Kíváncsi vagy, hogy vette Karotta a fehér Renault-t? Kattints ide!
Az autó egy kalap sz..r volt, és az ma is, a beleborított kisebb vagyon dacára is. Egyszerűen nem akar jobb lenni, bár ez nem az autó (mint típus) hibája, hanem az előző tulajé, (akit ezúton is üdvözlök) és a hozzánemértő, kontár szerelőké akikkel összehozott a sors.
Az kérem úgy volt, hogy egyáltalán nem akartam semmit venni. De aztán megláttam ennek a Sierrának a hirdetését. Sokadszor, mert szerintem már akkor, amikor megjelent tavaly a Sierra-történelmet feldolgozó cikkem, összefutottam a hirdetéssel. Fényképen szép, elvileg eredeti autó, különleges felszereltségű 1984-es Mk1, azaz a legelső szériás Sierra. Nekem ez az igazi Sierra-forma, ezzel robbantottak Fordék 1982 végén, ez okozott a fél világnak sokkot akkoriban. De tényleg, ez az autó olyan volt a nyolcvanas évek legelejének utcaképében (különösen itt, Magyarországon), mintha most egy kerekek nélkül, hangtalanul lebegő Jetson-űrhajóval állna az ember a körúti dugóban. Fehérben meg aztán olyan, mint egy űrsikló. De tényleg, a fényezetlen lökhárítók és díszlécek hibátlanul adják a fekete hővédő csempék hangulatát.
1984-ben, amikor ez a kocsi új volt, apám csak sóhajtozva nézhette a Zastavája visszapillantójában feltűnő, hűtőrács nélküli, német rendszámos jelenéseket. Akkoriban botrányos vámokat vetettek ki a nyugati autókra, meg hát eleve egy új nyugati autót megvenni tényleg csak a körúti butikosok, kötödések, maszek kisiparosok – na meg a külszolgálatosok – tudtak, egy irodagép-műszerésznek, bármennyi másodállást is halmozott, nagyjából elérhetetlen volt egy ilyen kocsi.
De aztán a világ nagyot változott, valamiért 1988-ban durván lecsökkentették a nyugatról behozott autók vámterhét. Ráadásul a mozgássérültek még ennél is kevesebbet (talán semmit se?) kellett, hogy befizessenek az államkaszába. Hát, legalább ennyi haszna volt annak, hogy az öreg Siposnak a bechterevje miatt harmincöt éves korára rommá kopott a forgója, és az utolsó előtti pillanatban kapott csípőprotézist.
A mai nap híre a kis Tesla bemutatása volt, amivel nincs is semmi baj és teljesen rendben van, hogy végre valamerre elindul az autóipar. Gond nélkül megbékélnék azzal a jövővel, amelyben villanyautóval jutok ki a versenypályáig, ahol aztán...
Így lenne szép egyensúlyban a világ. Hajrá Elon, legyen jó olcsó!
(És omfg, amikor elkezdi rakni alá, az azért eléggé piton.)
A hétvégét Nürnbergben töltöttem, onnan indultunk túrázni a környező hegyekbe. Valahol Erlangen és Forcheim között járhattunk, amikor egy körforgalom után csak egy villanásnyira megláttam. Még a konkrét körvonala sem volt meg, csak annyi látszott, hogy fekete, régi, na meg hogy könnyűfém felnik vannak rajta. Nem vagyok öregautós, szerintem már csak generációs okokból sem tudok semmire őszintén felizgulni arra, ami 1989 előtt készült, de tudtam, hogy csak egyetlen ennyire régi autóra kerülhetett ilyen kerék: a Bugattira.
Megpróbáltam összegyűjteni, hogy eddig mennyi megjelent anyagunk foglalkozott már a formula Studenttel, de sajnos nem bírom mindet belinkelni. Írtunk már a győri csapatról, a BME autóját Pista meg is hajtotta, de volt szó egyedi fejlesztésű versenymotorról is. Hálás téma, megérdemli a nyilvánosságot, hiszen az FS gépeket reszelő diákok lesznek azok a mérnökök, akik miatt harminc év múlva is király lesz autózni. Most ismét a győri Széchenyi István Egyetem csapata jelentkezett, az Arrabona Racing Team, hogy megmutassák, mivel készülnek 2016-ra.
Őszinte, csapatós, használható
Nem fogok ódákat zengeni a külsejéről, teljesen szubjektív, mindenki eldönti maga, hogy tetszik vagy sem. Sokkal inkább fontosnak tartom, hogy milyen vezetni, használni.
Mindig úgy képzeltem, hogy a távol-keleti gyerekek Bud Spencere Jackie Chan. Ő az egyszeri kisember, aki sosem akar bajba kerülni, ám ha már ott van, mindig a szerencsétlenek oldalára áll. Ugyanúgy osztja a pofonokat, ugyanúgy a seggre ülős humoré a főszerep, és ugyanúgy tett kitérőt komolyabb szerepek felé, ugyanannyi sikerrel. Mindez csak arról jutott eszembe, hogy pár hete belefutottam Indavideón a Mennydörgés című remekbe, és az utána következő másfél órára maga alá is temetett a nosztalgia.
