Amikor bő egy évvel ezelőtt megvettem életem első dízel autóját, a B4-es 80-as Audit, kevés sürgető tennivaló volt vele. Volt azonban egy igen idegesítő, de a működést nem befolyásoló hibája. Nevezetesen az az éktelen csikorgás, amely rendszerint hideg motornál jelentkezett, és a hideg futkosott tőle a hátamon. Nem egyedi eset, az 1Z kódú TDI-knél legalábbis nem ritkán jelentkezik hasonló. Így Becsületesnepperünk és persze több olvasónk is előállt megoldási javaslatokkal, de a szerelést kicsit halogattam. A nyolcvanast aztán húszezer problémamentes kilométer után eladtam, de még a hirdetés feladása előtt nekiugrottam a bütykölésnek.
Rossz érzés, ha letolnak az autópályán. Egyrészt, mert az egyszeri sofőrnek hatalmas stressz, ha hirtelen megjelenik mögötte valaki és két méterre fészkelődik az autó hátuljától. Másrészt sokan személyes kudarcként élik meg, ha valaki elől le kell húzódni.
Általában a tükörben hirtelen megjelenő, türelmetlenül refiző autók elején vesék, csillagok, és összefűzött karikák szoktak lenni. Ebben az esetben azonban egy hatalmas Kamaz szeretett volna lényegesen gyorsabban menni, mint a 160-nal a belső sávban csordogáló Honda. Még kedvesen le is dudálta a hondásokat, majd elegánsan elhúzott. Azért azt hozzátenném, hogy láthatóan nem húzódnak komoly ellentétek a két fél között, a Kamazos is valószínűleg csak a poén kedvéért dudált.
A Dakarra készült Kamaz egyébként nem kispályás: a V8-as dízellel szerelt szörny közel 1000 lóerőt és 4000 Nm-t tud. Még terepen is tud 140-nel hasítani, így nem meglepő, hogy az autópályán könnyedén megy 160 fölött.
Nézze meg Ön is az új Škoda bemutatóját
A Škoda Berlinben leplezi le legújabb modelljét. Kövesse Ön is élőben – a műsor 18:45-kor kezdődik.
A kilencvenes évek végén a BMW éppen nagyon érezte a formatervezést, bizonyos szempontból talán itt értek a csúcsra: az E46-nál kevés harmonikusabb forma létezik, az E38-as 7-es BMW – A szállító-hetes - úgy tudott egy túlméretes bárka lenni, hogy nem tűnt annak, az E39-es 5-ösnek pedig igazán nem volt nehéz dolga, hogy szebb legyen, mint a kortárs pápaszemes Merci. Jól néztek ki, de hiányzott a palettáról egy olyan gép, amitől úgy istenesen leesett az ember álla, hiszen az ihletett szépségű 8-as már az utolsókat rúgta, az M3-as meg kellően kemény volt, de az M-pakettes 320d-k tengerében jedi-érzék kell a kiszúrásukhoz. Komolyan, van, aki még a kopoltyút is kivágatja a sárvédőn.
Épp a Belsőség-találkozón voltam, mikor a kolléganőm hívott: Helló, itt volt a Tóth Tibi. Kicsit gondolkodtam, majd mondtam neki, hogy az tök jó, örülök, meg minden, de nem tudom, ki az a Tóth Tibi. Ezután rövid, de nagyon sokatmondó csend következett, egy cifra káromkodás, és a megállapítás, hogy akkor most engem rendesen átbasztak. Hogy mennyire, az csak ezután derült ki.
"Egy kissé ezoterikus elmélet szerint esőben a kavitáló víz koptatja a szpojlert" - írta Winkler Alfa 156 GTA használttesztjében ehhez a képhez:
A fűtés viszont iszonyatosan eszi az áramot, mert nem a klímával oldották meg, hanem fűtőszállal, gratula... Vezetési élmény nulla, majd elalszol, nem történik semmi.
Tegnap az ETRC második futamán olyan versenyt láthattunk, hogy még most is beleborzongok, ha a videót újranézem (sajnos nem lehet beágyazni a videót, de mindenképp érdemes kattintani erre a linkre, a legjobb rész a negyvenedik perc környékén kezdődik).
