Fotók: Csaba

Csaba olvasónk Legóból épített Formula–1 versenyautóján teljesen megdöbbentem. Figyeljük meg a részleteket. A régi, egyszerű alkatrészek szellemes felhasználása. Az alapszínek. Az egyértelműen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára tehető, szívóhatású konstrukció. A ma már ismeretlen egyszerűségű Lego-ember.

A korábbi legós postoknál már eszembe jutott, de megfeledkeztem róla. Most, hogy mindenhol az 50 éves Legóról van szó, lefotóztam nektek egy nagyon régi konstrukciómat.

Az összes Legómból ennyi maradt meg, mert ezt elraktam emlékbe. Akkoriban elvetemült F1 rajongó voltam és ezt sikerült összehoznom. Az autó ablaka egy PEBE (Lego-szerű) elem. A széles kerekek okoztak igazi kihívást, és csak úgy tudtam megoldani, hogy nem lehet teljesen visszapattintani a kereket a felnire, de még éppen annyira megtartja, hogy tud gurulni az autó.

Döbbenet, na, döbbenet, mindjárt ki is cserélem a zenegépben a Pixiest mondjuk Joy Divisionre, a korhűség végett.

Valakinek az utcán a zsebébe csempészek egy borítékot, és aztán beperelem, ha kinyitja? Nagyjából ennyi a lényeg az emailben, amit a Palik Racing Teamtől kaptam. Nem mondanak semmit, de tartsam titokban, mert ellenkező esetben nyilván nagyon megszívom.

Az életben semmi érdeklődést nem mutattam semmilyen autósport esemény iránt. Egyszer megsüketültem a Hungaroringen egy FIA GT-n, és szörnyű volt, annál bármi izgalmasabb. Forgattunk a csongrádi Ladacross nevű rendezvényen, az mondjuk jó volt, de az nem a hagyományos értelemben vett autósport. Ilyen atrocitás viszont még nem nagyon ért. Ki ez a hibbant tulok a Palik Racing Team sajtóosztályán? Se bú, se bá, a köszönés derogál, egyből a fenyegetőzéssel indítanak, illetve első a szponzorlista, utána jön ez:

A jelen üzenetben található információk bizalmasak és az ügyvédi titoktartás körébe tartozhatnak. Kizárólag a címzett, illetve az általa meghatalmazott(ak) használhatják fel. Ha a jelen üzenetnek nem Ön a címzettje, felhívjuk figyelmét, hogy annak jogosulatlan felhasználása, másolása, terjesztése vagy a tartalmával való visszaélés szigorúan tilos. Ha az üzenetet tévedésből kapta, kérjük, hogy haladéktalanul értesítse munkatársunkat az office@palikracingteam.com e-mail címen, majd törölje / semmisítse meg a kapott dokumentumot. Jelen elektronikus üzenetben szereplő vélemények, következtetések vagy bármely egyéb információ (továbbiakban információ), amely nem kapcsolódik a Palik Racing Team tevékenységéhez úgy értelmezendő, hogy annak közléséhez a Palik Racing Team nem járult hozzá, nem hagyta jóvá, azt nem a Palik Racing Team adta ki. Jelen elektronikus üzenet és csatolmánya vírusellenőrzésen esett át, de kérjük Ön is ellenőrizze azt. A Palik Racing Team nem vállal semmilyen felelősséget, vírusok okozta problémákért, esetleges károkért. A Palik Racing Team nem vállal felelősséget az üzenet rendszerhiba miatti illetve esetlegesen a szolgáltató hibájából eredő késedelmes kézbesítésért.

Ennyi az üzenet. Állat, mi?

Ez a mondat megvolt?

Jelen elektronikus üzenetben szereplő vélemények, következtetések vagy bármely egyéb információ (továbbiakban információ), amely nem kapcsolódik a Palik Racing Team tevékenységéhez úgy értelmezendő, hogy annak közléséhez a Palik Racing Team nem járult hozzá, nem hagyta jóvá, azt nem a Palik Racing Team adta ki.

Mi van?! Jogász volt, az elmeorvos ellenben beteget jelentett?

Érdemes hosszan elemezni, minden mondata arany. Csak ugye, mivel a befenyítéses módszerrel üdvözöltek, nem tudhatom, tévedésből kaptam-e az üzenetet, vagy nekem szánták. Az a reális élethelyzet mindenképpen benne van a pakliban, hogy mondjuk a wiwes üzenőfalra tévedésből kiírják a dakaros versenyautó futóműbeállításait, vagy egy Excel fájlt a motorvezérlő elektronikából. Azt tényleg meg kell semmisíteni, nem vitás, például összetörni a monitort, mert azon jelent meg.

