orosz milliárdossal, Vladimir Antonovval való közös múltja miatt (ő is érdeklődött annak idején a Saab iránt, de valami miatt megszakították vele a tárgyalásokat) nem indul sok eséllyel.

A másik érdeklődő a misztikus török-csoport, akik mögött állítólag maga a török állam áll. Sajnos szó sincs azonban márkamegmentésről vagy feltámasztásról, a hiénáknak leginkább a gyártósorokra, gépekre ill. a gyártási kapacitásra fáj a foguk. Utóbbi viszont olyan-amilyen esélyt jelenthetne a néhai Saab munkásainak arra, hogy ismét munkát találjanak.

Várjuk a fejleményeket.

Alig pár napja futotta körbe a világot az alábbi kis videó, amely december 18-án készült Katarban. Államünnep ez a nap, ekkor alapította meg Sejk Jassim Bin Mohammad Bin Thani Katar Államát. A kicsi, 10 360 négyzetkilométeres ország kőolajban gazdag, az életszínvonal magas. (Bevételeink után pl. nem kell adózni.) Ezért talán nem is véletlen, hogy az egy főre eső erős és gyors luxusautók száma is meghaladja a máshol megszokott szintet, márpedig amilyen autópark, olyan rendőrség, hiszen a törvénynek követnie, sőt, megelőznie kell a bűnt.

Ehhez pedig kellően alkalmasnak tűnik ez a pár Porsche Panamera és Cayenne, valamint a V8-as LanCruiserek, melyek ilyen szép, libasorban demonstrálják a kis arab ország gazdagságát.

Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy Katar a Volkswagen Csoport és a Porsche egyik főrészvényese (17 százalékkal), bár tavaly novemberben állítólag eladtak belőle valamennyit. Szerintem a magyar rendőrök sem sértődnének meg, ha az öregecske Audi TT vagy a mára már kicsit kehes Mondeo ST-k helyett kapnának egy-egy Panamerát. (Tényleg, melyik a hazai leggyorsabb rendőrautó?)
(via autoblog)

Tél van. Nem lehet ugrani. Illetve lehetne, de nagyon bonyolult szervezést igényel, szóval vegyük úgy, hogy nem lehet. Ilyenkor marad a nosztalgiázás, a nyári ugrások újra és újranézése, és a napok számolása, hogy mikor lesz már végre tavasz.

Illetve mégsem! Van valami, amivel enyhíteni lehet az elvonási tüneteket. Létezik egy eszköz, ami majdnem ugyanazt nyújtja, mint egy igazi ugrás. Coca Cola – Pepsi Cola viszonylatban az ejtőernyőzés Pepsi Colája, de ha nagyon kemény szívű szeretnék lenni, akkor lehet, inkább csak Tesco Colája a szélcsatorna.

A karácsonyban többek között az a jó, hogy lehet álmodozni, forgatni szabadon a fejünkben a gondolatot, hogy mit is kérnénk a Jézuskától. Én például egy Álomgarázst állítottam össze magamnak.  Sose lesz persze ilyenem – de jól is néznénk ki, ha minden vágyunk teljesülne!

Ábrándozásomat csak egyetlen tényezőtől igyekeztem szabaddá tenni – a publikum elvárásaitól. Nem azért álmodtam meg ezt a kollekciót, hogy mások elismerését kivívjam vele, hanem olyan autókat szedtem össze gondolatban, amelyekről gyanítom vagy tudom, hogy jól érezném magamat a társaságukban.

Sipos úr - tudják, a Slovakiaring Napóleonja, aki sosem zavar -úgy látszik, nagytakarítást tart kényszerűségből vásárolt, ám időközben megkedvelt iPhone-ján, hiszen meglepetésként átküldött két gerillavideót, melyekről teljesen el is feledkeztünk.

Mindez a Totalcar kétnapos, kitelepült versenypályás forgatásán készült, tudják, amelyet lényegében elmosott a köd. Az első nyomokban korai reggelizőket tartalmaz, némi Karel Gottal fűszerezve. Ha netán furcsán nyúzott arcokat fedeznének fel a felvételeken, akkor az csak a véletlen műve lehet, hiszen Göbölyös dokival alig fogyasztottunk el egy üveg bort, inkább az egésznapos fagyás az, ami betett nekünk. Ólomkatonaként zuhantunk Árpádék családi nyaralójának ágyaiba és reggelre sem lettünk szebbek.

A másik - kicsit hosszabb - pedig a kínlódás azon fázisát illusztrálja, melyben két felnőtt férfi és pár kilométernyi kábel, valamint különféle hang- és képátvitelre alkalmas dobozok próbálnak meg elférni egy NEM widebody Caterhamben, miközben Karotta rámutat arra a nyilvánvaló tényre, hogy manapság Colin Chapman is ezt-azt áttervezett volna ezen a kemény és küzdelmes kis szerkezeten.

Mondanom sem kell, hogy nagyon várjuk már a tavaszt-nyarat, amikor visszatérhetünk ide. Jó autókkal, jó időben.

Az a munkánk, hogy vezessünk. Autózunk idehaza és külföldön, így elég jól látjuk a különbséget az országok és földrészek között. Nem a magyarok a legrosszabbak, de a dicső úrvezetők dobogójától fényévekre vagyunk.

Az első irodai kávé mellett rendszeresen előkerül a téma, elduzzogjuk egymásnak a negatív tapasztalatokat, a friss halálközeli élményeket. Így jött az ötlet, hogy év végére összegyűjtsük, ami zavar, megfogalmazzuk, hogy mi az, amit tényleg utálunk a többi vezetőben.

Talán emlékeznek még, az idei magyar WTCC-futamon jelentős számban képviseltük magunkat. Telós Bandi a Chevynél melózott, én pedig egy háromtagú stábbal kiegészülve pirkadattól alkonyatig, péntektől vasárnapig ott lógtam a Zengő Dension csapattal. Dolgoztunk, keményen, esőben, rekkenő hőségben, idegbajban és nyugalomban.

