Azt kell megértenetek, hogy nem vagyok autószerelő. Karosszérialakatos és fényező pláne nem. 22,5 éve újságot írok, tehát reggel bemegyek egy irodába, leülök a gép elé, próbálok értelmes mondatokat kihúzni a fejemből, majd az ujjaimat rávenni, hogy viszonylag kevés helyesírási hibával beleverjék azokat a billentyűzetbe. Meg néha fotózok, olyankor kimegyek terepre, fetrengek a földön, néha a hóban, de akkor is elsősorban az agyamat használom. Meg persze vannak a finomabb és durvább politikai manőverek az importőrökkel, a nagykutyák mellé ültetések a külföldi bemutatókon, majd órákon át tartó intenzív beszélgetések a szakma mélységeiről - mármint az autósról és nem az újságíróiról.
Mind-mind agymunka, nem kell hozzá tudományos fokozat, de akkor is, ez szürkeállomány-tornáztatás. És általában ezt folytatom itthon is. Ettől az életviteltől az autószerelés olyan messze áll, mint az ógörög versek elemzése Majka napi gondolataitól. De ettől még szeretem. Gyakorlatlan vagyok, s ezekben a posztokban nem a profikkal akarok megmérkőzni, hanem a hozzám hasonló fél-fogalmatlanokba szeretnék egy kis lelket, lelkesedést önteni, esetleg a régi kikopott profiknak nyújtanék egy kis nosztalgiát - mert a szakik ritkán írnak a napi melójukról. Azért vettem ekkora levegőt most a poszt előtt, mert ismét olyanra vetemedtem, amelynek olvastán a hozzáértők fogják majd a fejüket. Én nagyot szívtam, de titokban jól szórakoztam, még ha néha be is csusszant a szám a latrinalé felszíne alá. De most egy darabig inkább az emlékét dédelgetném, meg viszont nem ismételném.
A Rulettkerék-Volvo bepirosítása után megfogadtam – soha nem fényezek többé autót, magam. Egyetlen porcikám se kívánja azt a fizikai és szellemi levertséget, azt a feszkót, amit egy közepesnél csupán csak néhány grádienssel ocsmányabb festéshez is bele kell ölni egy ilyen melóba. Nem beszélve az egészségkárosodásról – szerintem ilyenkor éveket elvesz az ember életéből a sok beszippantott hígítógőz.
Az helyrajzi és kulturális kérdés, hogy egy adott szót automatikusan hogyan ejtünk olvasás után. Anyanyelvünk szavaival nyilván elboldogul a többség, azonban az idegen nyelvekkel már lehet gondja annak, aki nem tanulta. Vagy ha tanulta, akkor is.
Ez baromság, gondolhatják most többen, miért beszélne bárki is olyan nyelven, amit nem ismer. Ugyanakkor, ha autómárkákról van szó, kénytelenek vagyunk ilyesmire vetemedni. Ez a videó pont arról szól, hogy általában ez nem sikerül résmentesen. Először angol hölgyek és urak próbálkoznak külföldi autómárkák kiejtésével, majd megfelelő anyanyelvű külföldi hölgyek és urak javítják ki őket.
Egyébként érzésre, mi magyarok elég jól állunk ebben a kiejtési versenyben. Azért a Ma-cü-dán meglepődtem.
A múlt heti anyagban csak beszámoltam a családi Avensis haláláról. Azonban az autómban ott volt a fedélzeti kamera, és működött is. Egy ilyen baleset után az ember nehezen veszi rá magát, hogy megnézze a felvételt, pláne, hogy én vagyok a hunyó.
Az érdekelt, hogy miért nézhettem be ezt a kereszteződést. Aki nem olvasta a korábbi anyagot, röviden a lényeg: nem adtam meg a jobbkezet, nekem jöttek, ugattam, kitöltöttem a betétlapot, félretoltuk a másik roncsot, megírtuk a bejelentőt. Szegény embertől nem bírtam elnézést kérni elégszer.
A rendőrök nem akartak kijönni, mert személyi sérülés nem volt, amúgy is elismertem a bűnösségemet – ha kijöttek volna, még meg is büntetnek. Nem akarom az érdemeimet kisebbíteni, de én nem az a típusú ember vagyok, aki lassítás nélkül megy át a jobbkezes kereszteződéseken, és int a vészfékező kocsik vezetőjének, hogy bocs. Lényeges infó, hogy bár jártam már itt, de nincs meg memóriából az a kis utca, ahol ütköztünk, vagyis ha észlelem, értelmeznem kell a közlekedési szituációt, reagálni és meg is állni. Hát, ez nem jött össze. Íme.