Soha semmi dolgom nem volt ezekkel, viszont az emailcímem nem titok, nyilván valahonnan megszerezték, belerakták a címlistába, és akkor most szpemmelnek.

Kicsit reszkető kézzel nyitom meg a csatolt PDF-fájlt, mert mi van, ha elolvasom, aztán nem tudok titkot tartani? Fizethetek életem végéig, mert jogosulatlanul terjesztettem?

Na, vajon mi lesz a mellékletben? Palik László coming outol? De mivel? Ha belegondolok, igen sok mindent tudok róla elképzelni, amit egészen biztos, hogy titokban is kéne tartani, de miért pont az én vállamra rakják ezt a mázsás súlyt?

Gazdasági visszaélés? Buzulás? Gyorshajtás? Nem vitt vissza egy DVD-t a kölcsönzőbe? Feltalálta a vízzel működő versenyautót? Megtalálta Damon Hillt?

Nem érdekel!

Na jó, de.

Fajtalankodásra kényszerített egy háziszárnyast?

Nyílik már, nyílik a PDF. Juj!

Hát tessék, ennyi: verhet a víz február 5-ig. Profi csapat, mondhatom. És persze vajon ez visszaélésnek számít majd a bíróság előtt? Vagy az én felesleges baszkurálásomnak? Mindenesetre reménykedjünk buzgón, hogy ne azt jelentsék be február 5-én, hogy a Northern Forest Baja nevű versenyen fognak elindulni, mert azért tényleg kár volna ez a hardcore titkolózás.

Fotók: Apamackó

A nemrég bemutatott pusztuló szupersportautók mellé Apamackó olvasónk küld hasonló sorsú tűzoltóautókat:

Küldöm a székesfehérvári tűzoltóság területén árválkodó régi tűzoltóautók képét. Talán van célja, hogy össze vannak gyűjtve, remélem nem ócskavasban végzik. Volt itt két MI-2 helikopter is, de azok már eltűntek.

Csatolok még egy kis Mercedest, ami Isztimér község önkéntes tűzoltóinak szeme fénye:

Ottó becenéven fut, pontos típusa: MB L319 LFB.

Örömmel fedeztem fel, hogy Isztimér honlapjának bal szélén egy búbos banka látható, ami minden bizonnyal a legviccesebb tudományos névvel bíró élőlény. Így hívják: Upupa epops.

A gépjárműadó 2007-es változásait pedig egy Le Mans-csíkos Mustanggal illusztrálják.

Jó, mi?

Talán emlékeznek tegnapelőttről erre a leginkább Chrysler 300C kombira emlékeztető új Trabantra, melyről hírszerkesztőnk számolt be:

Ha el is készül, aligha lesz már népautó az új Trabant, amelyet az egyedi járművek kivitelezésével foglalkozó IndiKar készít a makettgyártó Herpa megbízásából.

Fotó: Herpa

Az életnagyságú autó állítólag hűen követi majd a tavaly ősszel, a Frankfurti Autószalonon bemutatott 1:10 méretarányú makett stílusát, amelyet a Herpa tervezői készítettek. A 601-es karakterét követő, de ötajtós, csapott hátú modell teljes életnagyságban állítólag már 2009 második felében látható lesz.

Nos, ez semmi. A Belsőség-holdudvar legvadabb Trabant-nördje, Prokee küldte EZT:

Forrás: Trabant-Wartburg Klub

Igen, ez egy V8-as, épített Trabant. Kérem hagyják el ezt a weblogot, és nézzék végig. Most.

Fotó: Winkler Róbert

Winkler Róbert hétfői dízel-Subaru bemutatójára érkezett az alábbi nagyszerű autóvásárlási javaslat Cornholio olvasónktól, ami részben emlékeztet saját, Anya, mikor mész legközelebb Amerikába?-stílusú Macintosh-beszerzési stratégiámra:

Nos, ez lesz az igazán jó autó…és a legolcsóbb vásárlási séma:

1. USA-ban megvenni (Outback)
2. Onnan egyenesen Szlovákiába vinni, és forgalomba helyezni

Cégszerű vásárlás esetén így kizárólag a vámot kell megfizetni.

Ennél egy jobb megoldás van: a 2. pont törlése, és nem kell hazajönni. Én ezt választottam.

Jó reggelt, Magyarország!