Nem kerítek neki még nagyobb feneket, legyen elég annyi, hogy kemény munka volt, azóta is emlegetjük mindannyian, akik ott voltunk. A hónapokig tartó utómunka, az Eurosport-jogok körül vívott - helyenként kilátástalan - harc már csak hab volt a tortán.

Most azonban kész lett ez a dokumentumfilm, egy olyan, amilyet megérdemel Michelisz Norbi és megérdemli a csapat, a BMW Magyarország és a Dension is. És önök. Egy emlékezetes hétvégéről, melynek végén rommá tört autóval futotta meg Norbi a leggyorsabb kört, bizonyítva ezzel, hogy van benne kitartás, küzdeni akarás.

Ha pedig ő így tesz a pályán, tehetünk-e mi másképpen a pálya mellett? Ez a mi ajándékunk minden kedves olvasónknak, fogadják szeretettel, először itt, a Totalcaron.

És ezen a ponton kapcsolódhat be minden olvasónk, aki kicsit is ért a felirat-gyártáshoz és kellő szintű angol nyelvtudással rendelkezik. Első körben úgy gondoltuk, hogy leülünk Csikóssal és megcsináljuk együtt. Aztán a BMW Magyarország felajánlott egy egész komoly nyereménycsomagot, ezért összekötöttük a kellemest a hasznossal. A Nagy Karácsonyi Hiéna sajnos elmarad, de így tán egy picit kompenzálunk.

Hozzácsaptunk egy TC-meglepetést és mindezt megkapja az az olvasónk, aki profin feliratozza a filmet és beküldi a videóhoz illeszthető SubViewer (*.SUB) vagy SubRip (*.SRT) fájlt. A feliratokat természetesen leellenőrizzük, a győztes készítőjének neve pedig felkerül a stáblistára. Erre az emilcímre!

És mindezt miért?

Először is itt van ez a karbonmintás BMW M pendrive. 8 gigás, gombnyomásra ugrik elő és tűnik el a csatlakozó. Nincs belőle minden sarkon. De akad még itt diszkrét, fém BMW-logós sapka, téli csapatós kámzsa szintén BMW logóval egy nagyon pöpec BMW Classic falinaptár és társa, egy motoros naptár, valamint BMW X1 apróságok.

Ha ön perfekt angol és úgy gondolja, megéri a fáradtságot, akkor hajrá! Az sem baj, ha nem, ez esetben csak dőljön hátra és fogadja tőlünk szeretettel ezt a filmet, ez a mi ajándékunk.

A Totalcar Nagy Karácsonyi Fotózása lassan fogalommá válik cégünkben. Hiszen nem csak tradíció ez, hanem egy olyan ünnepnap, amikor tudjuk, hogy együtt kimozdulunk valahová. Ritkán sikerül ez szerkesztőségünk életében, hiszen szanaszét akad dolgunk nap mint nap, talán éppen ezért nevetünk mindig jókat, ha mindannyian együtt vagyunk. Ritka alkalom, számunkra már ez is karácsony.

Így volt ez eddig mindig, nézzék csak: itt, itt, na meg itt és itt. Igyekszünk mindig újabb és újabb marhaságokat kitalálni, december elejétől fogva már rendre kérdezik tőlünk idebent, hogy idén mit csinálunk?

Remek ötleteink voltak: bukósisakban, egy szál tangában Széchenyi-gőzfürdőzés (ezt végül nem vállalta mindenki), a filmes karakterek megformázása pedig azon, hogy Árpád nem volt hajlandó szakállt borotválni a Ron Jeremy-karakterhez (pedig mindenkinek megvolt a szerepe).

Végül kitaláltuk, hogy legyünk gospel-kórus, hiszen valahogyan kapcsolódni kéne az ünnepi hangulathoz. Lélekben már gyakoroltunk, elképzeltük, hogyan festünk majd csirizzel bekent arccal, csillogó, kék lepelben, mindenki megkapta a szerepét: orgonista, karnagy, első tenor stb.

Sajnos azonban a Lumen Christi kórus az utolsó előtti napon visszalépett, mert túl sokat kell gyakorolniuk, készülnek az ünnepre ők is és önkéntes kórusként ritkán jönnek össze, gyakorolniuk kell. Sajnáltuk, sajnáltuk, be voltunk már sózva nagyon, de értettünk a szóból: egy ilyen kórus inkább nem vállal velünk közösséget, miután megnézték régebbi képeslapjainkat. Ez teljességgel érthető és így utólag azt kell mondanunk: köszönjük.

Hiszen ha nincs az őrületes – utolsó utáni pillanatig tartó – kapkodás, akkor sosem ismerjük meg újdonsült tűzoltó barátainkat, akik keblükre ölelték ezt a bolond szerkesztőséget. Remek pár órát töltöttünk el társaságukban, és ahogy a súlyos cuccokat aggattuk magunkra, nagyon gyorsan rá kellett döbbennünk, mennyire keménynek is kell lenni ehhez a munkához. Testileg-lelkileg.

Mert lehet, hogy a gospel-kórus lelki üdvünkért imádkozik, de a lángban álló huszadik emeletről (ahová már nem ér fel a nagy létra sem) csak egy oxigénpalackot és tucatnyi kilót magával cipelő tűzoltó fog minket lehozni. De ők takarítják össze azt is, ami egy metrószerelvény alá esett emberből maradt. Én az elhangzott sztorik után, biztosan nem irigylem tőlük a korkedvezményes nyugdíjat.

És ha kicsit is belegondolnak, hol és hány helyen vannak ott, mikor és mihez hívják őket, akkor nem marad más, csak annyi: le a kalappal előttük!

Mi pedig igyekszünk jövőre is rakni a tüzet a hazai autós újságírás kazánja alá és oltani is, ha kell. Tévében és neten egyaránt, mert az élet úgy szép, ha zajlik.

Köszönjük önöknek az idei emlékezetes évet, maradjanak továbbra is velünk!