Ha még nem unod az Autó- Motor- és Tuning Show-t, maradt nálunk pár eddig nem publikált fotó a hétvégéről. Kéner Eszti 105 képes galériája itt:
1998 óta először áztatta az eső a Sebringi 12 órás futamot. Az idén 66 éves félnapos verseny részben ennek köszönheti, hogy évek óta nem volt annyira mozgalmas, mint idén. Kezdetben Townsend Bell volt a látványfelelős, aki rögtön a második órában, a legnagyobb esőben küldte gumifalba a Lamborghini Huracant.
Bell balesete után nem sokkal piros zászlóval megszakították a futamot. Az újraindítással megvárták, míg enyül a vihar, így a futam közepe viszonylagos nyugalomban telt. Aztán a nyolcadik órában a GTLM kategória élharcában összetalálkozott a kategória királya, a GT-ben négyszeres Le Mans-i győztes Jan Magnussen és a 27 éves Kévin Estre. Furcsamód a forrófejű felelős ebben a találkozóban éppen a dán vén róka volt.
Hogy a 2016-os Sebringi 12 órás nem a gumifalrombolók miatt marad emlékezetes, arról Pipo Derani elképesztő hajrája tehet. A mindössze 22 éves brazil srác a tizenkét órás futam vége előtt tizenkét perccel még negyedik volt, aztán olyat hajrázott a friss abroncsain, amilyet húszévente látni hosszútávú versenyeken. Meg is szerezte a Ligier-nek első sebringi sikerét.
A helyzet azóta sokat változott, bár tény, hogy a mai napig rengeteget tanulunk és okosodunk azoktól, akik már hosszú évek óta nyúzzák őket, és persze mérföldekkel előttünk járnak. Nem is baj, hiszen így mindig van hová fejlődni, ráadásul pár hónap után megtaláltuk a közeget, ahol a segítőkészségen túl igazi, remek cimborákra leltünk, akikkel azóta is együtt koptatjuk, ütjük-vágjuk a kis vackokat, melyek rászolgáltak az őket övező legendáriumra.
Képregényt csinálni nem olyan egyszerű ám, mint ahogy azt elsőre gondolná az ember! Én például éveken át álmodoztam egy posztapokaliptikus Magyarországon játszódó történetről, és jópár családi hétvégét beáldoztam azért, hogy a szegecselt bőrcuccos, Trabanttal furikázó szereplők pont olyan vicces filmes idézeteket nyögjenek be, mint amilyeneket mindig is olvasni akartam, csak sosem csinált ilyet senki. Az írás persze a képregénygyártás legkönnyebb munkafázis, sokkal nehezebb dolga volt a rajzolónak, Budai Dénesnek. Ő csak júliusban tudta meg egy meeting után, hogy a 2010 óta dédelgetett gyermekünk, a Cafe Postnuclear lesz a 15 éves Totalcar jubileumi kiadványa, és augusztus 15-re kell leadnia a nyomdakész pdf-et. Ekkor járt nagyjából a 39. oldal színezésénél, úgy, hogy az utolsó oldalak páncélozott ZISZ-e még épp hogy csak vázlatrajzként létezett, így kénytelen volt még nagyobb sebességre kapcsolni. Mindezt úgy, hogy a képregényoldalakat tisztes polgári foglalkozás, feleség és gyerek mellett, éjszakánként gyártotta!
Hasznos dolog ez a hiénázás, sokat megtudunk ilyenkor az olvasóinkról. A tegnapi bőrre tetoválós AMTS-hiénából például azt, hogy mind fehér férfi, hetven százalékban gyenge szőrzettel. Hat hónapra az utolsó napozható napoktól kicsit merész volt a felhívás, de aki bírja a tollal firkált fakó férfitestet, az alább találja a pályaműveket (a teljes galéria itt).
Pénteken reggel nyit az AMTS, de én már csütörtök délelőtt kinéztem, ki mivel villant. Ilyenkor nincs tömeg, jobban lehet fotózni az autókat, motorokat. De természetesen délelőtt csak az igazán szorgalmasak érnek ki, látszott ez a pavilonokon: egyetlen kész standot sem láttam, ezzel szemben nagyon sok tök üreset. De megérte kirohanni, elég fasza autókba botlottam.
Nyernél egy páros belépőt az Autó- Motor- Tuning Show-ra? Akkor ez a te hiénád. Mindössze annyit kell tenned, hogy megtestesítsd a sufnituning kifejezést egyetlen tollrajzzal. Valami ilyesmit várunk, de te nem úszod meg papírral.
Egy hónap után éreztem a saját autó hiányát ami tarthatatlan és kellemetlen érzés. Oké megbeszéltük legyen valami más mint eddig volt. Anyósék néha elég megközelíthetetlen helyen laknak eső, sár, rossz minőségű dimbes-dombos út legyen magasépítésű lehetőleg 4x4.