Sok versenysorozatban egész évben nincs annyi izgalom, mint most az utolsó három körben. A „mi fiúnk”, Kiss Norbi elképesztően nyomult, a hetedik helyről sikerült előrejutnia Frantisek Vojtisek mögé. A cseh nagy öreg jóval lemaradt Stephanie Halm mögött, nem veszélyeztette a német szöszi győzelmét (azt hiszem neki különösen nagy kedvence lesz Magyarország és a Hungaroring, tavaly itt szerezte meg élete első futamgyőzelmét is). Franky mögött viszont óriási torlódás alakult ki, folyton egymás sarkát taposták a többiek.
Mindenkin átugratok!
Az már most látszik, érdemes lesz a hétvégén, augusztus 27-28-án kimenni a Hungaroringre, mert lesz mit látni.
Akit esetleg nem érdekel, hogyan csörtet egy csordára való öttonnás kamion, nem akar szurkolni a kétszeres Európa-bajnok Kiss Norbinak, annak is lesz mit néznie: a GT-autók minden érzékszervre ható versenyén csak az autók ellen legdurvább szerekkel beoltottaknak nem lesz libabőrös mindene, mikor a Ferrari Italiák, Lamborghini Huracánok, Audi R8-ak, de különösen a Mercedes GT3-ak és a Bentley Continentalok padlógázon gyorsítanak ki egy-egy kanyarból.
Kis Norbival a tesztkörökként is funkcionáló taxi-menetek (ilyenkor viszik a szerencsés kiválasztottakat pár kört a versenykamionokban) közötti időben tudtunk beszélgetni.
Példakép vagy őrült?
Mikor valakinek elmondom, hogy összesen négy csőrös Transitom van, az emberek elhűlnek. Egynek sincs semmi értelme, na de négynek? Ráadásul benzines, gazdaságtalan öreg szarok, mire jók ezek? Hát, akinek magyarázni kell, annak inkább nem magyarázom, mert minek. Esetleg csak annyit mondok, hogy ezek az autók lassan ritkábbak, mint egy korabeli SL Mercedes, minden darabjuk egy darab igazi történelem, nem is olyan nagy túlzással ezekkel a kisteherautókkal tartották mozgásban a gazdaságot a világ sok országában.
Csak óvatosan azzal a 88 mérföldes sebességgel, DeLoreannel falnak menni ugyanis nem akkora buli. A Dynamic Science 1981-ben csapott falnak 36 mérföldes (58 km/h) sebességgel egy DeLoreant. Az eredmény minimum Brillance-díjas. Az, hogy az ajtók nyithatóak voltak, ebben az esetben inkább bug, mint feature.
Ha valamivel lehet még magasabbra lökni a Willys Jeep tekintélyét a fejedben, akkor az az a kép lesz, amin tengerben gázolni látod. A cuki önbemutatkozó kisfilmje után botlottam ebbe a vízhatlanítási oktatófilmbe. Az év továbbra is 1943, a Védelmi Minisztériumban ekkorra már eldőlt, hogy a Willys-Overland Quadjából csinálják meg a hadsereg általános célú tömegjárművét. Ebből lett az MA, majd az MB, de ez most mellékes infó.
Elcsépelt autókulturális lózung, hogy a Mazda MX-5 a kiegyensúlyozottsága miatt annyira jól vezethető autó. Remek a futóműve, elképesztően kanyarodik, és a motorja is pont annyira erős, hogy elhitesse, gyorsan megyünk, pedig nem is. Egyszerűen semelyik irányba sem sok, úgy méretezték, hogy a részegységek egy harmonikus egészet alkossanak, így az ember megtanulja, hogy mennyi mindenre elég 110 lóerő, miközben őrületesen jól érzi magát.