A barátaim közül sokan tudták, hogy van egy baseballsapka-gyűjteményem. Mivel az autós brancsban dolgozom, a kollekció legnagyobb része autós – ez tökéletesen érthető. Most viszont megszabadultam tőlük, intézetben élő gyerekek kapták meg a sapkákat, karácsonyra. De miért lesz az embernek ilyen gyűjteménye?

A dolog úgy indult, hogy a kilencvenes években szinte minden sajtórendezvényen adtak egy tollat, egy baseballsapkát és egy öngyújtót, értelemszerűen a cég nevével feliratozva. Akkoriban a tollnak és az öngyújtóknak stabil felhasználója voltam, de a sapkákkal nem tudtam mit kezdeni. Párat elajándékoztam, de mindig adtak újat, így a szekrényemben mégis elkezdett gyűlni pár darab. Aztán volt egy tanulságos út Brazíliába, ahol megtudhattuk, hogyan gyártják arrafelé a Corsát, vezettem alkoholos Asconát – és kaptam egy gyönyörű baseballsapkát GM do Brasil felirattal. Ez tényleg szép volt, az alap sapka általam korábban sosem látott jó minőségű anyagból készült, a hímzés és a dizájn meg fantasztikusan jó volt. Igazi gyűjtői darab.

Mekkora dicsőség lenne, ha lábon hazajönne — a Rozi megvásárlását követő héten végig ez járt az eszemben. Pár másodpercre végül is beindult, a fék remekül működött, kormányozni lehetett; nem igaz, hogy nem lehet megoldani valahogy. Már Szegedről hazafelé azon töprengtem, milyen kellékekkel induljak majd elhozni az 504-est. A trélerezés szóba sem jöhetett, hiszen az autó vételárának aránytalanul nagy részét tette volna ki, de kötélen felhúzni százötven kilométert sem tűnt túl szórakoztatónak. Ki kellett találni valamit.

Ha már az utánfutós autószállítást kis hazánkban akkora tudománynak vélik, hogy egy kategóriába esik egy negyven tonnás szerelvény vezetésével, legalább egy utolsó mentsvárat meghagytak a lejárt műszakis gépet vásárló csórónak: az útvonalengedélyt. Hamar ki is váltottam egy ilyen papírfecnit, bízva Rozi önálló helyváltoztató képességében, nem beszélve arról, hogy a felvontatás is törvénytelenség lett volna nélküle.

Az üzemanyag-ellátási problémára pedig Imivel egyszerre köpte ki kendácsoló agyközpontunk a tuti megoldást: ha nem szív magától az adagoló, nyomjuk meg kívülről. Amíg aggodalmaskodó fejemben végigjárattam az elektromos tápszivattyú, háznyomás, visszakeringtetés problémát, Imi, aki jóformán rábeszélt a Peugeot-ra (legalábbis ezt fogom terjeszteni, ha borzalmas melléfogásnak bizonyul), már össze is rakta a segédrendszert egy Daihatsu-benzinpumpából, némi hangszórókábelből meg valami hűtőcsőből. Biztos, ami biztos alapon körbenyomta tömítőanyaggal is, majd egy ködös estén kezembe nyomta a modern művészeti installációt útravalónak.

Persze nem bírtam magammal, az ígéretes alapkonstrukciót kiegészítettem egy előszűrővel, nyomásmérővel, majd beköltöztettem egy alaposan kimosott olajos kannába, amelynek reményeim szerint üzemanyagtartályként kellett majd helytállnia a hazaúton. Talán még nem vesztették el végleg a fonalat azok, akik valamilyen furcsa okból nincsenek képben a hetvenes évek dízeleinek működésével; elég annyi, hogy egy motortérben elhelyezett, ötliteres flakonba lógatott, teljesen oda nem illő elektromos szivattyú segítségével akartuk szóra bírni a motort, majd hazaautózni Szegedről.

Tekintettel a közelgő apokalipszisre, azért javasolnám a témában kevésbé jártas olvasóknak az utánképzést. Az olajos gépekkel történő manuális érintkezéssel mostanában Vespája útján ismerkedő Dani mindenesetre feltette a sokat eláruló kérdést, miután felvázoltam neki a tervet: hallottunk már olyan élő emberről, akinek ez sikerült? Nem kellett sokáig töprengenem a negatív válaszon, de bevallom, ilyen szinten beállt adagolóról sem meséltek nekem eddig.

Ettől függetlenül határtalan bizakodással indultunk útnak, de a vontatókötelet azért bedobtuk a csomagtartóba. Rozi meg akkora kitörő örömmel fogadta az infúziós tasakot, hogy a csurig töltött akkuról szinte első fordulatra beindult. Nem kellett tologatni, vontatgatni - simán, kulccsal. Kicsit eregette ugyan a wartburgosan kék füstöt, de ennél aggasztóbb volt, hogy egyáltalán nem reagált a gázadásra. Amikor rákapcsoltuk a benzinpumpát, felpörgött, amikor meg levettük a drótot az akksiról, megállt.

Én csak vakartam a borostámat, de Márk, akit sikerült meggyőzni, hogy elkísérjen, már húzta is be a kábelt a fülkébe: majd bentről kapcsolgatjuk a szivattyút - ha működik a módszer, gyártunk valami kontaktot a gázpedálra. Először csak nyeltem egy nagyot az ötletre, de ha nem próbáljuk ki a kissé aggályos manővert, sosem mozogta volna ki magát az adagoló. Mert mire kiértünk a Rozinak az utóbbi négy évben otthont adó földútról az aszfaltra, magához tért a gázpedál is.

Eufória lett rajtam úrrá, amint észrevettem, éppen az első métereket teszem meg saját 504-esemmel. Lyukas a kipufogó - üsse kő. Jó a kuplung, veszi a gázt, kanyarodik, megáll. Őrület. A mámortól átlényegülve gurultam vissza a szerszámos ládához, felfogattuk a kannát a bal fényszóró mögé, és már indultunk is hazafelé, lábon.