Bár nem vagyok szerelő, sok mindent meg tudtam rajta javítani házilag (esetenként némi youtube-os segítséggel). Felhajtott középső üléssel egy ember keresztben simán elalszik benne.
Milyen érzés DTM-autót vezetni? Ilyen
A DTM paddockjában mászkálva hol máshol találkozhatna ez ember Kiss Norbival Európa-bajnok kamionversenyzőnkkel, mint egy Mercedes-Benz nyergesvontatónak támaszkodva.
De hamar kiderült, nem csak azért van most itt, mert az idei versenykamionja egy Mercedes: ma itt kérem versenyautó vezetés lesz, Norbi egy igazi DTM-szörnyeteggel birkózhat.
Az elektromos autók megítélése az utóbbi években egyre inkább tolódik a satnya, rövid hatótávú tejfölös doboz felől a jövőbe mutató, gyors, menő tárgy felé. Ott a Tesla, ami például úgy gyorsul le egy Alfa 4C-t, hogy közben vontat is egy Alfa 4C-t, vagy az i3-as BMW, ami ígéretes városi pusztító. Kevesen tudják, hogy mielőtt a belsőégésű motor ekkora teret nyert, komolyan versenyben volt a villanyhajtás a tömegek kegyeiért.
Például az első autó, amely túllépte a lélektani 100 km/órát, elektromos volt. A La Jamais Contente neve annyit tesz, mint sosem elégedet , ezzel sofőr, Camille Jenatzy kedvesen a feleségére utalt. Az 1450 kilós autó kasznija torpedóra emlékeztet, amely ijesztően magasan, egy létravázon ült. A gép felépítését látva nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy valaki beleüljön, és rendesen odalépjen neki, már csak azért is, mert 1899-ben még nem nagyon létezett sem biztonsági öv, sem szilárd útburkolat. Volt viszont egy 200 voltos elektromos rendszer, két, egyenként 25 kW-os villanymotor, amelyek lánccal hajtották a kerekeket.
A motorsporttal kapcsolatban az a megfigyelésem, hogy nem csak a köridőkkel akarják egymást überelni az emberek, hanem az építésekkel is. Ha eddig 700 lóerő volt egy adott motorból kipréselt csúcsteljesítmény, akkor valaki céljává válik megalkotni a 800 lóerőset, és így tovább. Egy bizonyos szint fölött a hasznosság szerepét átveszi a reprezentatív érték.
És akkor a selespeed: Autós újságírói körökben és autószerelők között amolyan szitokszó. Ha meglátják úgy reagálnak rá, mint a vámpír a keresztre pillantva. Én meg csak mosolygom. Amíg el nem romlik....
Vannak azért kapaszkodók. A Citroenek, Peugeot-k, sőt, az összes japán autó ugyanúgy néz ki ott is, mint nálunk, vagy majdnem. Fiatból is láttunk olyanokat, amik arrafelé az utcán futnak, gondolok itt a Sienákra, Paliókra. És persze a Sandero ott is Sandero, csak Brazíliában nem tudják, mi az a Dacia, ezért ott Renault-emblémát hord. Hogy nálunk miért lett Dacia, azt viszont innen nem értem. Hiszen mi pontosan tudtuk, mi az a Dacia. De ne bolygassuk a múltat.
Piros vagy zöld? Ki a hülye?
Budapest belvárosában, a Március 15 téren fordultam volna jobbra, rá a Szabadsajtó útra, mikor láttam, hogy a gyalogosok a legnagyobb nyugalommal indulnak el a zebrán, pedig nekik már rég piros a lámpájuk. Jól láttam a gyalogosok közlekedési lámpáját, a kocsiból tisztán látszott a vakítóan piros, álló emberke. Még rá is szóltam az orrom előtt öntudatosan nekilóduló emberre, hogy miért indul el, mikor már rég tilos. Erre csak annyit mondott, hogy nem, mert neki zöld. Elfordítottam a fejemet, és nem akartam hinni a szememnek.
Baromi nehéz még mindig rá gondolnom, pedig lassan egy hónapja történt. Nem az autót sajnálom igazán, bár itt, a Belsőségen a fő sztori az autóé. Az igazi baj az, hogy a lányom is benne ült a kocsiban, amikor afelé a kereszteződés felé hajtottam.