Oké, megjártuk Szicíliát egytized részben az ötven éves Bianchinával, kilenc tized részben a 43 éves állólámpás Mercivel, de erről már született poszt korábban. A rendes autóbuziknak viszont nyilván feltűnt – nem sokat beszéltem az ottani autókról. Szándékosan. Eredetileg azokat még az utazós posztba szerettem volna betenni, de oly sok fotó összejött, hogy talán még egyetlen külön írásba is sok lesz belőlük most, de megpróbálom.
Van abban valami romantikus, amikor agyonhegyezett, régi vágású versenyautók gázpedálját próbálják teljes erővel átnyomni a tűzfalon. Szinte érezni azt a kicsit benzines-olajos gépszagot, amit ezek a szép fémtárgyak árasztanak. Nagyon jó nézni a harminc éves, kemény matuzsálemeket, miközben tempósan ráesnek az ívre, majd dübörögnek tovább. És persze öröm hallgatni, ahogy a két-két és fél literes szívómotorok belenyalnak a tízezres fordulatszám-tartományba, mindezt olyan hang kíséretében, amit ma a Formula-1-esek is alig tudnak. Kellemes húsz perc következik.
Meghatározó dolgok ezek, melyek mély barázdát húznak agyunkba, szórnak bele magot, hogy majd hosszú évek múlva is idült mosollyal az arcunkon nézhessünk vissza erre a benzingőzzel öntözött, olajcseppekkel trágyázott növényre, miközben az Arany Alkony teraszán ülve elindul egy nyálcsepp a szánk sarkából a tolószék karfája felé.
Kicsit cikinek tűnhet már leírni évről-évre, de hazudni még cikibb, szóval idén ismét túltettünk magunkon és túltettek magukon azok is, akiknek nem volt hosszú az út a csodálatos Vadása-tó mellé és eljöttek a tizenharmadik Belsőség-találkozóra. Ami az a rendezvény, ahol összejövünk, beszélünk, megismerjük egymást és bulizunk egy hatalmasat. Ahol nincsenek ellenségek csak barátok, és ahol két perc a beilleszkedés, nem több. Idén irgalmatlanul sokan gondolták úgy, hogy itt a helyük.
Nem akarok nagyképűnek tűnni, de szerintem egyikük sem bánta meg. Ha másért nem, hát már csak azért sem, mert idén tényleg kiszolgáltunk mindenkit.
Marcello Gandini nem véletlenül vált legendává: számtalan korszakalkotó formatervet készített hosszú pályafutása alatt. A Lamborghini Miura, a Lancia Stratos, a Lamborghini Countach, a Renault Magnum vagy épp a Cizeta-Moroder V16T mind az ő ötletei nyomán készült, hogy csak a legismertebb munkáit említsük. Ami kevésbé közismert, hogy a 70-es évek második felében, a Bertone vezető tervezőjeként rajzolt egy formát, amelyet akkortájt mindenki túl bátornak tartott – végül öt év kellett, hogy gyártásba kerüljön.
Igazi kompautó ez az autógyártás vintage és modern korszaka között: egyfelől rendes veterán, króm lökösökkel, pléh dísztárcsákkal, a karosszéria oldalán végigfutó és az ablakokat körbevevő díszlécezéssel, masszív krómmaszkkal, epedákon rugózó, bútorszerű ülésekkel, háromdobozos felépítménnyel. Másfelől viszont már befecskendezős benzinmotorokkal, turbódízellel, blokkolásgátlóval, automatikus légkondival és légzsákkal is meg lehetett rendelni. Mellesleg egy iszonyat tartós és kényelmes, szerethető, guruló betontömb.
Apokalipszis. Megindult a föld, tonnás sziklák görögnek le a hegyoldalban, ágyúk dörögnek, vadlovak vágtatnak féktelenül. Mellkasomon érzem a nyomáshullámokat, nyakamba csap a forró gőz, pattog az izzó anyag. Elemi erők viaskodása hatja át a levegőt a szürke felhők paplana alatt, az ember apró, a tömegek hatalmasak. Megfordulok, és meglátom az összes érzékszervembe lándzsaként fúródó ingereket kibocsátó monstrumokat.