Talán három kilométert sikerült megtenni, amikor hirtelen elfogyott a kraft. A kísérőautóból Márk egyből tudta, történt valami, amikor ismét megjelent a sűrű kék füst. Kigurul, motorháztető nyit, és első blikkre megvolt a hiba oka. Megtelt kosszal az elővigyázatosságból beiktatott kis előszűrő, és összeroppanva útját állta a beáramló üzemanyagnak. Tartalékunk nem volt, így aztán szűrő nélkül haladtunk tovább, remélve, hogy a következő benzinkútnál akad pótlás.

Olyan simán ment eddig a kalandosnak ígérkező vasárnapunk, hogy gondoltuk, belefér még egy kis extra, ezért felhívtam a szegedi bontót, ahol történetesen egy másik kék, dízel 504-es foszladozott a telepen. Bevallom, nagy reményeket fűztem ehhez a lelethez, mivel előtte telefonon már kinyomoztam, kék a belseje, és a bontós azt állította, nincsenek fejtámlái. Ebből, és a megadott 74-es évjáratból arra következtettem, megvan régi, ülésbe süllyesztett fejtámlás, három órás műszerfalas bél, amire annyira vágytam.

Kinyittattuk az ügyeletessel a bontót, de az eddigi diadalmenetnek sajnos vége szakadt. Kiderült, hogy egy utolsó szériás 504-es maradványai gyűjtik a port a sok érdektelen, modern roncs között, így az áhított belső továbbra is vezeti a beszerzendő alkatrészek listáját. Viszont sikerült szerezni három egész jó dísztárcsát, egy hibátlan külső tükröt a műanyag vacak helyére, illetve ablaktekerő mechanikát. Roziban ugyanis elektromos ablakemelő van elöl, de egyrészt elzsibbad a kapcsolót nyomó ujj, mire leereszkedik az oldalablak, másrészt sose lehet tudni, hogy újra felhúzza-e az agg villanymotor.

Bár egy ilyen bontóban napokig tudnék lubickolni a rozsdásan fodrozódó roncstengerben, ám az egyébként előzékeny ügyeletes dolga végeztével egyrészt kitessékelt minket, másrészt szerettünk volna világosban hazaérni, bármekkorára is hízott a bizalmunk a már közel tíz kilométert gond nélkül ledaráló Rozi iránt.

Talán Kistelekig jutottunk el az 5-ös úton, ahol egy kúton végre kaptunk üzemanyagszűrőt, viszont a nyűgösen ömmögő indítómotor egyúttal azt is tudtunkra adta, hogy nincs töltésünk.

Mégis elő kellett keresni a vontatókötelet, pár méteren berántottuk a Peugeot-t, és onnantól szigorúan energiatakarékos módban hömpölyögtünk Budapest felé, remélve, nem esteledik ránk, amíg még van amper az akksiban. Szerencsére nincs sok fogyasztó egy békebeli dízelben, ezért a műszerfal ideiglenes kelléke, a multiméter viszonylag lassú feszültségcsökkenést mutatott.

Ahogy fogytak a kilométerek hazafelé, a szürkületben felzárkóztunk az előre küldött kísérőautóra, és halovány világításunk pislákolásában elkezdett szétáradni bennem az elégedettség mézes érzése. Néztem a bentről is mesés kontúrokat rajzoló, összevont szemöldökű motorháztetőt, a tyúkólszag miatt kinyitott tetőablakon át besütött a derengő holdfény, barátnőm adogatta a szendvicseket jobb egyről, és megszállt egy furcsa hangulat, amit már régóta hiányoltam.

Nehéz megmagyarázni, miért. Egy kannából gázolajat szürcsölő romhalmazban egyensúlyoztam belmondósan a kormánnyal, kabátban fagyoskodva a gyér fűtés miatt, harákoló kipufogóval várva, mikor fogy ki az áram annyira, hogy elzárjon a leállító szelep. Nyilván benne van vastagon az is, hogy évek óta sóvárogtam erre a típusra, és hogy minden várakozás ellenére sikerült járóképessé tenni, de szeretnék hinni az 504-es varázsában.

A kimért lebegés az országút felett, az alacsony övvonalnak köszönhető nagy üvegfelületek, a minden porcikájából sugárzó francia könnyedség ad egy sajátos hangulatot az autónak, még így, a méltóságvesztés határáig lelakott állapotban is. Bár megmaradna ez a világtól függetlenítő burok-érzés, a tudat, hogy ez az autó nem ide való, és aki benne ül, érdeklődve néz ki a mellette elhúzott díszletre.

Az ábrándozásból egy Pest-közeli körforgalom zökkentett ki, ahol megint a bal oldali lámpakapcsolóval próbáltam indexelni. Persze, az irányjelző az 504-esben jobb kéz felől van. Megint csak mosolyognom kellett a különcködésen; 1968-ban még nem volt szabványosított minden kezelőszerv. A multiméterre sandítva éppen ki tudtam venni: már kilenc volt körül járunk, de még megy a gép. Ezt a huszonvalahány kilométert már csak kihúzza.

Talán az erőteljes drukkolásnak köszönhető, de valahol hét volt környékén beértünk Budapestre, az Audim seggére tapadva. Márk dél-pesti bázisán rátöltöttünk még egy keveset az akksira, amíg teával a kézben melegedve elképzeltük Rozi dicsőséges jövőjét, amit méltó módon, a Szeged-Budapest viszonylat hunyorítva, majdnem hibátlan teljesítésével alapozott meg.

Szerencsére annyira szedett-vedett, tákolt, átépített szörnyeteg, hogy fel sem merül a restaurálás ötlete. Erre aztán senki nem fogja azt mondani: de kár érte. Nem fogom csavarjaira szedni, aprólékosan újjáépíteni, egyenként pucolgatni, horganyozni minden alkatrészét. Nem lesz eltüntetve róla minden rozsdafolt, tükrösre újrafényezve, fűtött garázsban dédelgetve, napfényes vasárnapokon elővéve. Csábító perspektíva, de ha ilyet szerettem volna, százszor jobban megérte volna készen venni egy szépet.