Igen, benéztem egy jobbos utcát. Néha járok erre, de csak nagyon néha, nincs meg memóriából az egész környék az összes kis utcájával. Jobbról jöttek, de mire felfogtam, hogy itt elsőbbséget kéne adnom, már csattantunk. A másik kocsi az Avensis jobb elejét kapta el, jött vagy ötvennel.
Szeretem az érdekes autóipari összefonódásokat, azokat a néha egészen meghökkentő vadhajtásokat, amiket az ipar kitermel. Ezeket többnyire a pénz mozgatja, hiszen olcsóbb egy meglévő részegységet készen venni, mint kifejleszteni, így létezhetett például Mercedes Vito Volkswagen VR6-os blokkal.
Állunk a sorban, a pőre tűzfal ontja a meleget, a plusz hűtésként berakott két tolóventillátor pedig rádupláz, legalább 60 fok lehet az autóban, a kinyitott ajtókon és a tetőablakokon át éppen csak jár a levegő. Előttem a VR6-motoros, turbós Lada (Lada váltóval!), mögöttem valamelyik V8-as E36 fújtat. Kinyitok egy bubimentes vizet, odanyújtom utasomnak: - Igyál egy kicsit, meleged van.
A keresztbe menés bajnoka ismét odatette magát: csak teljes gázzal, csak keresztben autózik, olyan környezetben, ahol más szép egyenesen se merne húsznál gyorsabban menni.
Néhány napja Assurral elmentünk egy körre kipróbálni az M4-es BMW Competition Package-dzsel szerelt változatát. Ugyan nem vezettem az autót, de azt a jobb egyről is érezni lehetett, hogy minden gázadásnál egy kitörni készülő vulkánt fog meg az elektronika, annyi csúszást épp engedve, hogy ráhozza a frászt a bent ülőkre.
Az úgy volt, hogy nagybátyámék aranylakodalmára voltunk hivatalosak. Németországban laknak, de a családi tanya a mai napig fontos része az életüknek, egyértelmű, hogy az ötven éves évfordulót is itt tartják. Meg aztán, bár az ifjú menyasszony német volt, Magyarországon volt az esküvő is. 1966-ban. Az azért rég történt.
És milyen fordulatos sztori volt már odáig is: a lány családja keletről Nyugat-Németországba települt, majd a magyar gyerek miatt ő a kommunista Magyarországra költözött. Minden cuccát egy dízel Ponton Mercibe rakta, ami később magyar rendszámot is kapott. Ennek a Pontonnak a képe elég élesen beégett, a sok régi fotó között az öreg púpos Merga valahogy kölyök fejjel is érdekes volt.
Amikor a gyerekek évzárójáról hajtottam haza, s a csontszáraz déli napsütésben megjelentek a cseppek a szélvédőn, azonnal tudtam, hogy ennek bizony hűtőcsere lesz a vége. Foltos egy ideje már orvul csipegette a vizet, de annyi öreg autónál nekem belefér, hogy ötszáz-ezer kilométerenként rátöltsek egy-két decit. Júniusra viszont ezzel felgyorsult a folyamat, a szélvédőre fröccsent cseppek megkongatták a vészharangot. Vége hát a hűtőnek, közel négy évet kibekkeltem vele.
Autók indokolatlan környezetben mindig érdekes téma, hiszen a repülő és a kétéltű autó is régóta nyomasztja a mérsékelten kattant feltalálókat. Az alapvető probléma, hogy az autónak, a repülőnek és a hajónak is annyira speciálisak a felhasználási körülményei, hogy metszethalmazba bármit is belepréselni nagyjából lehetetlen. Vannak persze próbálkozások, levegőben és vízen is, de nem hiába nem tudnak elterjedni az ilyen gépek.
Nem tudok addig elszámolni, amennyi szalmabálát tegnap szétrámoltunk. Két rakodógép dolgozott egész álló nap szüntelenül, két olyan pilótával, akik nanométerre rakták le a hűtőládányi kockákat. Rakosgattunk, vakartuk a fejünket, próbálgattuk az íveket, igazgattuk az akadályokat, aztán délutánra összeállt a pálya, egyszerre mondtuk ki Pistával, hogy nnnnah. Van trükkös meg gyorsabb rész is, de szépen végig lehet fűzni. Ha nekem ment, mindenkinek menni fog, és van lehetőség a variálásra, aki vastag füstös, szélesvásznú műsort akar csinálni.