Ha létezne általánosan elfogadott archetípusa a lázadó és férfias nőnek, Violette Morrisról mintázhatnák. Atlétaként kezdte, de sok egyéb mellett focizott és versenybringázott is, mielőtt autóversenyzőként végigverte néhányszor a férfimezőnyt. Száz év távlatából nehéz megérteni, mi vette rá, hogy minden gesztusával és tettével szembemenjen kora nőideáinak, pedig élettörténete egy folyamatos lázadás volt az általános nőkép ellen. A sportsikerekért még óriási melleit is beáldozta, de hiába minden igyekezet, sokan egész életében csak egy igénytelen leszbikust láttak benne. A franciák folyamatos ellenségeskedése a nácik karjába kergette, hogy végül úgy haljon meg, ahogy élt: kompromisszummentesen.
Biztosan van szebb és jobb is nála, én elfogadtam olyannak amilyen, ismerem a korlátait és nem lépem túl. Az embernek az kell eldöntenie ,hogy mire is szeretné használni az autóját,miért is kell neki. Sajnos Magyarországon nem az a réteg vett többnyire ilyen autót akinek szüksége volt rá.
Volt egy kaland, tavaly, a tengerre indulás előtti estén -ablakmosó okán- kicsit zseblámpáztam a motortérben és a bordásszíj (a vezérlés láncos) szóval a szíjon repedés, szakadás, hosszanti lyuk.. Másnap csere, szerelő szerint valamit felkaptam, egy csavart, követ és az szétszaggatta a szíjat. Óriási szerencse volt, hogy észrevettem. Szerelő barátom szerint ez az autó szeret engem! :-)
Nyár közepén a klíma mintha elkezdett volna kevésbé hideget nyomni, elmentem az első klímáshoz aki az utamba akadt. Azonnal elküldött. Nem ért hozzá, nem tudja, hol kell tölteni, meg ennek az alján (!) van a motor, inkább nem. Az alsó motoros hozzáállással inkább nem is bíztam volna rá az autót. A második azt hazudta, nem ér rá, úgyhogy a harmadik helyen feltöltötték 20 perc alatt nyolcezerért. Kis műhely, ahol mindent javítanak, és a borvirágos orrú szerelő srác szemében látszik, hogy ha megtalálja a csatlakozókat, a Nasa űrhajóját is feltölti klímagázzal, neki aztán mindegy. Kilapozta egy könyvből a mennyiséget, és még a sárvédőt is betakarta pokróccal, nehogy megkarcolja, amikor ott vezeti a csöveket.
Ráhangolódásként nézzük meg, mit tudott tavaly a gép. Aztán másszunk be alá.
Az álmoskönyv szerint a teher-/buszgumi nem játék, mivel az autók 2 bar körüli nyomásainak többszöröse (akár 3-5 szöröse) lakik bennük. Arról, hogy illik-e rugdosással ellenőrizni bennünk a nyomást, talán az az egyszeri buszsofőr mesélhetne, aki ezt megtette. De már nem tud mesélni.
Hasonlóan rizikós dolog az ilyen abroncsok felfújása, amit jellegzetes pattogó, ropogó hang kísér, ha szálszakadt az abroncs – a szakadás környékén ugyanis tovább szakadnak a túlterhelt szálak, ez adja a jellegzetes ropogó hangot. A hangot, amit hallva a legjobb messzire elfutni, de lehetőleg előtte lekapcsolni a kompresszort. Hogy miért?
Ugye sokkoló? Gyakorlatilag a próbabábu úgy repül el, hogy csak két filmkockán látszik, miközben lerepül a sisakja és a feje is, bár valószínűleg egy embernek egy ilyen szituban a feje nem szakadna le. Ja, és itt egy rács mögött durran a gumi.
Aki látott már a Formula 1 világával érdemben foglalkozó filmet (pl. Grand Prix: The Killer Years vagy a One), az minden bizonnyal belefutott már abba, hogy a régmúlt pilótái szemében a félelmet nem ismerő csodagyerek, a mindent vivő zseni a tragikus hirtelenséggel elhunyt Jim Clark volt.
Clark hatalmas kedvencem, archívumom telis-tele van az ő, Villeneuve és Senna videóival. Ez pedig az egyik közülük. Csodás, kellően rövid és sokat ad, csak figyelni kell.
20 éves francia és a megbízhatóság nem összeférhetetlen
A két év alatt kb 50 000 km-t tekertem bele és egyszer sem hagyott ott az úton, télen is tökéletesen indul. Igaz, köszönhető annak is, hogy időben költök rá, és nem várom meg a probléma felbukkanását.
Gondolkodtak már azon, hogy miért is szeretünk gyorsan menni? A sebesség egyfajta menekülés a hétköznapi monotonitásból, mert egy szokatlan, kétes kimenetelű helyzetbe kerülünk, amit azért jórészt mégis mi irányítunk. Legyen az autó, repülő, motor, bicikli, az egyre gyorsuló gép által ránk kényszerített figyelem felülír minden felesleges gondolatot. Legalábbis én így gondolom. Mindez csak arról jutott eszembe, hogy milyen érzés lehetett ezt megélni a hangsebesség hatszorosával, a világűr peremén repülve.