Ez megy. És sokkal többet nem is várok tőle. Nagyon vágyom egy gusztusos belsőre, de nem feltétlenül a százegy százalékig eredeti, sértetlen állapotra. Műszakilag mindenképpen rendbe fogom rakni, mert az kell a napi használathoz, de a kasznival éppen csak annyit foglalkoznék, hogy ne ijedjenek meg az óvodások, ha meglátják. Tudom, ez sokaknak szentségtörés, de én csak egy napi használós autóra vágytam, amivel öröm közlekedni. Nem tehetek róla, hogy negyven éves.

Meglátjuk, mit hoz a jövő. Egyelőre a köztes akkutöltéssel sikerült emelkedett hangulatban átszelni vele a fővárost, és eljutott átmeneti pihenőhelyére. Gyűjtögetem hozzá az alkatrészeket, aztán hamarosan aknára állunk és megismerkedünk. Nem illik ajtóstul berontani a házba, először szeretném felkészíteni vizsgára, és járni vele egy keveset. Aztán élünk boldogan, míg meg nem halunk. Ha minden jól megy.

Annak idején, amikor még Érden laktam (és sikított a flex este tízig) történt, hogy egyik éjszakai hazaérkezésem alkalmával igazoltattak a rendőrök. Különösebb probléma nem volt semmivel, a fiatal főtörzzsel és kedves, dekoratív kolléganőjével jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy a fiatal rendőr Totalcar-olvasó, így azonnal az autókra terelődött a szó. Mindjárt meg is kérdeztem, mennyire elégedettek az akkor még ropogós, új 1.6-os Focus kombival.

Egyikőjük sem volt maradéktalanul boldog, szerintük hiába erősebb papíron, mint a régi Octavia, de még annyira sem megy, nem is érdemes nagyon utánamenni vele semminek. Ellenben kényelmes és új, friss, ropogós, ennek nagyon örültek.

Ez a kis történet azért ugrott be, mert András olvasónk felfedezte az első fecskét, az ex-rendőr Focus kombit.

Becsületesnepperünktől tudjuk, hogy a nagyflottás autótól nem kell annyira félni, mint az elterjedt, hiszen jó eséllyel költöttek rá amikor kellett. 2,3 millió forintért akár jó vétel is lehet. Persze fene tudja, hogy aktív szolgálata alatt hogyan használták, de hogy dolgozott, az biztos.

A mellékelt fotó is mutatja, hogy nem volt gond behajtani vele az egyirányú utcába, de a jelenlegi KRESZ ezt megengedi, a rendőr oda megy és oda parkol, ahová csak akar, ha munkája ezt megköveteli. Szóval nincs itt semmi látnivaló.

Ellenben Zugló publikus portáljára azért felkerült egy lakossági panasz-bejelentés, melyben szerepel az autó.

A strici úr (!) valószínűleg éppen segített bebarkácsolni az állófűtést, hiszen ha valaki, akkor ő aztán tudja, milyen az, amikor egész nap autóban rohad az ember. (Persze jó eséllyel csak olajszint-ellenőrzés vagy ablakmosó-feltöltés volt a program.)

Rendeltetek valamit a nevemre? - kérdeztem, amikor megláttam a csomagot az asztalomon. Próbáltam munkára fogni reggeli álmos szinapszisaimat: esetleg múlt héten leütöttem volna valamit hajnali kómában, ami kiesett az emlékezetemből? De nem, a BMW-hez már megérkezett az aktuális alkatrészpakk, a Peugeot-ról egyelőre nem árulhatok el semmit, a Corollához meg senki nem jelentette be mostanában, hogy újabb adománnyal járulna hozzá hitközösségunk szerény célkitűzéseihez. Úgy tűnik, túl jól haladunk, lassan fel kell húzni az ablakot, hogy ne köpjenek át az irigyek.

De akkor mi lehet a körbetixózott kartondobozban? Antrax-spórához fölösleges feláldozni egy gyerekcipős dobozt. Rázogatásra sem mutatott aktivitást a skatulya, úgyhogy győzött a kíváncsiság; egyszer élünk, bontsuk ki, csak nem ugrik semmi a nyakunknak.

Régi ismerős kandikált ki békésen, jól megágyazott fészkéből. Egyik kedvenc patkányom, akit a hiéna-kontesztre az elsők közt küldtek be pályaműként. Tomchy alkotása a ducktape-testű élősködő, és meg is értem, hogy nem volt szíve kukába hajítani az állatot, bár lehet, ott több táplálékra lelt volna, mint nálunk, a szerkben.

Figyeljük meg, milyen hasznos kellékekből épül fel a jámbor nézésű kisállat. Igazából egy közepesen jól felszerelt autós túlélőkészletben meg lehet találni az összes alkotóelemét, de érezhető a teljességre való törekvés is: ha rápermeteznénk még egy kis WD40-et, minden meglenne benne, amire szükség lehet az útszéli tákolásnál.

A régi kínai bölcsesség úgy tartja, két eszközzel mindent meg lehet javítani: ha mozognia kéne, de nem mozog, ott a WD40, ha mozog, pedig nem kéne, akkor kell a ducktape. Utóbbi korszakalkotó találmányból, amely az emberiség talán legnagyobb vívmánya a kamatos kamat után, készült a patkány teste, mondtam majdnem, de igazából boncolás nélkül nem tudtam megvizsgálni a belsőséget, úgyhogy maradjunk abban, a bőre.

Benzincső-bilincs nélkül nem indul útnak tapasztalt öregautós, de fontosnak tartom kiemelni az igényességet, hogy a gyári meghúzási nyomatékot festékjelöléssel biztosította az alkotó, későbbi jogtalan garanciális igények elhárítása érdekében. A másik megejtő részlet a színben tökéletesen eltalált tappancsot alkotó köszörűfej, amelyet Sipos úr majdnem zsebre tett, amikor nemrég erre járt, hiszen az még novicsentó, szinte kedve támad az embernek dremelezni.