Hétvégén megnéztem az F1 rajtját, aztán meg a dobogót. Az előző futamnál meg a dobogót kaptam el, és döbbenten láttam, hogy Hamilton csak a harmadik helyre jött fel a mezőny végéről. Hát itt tartunk.
A mostani interjúban Eddie Jordan kijelentette, hogy mennyire nyitott még a verseny, hisz Lewis és Nico között csak két pont van. Igen, nyitott, de csak kettejük között, nagyjából már a szezon elején sejtettük, hogy megint Mercedes-háziverseny következik.
Nem jó irányba fejlődik az F1, és a jelek nem újak. A Senna-Prost-McLaren-érában is akadt olyan szezon, amikor egyszer nem McLaren győzött, de akkor ez el is múlt hamar. Schumacher viszont már zsinórban ötször lett világbajnok, és akkoriban még az sem merült föl, hogy a csapattársa is nyerhet. Aztán nem sokkal később jött Vettel, sorozatban négy címmel, néha tényleg nyomasztó fölénnyel.
A levegő Zsigulija, meg a Faros
A világon egyetlen repülőképes Liszunov Li–2 forgó légcsavarjain megcsillan a ferihegyi reflektorok fénye, ahogy bekanyarodik a parkolóhelyére. A pilóta még egyszer felpörgeti a két darab kilenchengeres, egyenként ezer lóerős csillagmotort, majd a tizennyolc dugattyú kalimpálásának hangjára leállnak a hajtóművek, csend lesz a régi terminál előtt. És ekkor mint valami jelenés, bekúszik a képbe a korhű, Malév-dekoros Ikarus 55, hogy felvegye a gépből kiszálló utasokat. Ha nem lenne a sok láthatósági mellény, meg a modern repülőgépek és egyéb járművek a háttérben, simán játszódhatna a jelenet vagy hatvan évvel ezelőtt.
Misi bátyánknak nincs titka, sem trükkje, csak annyi, hogy gondoskodik a rábízott gépről, mintha az övé lenne. Pedig nem az, hanem céges a kettőnégyes, szívódízel Toyota Hiace, de ha rá lett bízva, akkor komolyan veszi a feladatát. Pedig le is szarhatná, mert neki aztán miért fájjon? De ő nem ilyen, kicsit régivágású, de a gépeket szereti és munkaeszközként tekint rájuk, melyek az ő dolgát könnyítik meg. Márpedig a késsel is csak addig lehet vágni, amíg megélezik. Így hát ő élezi, kenegeti és ápolja a kisbuszt.
Kettőszázezer kilométerrel kapta meg. Most van benne 1 335 680. A különbséget ő rakta bele.
Egy ideje figyelem már a körülötte kialakult hercehurcát és őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ebből tényleg lesz valami. Egészen addig, amíg a projektben aktívan résztvevő egyik barátom – ráadásul az abszolút szavahihető fajtából – el nem kottyantotta, hogy négy év után kész és megnyílik. Mivel őt magát is egy lelkes, nagyon felkészült és becsületes embernek ismertem meg, így mi sem volt természetesebb, hogy a vasárnapi kellemes időjárást kihasználva nyakunkba vettük az M5-öst és megnéztük, mit hoztak össze a Szolnoki indóházban, Magyarország legrégebbi vasútállomásán. Megsúgom: 2016-ot, Európát. Sok külföldi gyűjteményben jártam már, így nyugodtan állíthatom, nincs miért szégyenkeznünk.
Kamionosok, és durvák
Épp a főbejáratnál, a benzinkúton próbáltam kitalálni, hogy a parkolóban teljesen leeresztett gumimba elég lesz-e levegőt fújni, és hazáig kibírja, vagy itt állhatok neki kereket cserélni, mikor mellém gurult Pistike barátom. Nem egy nagyon érzelmikitörős fajta, de így is kiszakadt belőle: bazmeg, ez a mai verseny g.tszi jó volt, a tavalyi ehhez képest zéró, semmit se tudott. Pedig már akkor is hitetlenkedve mesélték, mikor az orruk előtt szakadt le az egyik első lökhárító a célegyenesben, és 10-15 méter magasan pörgött a levegőben. Hát, most ugyanott egy fél kamionfülkét daráltak le. De ne ugorjunk ennyire előre.
Két gyerek mellett a családi Toyota Versot áldoztuk be érte. Olasz autó révén először tartottam a kocsitól, de csak pozitív meglepetést okozott.