Mégsem az ítélet napja jött el, csak két autó gurult be a goodwoodi paddockba. A Clash of the Titans soron várom a pályáról visszatérő autószörnyeket, és a titánok harca kifejezés nem túlzás. Gerincvelőmig megborzongok, és ha nem lennék elborult gépimádó, sikítva rohannék a világba a félelemtől. Egy pillanat alatt átérzem az automobil megjelenése kiváltotta rémületet, amikor alapjáraton elgurulnak mellettem a dobhártyarepesztően dübörgő, csattogó, zakatoló, vasból és alumíniumból koholt tirannoszauruszok.
Túl vagyok a húszezredik kilométeren másfél év alatt, ez egy hobbiautónak szerintem elég jó. Oké, a távkapcsolót már ki kellett cserélnem, ez nagyjából hatvanezer forint volt, ez sem sok összehasonlítva akár egy Audi vagy BMW hasonló alkatrészével. Egyébként pedig minden gyújtásráadás, minden indítás örömünnep még mindig. Imádom az autót és használom is rendszeresen. Normálisan közlekedve a fogyasztás is normális keretek között marad, ez azt jelenti egy 3,2-es motor esetében, hogy 10 liter alatt van. Nincs igazán jelentősége, de nem baj, ha Nyíregyházáig nem kell kétszer tankolni.
Elég egy rosszul záró, duplaüvegű panorámaablak, némi esővíz és máris izgalmasabb a hosszú reggeli buszozás. Engem legalábbis nagyon jól elszórakoztatott munkába jövet a Volánbusz 800-as járatán ez a hullámjáték a napfényben – kattintásra videó:
Imádom a TVR-t, ez az egyik olyan gyártó, ami a hétről-hétre változó top 5-ös listámon stabilan ott van. Hol megszűnik, hol halovány életjelet mutat, valószínű mindezt azért, mert olyan autókat gyártott, amiket nem ért a világ. Itt van például utolsó autójuk, a Sagaris, aminek négyliteres sorhatosa 380 lóerőt üvölt a világba, miközben az autó körülötte alig 1080 kiló. Ez épp csak egy megpakolt utazótáskányival több a Mazda MX-5-nél, csak míg a Mazdában van menetstabilizáló, ABS, légzsák, és hasonlók, addig a TVR ezekről hírből sem hallott.
Mostanság mindig meglepődök egy kicsit, ha katonai járművel találkozom közúton, egy picit mintha kiment volna a fejünkből, hogy egyáltalán van hadseregünk. Gyerekkoromban még végeláthatatlan katonai menetoszlopok jártak felénk, ma már ritkaság az ilyesmi.
Erre mibe szaladok a minap az M0-son? Rögtön két BTR-be. Az ember ilyenkor nem is tudja, mit kéne csinálni, nekem sem volt világos, hogy most kimenni vagy bejönni akarnak majd. Egy biztos: nem kell velük összetűzésbe keveredni, indulnak be a reflexek, amiket az X5-sösök neveltek belénk. Ugye milyen jó is lenne egy ilyen BTR-rel döngetni a belső sávban? Hát nem. Úgy nézem, ennek úgy 80 lehet a vége (bár a magyar Wikipédia legendáriumában van egy sztori, hogy a '90-es években az M7-esen lefotóztak egy BTR-konvojt a rendőrök 135-tel). Ahogy egy német szaklap fogalmazna, a karosszéria átláthatósága rossz, a sávváltás maga lehet a rémálom, a vezető hiába tekergeti a fejét, valójában a magasan kiülő társa néz szét. De ami a legszebb, a páncéloson van index.
Sőt, használják is.
A jópofáskodáskodó reklám egy végtelenül modoros fajtája a videó, amiben a termék E/1-ben mutatja meg magát. Normál esetben ízlésrendőrségért kiáltanánk bármi láttán, ami egy ilyen ostoba koncepciót követ, de ez most nagyon más. Az Autobiography of Jeep, azaz a Jeep önéletrajza című 1943-as kisfilmben az autó narrálja végig addigi rövid történetét. Értelemszerűen nem reklám, de bármilyen furcsa, még csak nem is buta háborús propaganda, hanem egy nagyon aranyos kilencperces videó ilyen jelenetekkel.