A popszegecs is jó barátja az autóépítőnek, a drótfarok szinte adja magát, de a mű csúcspontja, szó szerint, a használt lambda-szonda. A szimbolikus jelentés és a funkció ilyen gyönyörű találkozása teljesen elérzékenyített, hiszen az autós patkány cirkónium-oxid érzékszervével valóban alkalmas lenne a kipufogógázok minősítésére, persze, ha a szonda működőképes lenne.

Most már nálunk szaglássza a zoxigént a levegőben. Szívesen adnánk valami különdíjat a kedvességért, de nem szeretnénk, hogy műpatkányok lepjék el a szerkesztőséget. Úgyhogy nincs más, a következő hiénán is pályázni kell, Tomchy. És természetesen köszönjük a többi patkánygyártónak is a remekműveket, rég röhögtünk akkorát, mint a beküldött fotókon.

Mindenekelőtt arigato gozaimas NSX Tominak, aki két napját áldozta a TC forgatására. (Miután egyszer már lírára fakasztotta Winklert, a Titán Tulkot) Először is kihozta az autóját a kedvünkért a Slovakiaringre, aztán egy napot dolgozhattunk még vele idehaza is. Sportautó sose lakott még jobb helyen: az NSX csak ünnepnapokon dolgozik, de olyankor keményen, a hétköznapokon egy Passat kombi szolgál. Tomi kint van minden magyar pályanapon, ahol a vezetni nagyon is tudó és szerető szupersportautósok mikroközösségét képviseli. Neki köszönhetjük, hogy időnként nyakszőrök milliói szegeződnek az égre, mint megannyi légvédelmi üteg, amikor a Honda elhörög a boxutca előtt.

Az NSX forgatása egy szabadkozással kezdődött, Tomi még a telefonban mentegetőzött, hogy egy sikertelen Tein pályafutómű-kísérlet miatt közúton használhatatlan lett az Acura, és előre nem jött meg még a rendes fékbetét, így most nem tökéletes a fékrendszer. Aztán a kedvünkért mégis lekínozta magát és a betonná keményített NSX-et a Slovakia Ringre, ahol mellettem ült, amikor 220 környékén, a célegyenes végi féktávon a mérges hátsó versenybetét sokkal nagyobbat harapott a tárcsába, mint a fáradt első, és életem egyik leggyorsabb kormánytekergetése során találtunk vissza az egyenesbe, még mindig elég gyorsan. Hogy ezután még meg is dicsért, ahelyett, hogy állcsúcson vágott volna ballal, mindent elmond róla.

A Tokyo Motor Show az első felvonása a Csikós Zsolttal közös japán turnénknak. Eddig is szorgalmasan írtunk róla (itt a dosszié), és még a java hátra van. A cél az volt, hogy ne csak a sótlan autószalont mutassuk meg, hanem azt az egészen mókásan, betegen csodálatos környezetet is, amiben van. Az "operatőr" az esetek nagyobbik részében én voltam, néha a Csiki, és hát ez időnként látszik is. Én abban hiszek, hogy a fontos-érdekes dolgokat muszáj letévézni, ha barkácsolva lehet csak, akkor úgy. Legalább nem kínozza tovább a szakmai féltékenység a BBC munkatársait.

Utolsó Gymkhanautáink szeretik a testi örömöket, ezért a kedvükért kiszereltük az ülést az MX5-ösökből. Kovi láthatóan jobban szereti, ha szavakkal irányíthatja a tekerést, mintha be kell dobnia magát fizikailag is, de derekasan küzdött. A Buday viszont hatalmasat mulatott, amíg bejártam vele a pályát, én támasztottam jobbról, az ülés balról, és vidáman fújtatva-szuszogva nevetgélve kacsáztunk végig a pályán. Nem volt gyors, de maradandó az emlék.

Ennyi volt a TCTV idei 10 epizódja. A jelek szerint leszünk jövőre is, sőt, állítólag talán olyan idősávban, amikor ébren is vagytok. Én szerettem a közös, klubhangulatú virrasztásainkat, de ha nappal kell dolgozni, azt is elviselem valahogy. Ha addig nem találkoznánk, akkor békari, buék.

 

Előző adásaink:

Egy brit koporsó, egy japán szappantartó és egy koreai Polo – TCTV3. 9.adás

Három izzó fenék plusz egy GT – tctv3. 8.adás

Dödzs B-series vs Mercedes Sprinter mentő, Krejzler Thema – tctv3. 7.adás

Két francia és a nemzetgazdaság – Fluence, Avantime, Volt – tctv3 6. adás

Új magyar Mercedes B, Range Rover Evoque – tctcv3. 5. adás

Egy Charger, egy Zafira és egy magányos majom a McLarennél – tctcv3. 4. adás

Úgynevezett létező autók 2 millióért + autóversenyzők – tctv3 3. adás

BMW M5, Bódi Sylvi, Velodrom – tctv3 2. adás

Nissan 370Z vs Hyundai Genesis, Mini JCW – tctv3 1. adás

A jó dolgokra az életben várni kell. El is telt a kellő idő, mióta utoljára tákoltuk patkány-Corollánkat, hogy nagy események történjenek. Ennek megfelelő lendülettel toltuk be a műhelybe a Shitgunt a hideg elől, majdnem megfeledkezve arról, hogy fék, na, az egyáltalán nincs még rajta.

Rendes szappanoperához illően most következik a mi történt eddig című rész, de ígérem, nem lesz belőle rétestészta, csak nem árt néha összefoglalni, hogy jutott el Rosalinda és Fernando az aktuális perpatvarhoz.
 

Tizenegy év. Ennyi idő alatt kisfiúból srác lesz, nagyra nő a cseresznyefa a kertben vagy megöregszik kutyánk. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a világ talán legnagyobb, amatőr filmgyűjteményét tartalmazó - mindamellett folyamatosan bővülő - archívum mindenki által elérhetővé váljon.

Krasznai János és csapata iszonyatos mennyiségű munkát tett bele a super8.hu-ba és meg kell mondjam, mi már két napja nem tudunk leszakadni róla. Az Index híre futótűzként terjedt, hiszen nagyon-nagyon sokan vagyunk még olyanok, akik emlékszünk a zümmögő kis felhúzós vagy már elemes, nyolcmilliméteres kis orsós kamerákra. Lada, Quarz, Aurora, netán egy Pentaka, kinek mond még ez valamit? És a Fortepan, Orwo? Ugye? Akinek már futotta a Tuzexban (csehszlovák Konzumex) egy Nikonra vagy Chinonra (csinnon, ahogy mifelénk hívták), az már igazán jól kereső lagzifotós, diszkós vagy villanyszerelő volt. A hosszú esték? Amikor félórás csévélés után készen állt a tekercs a vetítésre?

És akkor még egyáltalán nem volt megszokott, hogy hang is van a képhez (a Super8-asok közül sem tudta mind), ezt ne feledjük el még ma sem, az okostelefonok idejében.

Mégis milyen döbbenetes hangulata volt minden ilyen filmnek. Mi a családdal a szomszéd Jani bácsihoz jártunk át, egyrészt szinte mindig együtt nyaraltunk, mint az jó panelszomszédokhoz illett, másrészt neki volt egy kis kamerája és hosszú hetek után feszülten vártuk már az új filmet. Imádtam azt a hangulatot, még ha a kort magát nem is. Mégis, valahogy közelebb hozta egymáshoz az embereket a mindenkire egyformán telepedő átkos rezsim.

Kedves filmek az 1920-es évektől a nyolcvanasokig, érdemes rákeresni az autó kifejezésre, csodás kis retróvilágot kapunk cserébe. Pobjedák, üres autópályák és csőrös Csepelek. Ma már öreg nagyapák és nagymamák mosolyogva az első Moszkvics előtt...

Vagy a hatvanas évek végi motorversenyek a Népligetben. Iszonyatos mennyiségű infó, talán okulásul az utókornak, hogy lám, akkor még tudtunk igazán örülni minden apróságnak, amit ma már természetesnek tartunk.

Használják egészséggel, keressenek, lapozzanak, talán valahol, egy digitalizált szalagon még ismerősre is akadnak. Super8.hu, az analóg világ minden bája, szeretjük.

(Legközelebb, ha otthon járok, megkérdem, hátha megvan még valamelyik szalagon az a Peugeot 505-ös, amelyikkel 1989-ben az akkor nagy durranásnak számító Tango és Cash mozipremierjére mentünk a rimaszombati Ifjúság moziba... De jó lenne újra látni, más nem maradt róla, csak az a pár filmkocka...)

Ma egy kicsit később értem be a szerkesztőségbe a megszokottnál. Jó mentségem volt: Károly kutyámmal állatorvosnál voltam, ami nincs is annyira messze a lakásunktól és a szerkesztőségtől, de annyira éppen, hogy autóval kelljen menni. Szinte végig a szentendrei úton. Az idő nagy érték nálunk, egy gyík fürgeségével mozgó egyéves gyerek és egy nem kevésbé aktív kutya azért le tudja kötni az ember szabadidejét, így a család másik felét kiraktam az útba eső bevásárlóközpontban (madarasteszkó, ha úgy tetszik), míg az orvosnál vagyunk, addig ejtsék meg a karácsonyi nagybevásárlást.

Úgy is lett, visszafelé felvettem őket, Kredenc csodálatosan hasábszerű csomagtartója gond nélkül nyelte el a négy nagy Zöld táskát (amik kékek), az összecsukható babakocsit. Szívtam a fogam, hogy hazaérve legyen hely a ház előtt, hiszen az óbudai piacot ilyenkor ellepik a ráérők, az árusok, minden négyzetméter sokat számít. Pláne, hogy lift nincs és tkp. a tetőtérben lakunk.

Szerencsére volt hely a ház előtt. Három is. Neki.

Inkább nem írom le, mit gondoltam abban a pillanatban. Három autónyi helyet ennyire közömbös, bunkó módon elfoglalni azért szép teljesítmény. És nem, ne higgyék azt, hogy nem lehetett volna oda rendesen beállni a szemközti kerítés mellett parkoló sor miatt. Mert be lehet, ennél nagyobb autók is beférnek (pl. a szomszédban lakik egy gyorsmentős, az is oda tud parkolni). Itt emberünk egyszerűen otthagyta az E200-ast, mint kutya a szarát, mi pedig a szomszéd utcából hurcoltuk fel a cuccot. Köszi gyökér! Azt külön, hogy így öregbíted a márka hírnevét.

Beértem a szerkbe, mutatom Csiknak a fotót: ezt nézd Kopasz, ezért tartunk itt. Erre Csikós szó nélkül előveszi a fényképezőgépét: - Nézd, reggel 20 percet keringtem itt az Erával, mire le tudtam parkolni. Pedig volt hely. Itt.

Igen, a közhelyek csúnya dolgok. Csak cáfolni nehéz őket (már a volvósok is?!). Gratulálunk mindkét sofőrnek. Nemtörődömségükkel és a dolgok magasról leszarásával két ember napjából loptak el egy órát és sikerrel keltettek feszültséget ott, ahol eddig nem volt.

Régi ismerősünk, Csonti - a magyar nepperek Gárdonyi Gézája -, úgy látszik megelégelte az egy helyben pörgést. Az olcsón venni/olcsón adni-elv úgy látszik, működik. Olyannyira, hogy gyorsnaszádként száguldó gazdaságunk és válságunk minden negatívuma ellenére is új piacokra tör be.

Kapaszkodjanak meg:

Nem tudjuk, hogy ebben a varázslatos világban fáradt olajjal kenegetnek-e, hogy a hosszabbított haj elhullott lófarokból készül vagy hogy maga Csonti sminktetoválja hátunkra kedvenc szlogenjét (Vegyél autót, mert kell a pénz!), mindenesetre gyorsan adnánk pár tippet, hol akad még piaci rés:

- Csonti potencianövelők (Erős lészen majd a farka, ha azt Csonti karban tartja!)
- Csonti Amsterdam-shop (Tolj el egy spanglit és fogd rá Csontira!)
- Csontiráj (Nagyköbcenti, szívómotor, pöcsöd pörög, mint a rotor.)

Egyéb ötlet?

Peka - akiről már kiderült, hogy nem rajong nagyon a német autókért -, ezúttal nem gerjeszti az érzelmeket. Illetve igen, csak éppen egy kicsit kellemesebb, pozitívabb módon.

A minden évben megtartott Festival of Speed orlandói állomása tökéletesen alkalmas arra, hogy kellemes, meleg környezetben csorgasson nyálat minden autóbuzi. Kortól függetlenül, hiszen a Bugatti Veyron-Mercedes SLS mellett megtalálhatóak itt a klasszikus, amerikai izomautók, elegáns brit hajók és a közelmúlt olasz szupersportjai is. Az egyik képen megbújó fekete Diablóért vagy Hűvazze-ért pl. az egyik vesémet odaadnám még ma is, de a rejtőzöld E-Type is zseniális.

Viszont, akárhogy is nézem, valahogy még mindig közelebb áll hozzám az európai autó, mint az amerikai. Bár alig pár órája meginogtam, mert Bandival és Papp Tibivel egy nagy használtautó-dzsembori keretén belül kipróbáltunk egy hétéves Infiniti FX45-öt. Az ilyen dolgok erősítenek meg abban a hitben, hogy jó dolog az erős autó...

 

Nem szerettem soha igazán a japán autókat, de mindig tudtam, hogy a 90-es években olyan autókat csináltak, amelyekhez nem kellett 3-400 ezer kilométerig komolyabban hozzányúlni. Vezérműláncosok, D.I D. kétsoros lánccal, egyszerű, de megbízható elemekből épített befecskendező rendszer és anyagminőség minden szerkezeti elemnél. Korrózióval voltak problémák a kasztninál, ez jelentette legtöbbjük vesztét, hibátlan motorral kerültek ki a bontókba.

Barátomnak van egy Xedos6-osa, nagy rajongója az autónak és úgy határozott, hogy vesz mellé egy másikat, alkatrész donornak. Vett is egyet, motorhibásnak hirdetett, Ausztriából behozott gépet, olajnyomás lámpa nem alszik ki, csattog, kopog a motor. Ennek megfelelően az ára is alacsony volt. Hozzám került, mert kértem, hogy hadd nézzem meg, mert szerintem nem komoly a baj, ez nem csapágyhang, hanem a hidrotőkék szólnak, hátha tudok valamit csinálni vele.

Bedobtam a régi trükköt, beleöntöttem bő fél liter fékfolyadékot a motorba, tudván, hogy a feketeiszap, amit az öreg, nem időben cserélt olaj alkot nagyrészt gyantás lerakódás, amit a fékfolyadék nagyon jól old. Még a kilencvenes években egy öreg szakitól tanultam ezt, aki a kopogó hidrotőkéket így tisztította. Azóta sokszor alkalmaztam én is, a siker garantált. Nosza, bele a fékfolyadék, beindít, alapjáraton járt a motor, körülbelül 20 másodperc múlva kialudt az olajnyomás lámpa, ekkor már meg mertem emelni a fordulatot.

Nem kellett 5 perc sem, a vízhőfok mérő kimozdult, a tőkék kopogása elmúlt, csendesen, szinte újszerűen járt a motor. Üzemmelegre melegítettem, beálltam a műhelybe és lecseréltem az olajat. Láttam már pár elhasznált olajat, de ez nekem is erős volt, hogy az olaj darabokban hullott ki belőle egy kis fekete pakura kíséretében. Szerintem az elmúlt 40-50 ezer kilométerben nem cseréltek benne olajat.

Kapott 4 liter résszintetikus olajat, egy új olajszűrőt, beindít és a motor olyan hangon járt, mint egy új szalonautónak. Semmi kopogás, semmi szelephang, csodálatos igazi precíz japán motorhang. Persze bújkált a kisördög bennem és azért becsavartam egy olajnyomás mérőt a gomba helyére, ez majd megmondja, ha a csapágyaknak már annyi, biztos alig lesz olajnyomás. Alapjáraton, meleg olajnál 1.3 bar, gyakorlatilag gyári érték, a fordulat legkisebb emelésére azonnal emelkedik és 5 bar környékén leszabályoz. Tökéletes.

Megjárattam a váltót, leszakadt a megtapadt kuplungtárcsa a nyeles tengelyről, innen már a fokozatokat is vette reccsenés nélkül, pár előre-hátra után pedig már vajpuhán kapcsolt a váltó. Kicsit megmozgattam a fékeket, letisztultak a vakrozsdától a tárcsák, a fék is jól fog, egyáltalán nem húz félre, a hangja is megszűnt. Műszerek működnek, összes visszajelző világít, a tipikus Mazda kulcslyuk megvilágítás üzemel. Központizár csendes és tökéletes, összes elektromos ablak működik és egyenletesen, hangtalanul siklik.

Az egész autó nem egy bontószökevény benyomását kelti, noha az alján azért van rozsda bőven, ráadásul a teherviselő elemeken, a futómű alkatrészein. Az olajteknő például levelekben mállik, ennek az osztrák utak jégmentesítésére használt agresszív anyag az oka.

Visszaálltam a meleg műhelybe, kipróbáltam a klímát. Klímakompresszor behúz, van nyomás a rendszerben és hűt. Hinnék? Nem csoda ez egy 1992-es autónál, de ez az autó már bontásra volt ítélve, azt is el tudom képzelni, hogy a kereskedő ingyen kapta valahol Ausztriában és mi sem sokkal többet fizettünk érte.

A minőség megmutatkozik még a poklot megjárt autókban is. Ezek a 90-es évek Hondái, Mazdái, Mitsubishijei pedig még ma is bizonyítanak. Soha nem gondoltam volna hogy egyszer ezt fogom mondani a japán műanyag autókra, de bizony ezekben még volt anyag. Ha nem is az utastérben, de a motorjukban, váltójukban mindenképpen.