Jó reggelt, Amerika, áfonyás Pop-Tart és 57 275 dolláros (10 millió forint) BMW M3 kupé hazája, jó reggelt.

A Korcs szerelmek az egyik kedvenc filmem, még a címét is sikerült zseniálisan lefordítani (Amores perros). Röviden vázolja Mexikóvárost, kutyaviadalozó csórókkal, emberrabló bűnözőkkel és pincsitartó szeretőkkel együtt, sok vérrel és sokkoló színekkel.

Az a pár lézengő, nyakörves kutya is tartozik általában valahova, csak éppen kimenőn vannak. Egyetlen típust láttam az önállóan közlekedő kutyákból, közepes méretű, sárga vagy fahéjszínű, okosképű, sokgenerációs keverékek, puha szőrrel és lógó fülekkel. Kicsit használtak, de nagyon kedvesek, jól mennek a lelakott Mustánghoz, de aranyosak egy Hummer mellett is.

Nem is tudom, mi az arcátlanabb. A kamu mozgássérült igazolvánnyal parkolás? A csak úgy, minden nélkül a járdás, zebra előtt parkolás? Vagy ez az igazi, idióta/szánalmas kategória, a VIP P, látványosan házi barkács megoldásban.

Milyen VIP? Hol VIP? És ha VIP, ki nem szarja le? Az egyes rendezvények, intézmények területeinek VIP vendégeinek külön alkalmi, területi belépőt adnak, ezt már egy orangutánból sebtiben átképzett parkolóőr is tudja. Valahol megkajálták már ezt? Hát igen, igazából ez a nagy kérdés a környéken rendszeresen szabálytalanul, kereszteződésben parkoló SLK Merci esetében. Ha merem, egyszer megkérdezem a gazdáját.

Hogy lehetséges, hogy közel két hónapja nem volt vers a Belsőségen? Botrányos. B.Petike olvasónk ma a felmentő, műértő sereg, aki egy haverjának édesapja által írt költeményt továbbított:

ó te roncs ó te lom
hogy autó legyél csak álom
te vagy az élet sója
fizetésem megcsapolója
átbasztak minket 400al
és itt állunk 1 hányással
bár színed szép
futóműved nem ép
még nem tettünk meg nagy utat
de megettél 1 benzinkutat
kéziféked kicserélték huncutul
de a dombon mégis le gurul
motorod sem túl nyerő
hisz hiányzik belőle az erő

Sója-megcsapolója rímpár! Megáll az ész. Ilyen miért nem volt a szöveggyűjteményben soha?

Ez az első generációs Bel Air, az ötvenes évek közepéről, teljesen természetesen viseli a buta színt, szürkében még odalenne a mesebelisége.

A Bel Airekek belső kárpitozása harmonizált a kasztnival, az autók egy- és kétszínű fényezéssel voltak rendelhetők, a színskálán olyan árnyalatokkal, amik mára teljesen kihaltak az autóiparból:

A babakék mellett ilyen az elefántcsont, vagy a sárgászöld is.

Van az angolban az unleashed kifejezés, amit akkor használnak jellemzően a vállalati kommunikációval foglalkozók, ha drámaian akarják egy új dolog elkészültére felhívni a figyelmet. Szó szerint ennyit jelent: lekerült a pórázról.

Ez a címe az alábbi kisfilmnek, ami Magyarország vezető Lamborghini BMW-blogjához Handrás révén került:

Fotók: Sbb

Na melyik város? Na melyik? Bingó, London. Sbb olvasónk készítette ezeket a fényképeket a BMW egyelőre még nem is létező X6-járól, melynek bajorkék propellerét fekete matrica borítja. Megtévesztő!

A BMW házi stílusában – ahol például a pórias S Utility V helyett S Activity V az X3 és az X5 SUV – az autó külön kategóriát is kapott: nem minibusz-SUV, hanem Sports Activity Coupé, azaz Sportos Tevékenységnyes. Mmmmm!

Az autó a törvényhozási épületének tetején nyolc évvel ezelőttig a Konföderáció harci zászlaját lobogtató Dél-Karolinában készül, jövőre lehet majd megvásárolni, például egy súlyosnak tűnő 4,4 literes, 407 lóerős V8-assal, és itt át kell adnom a szót hírszerkesztőnknek, akinek szeptemberi hírét olvasom épp az X6 tanulmányautóról – és jól tippelnek, épp hülyére röhögöm magam:

BMW X6: ötajtós terepkupé, de kinek?

A BMW marketingesei betegesen ragaszkodnak ahhoz, hogy új kategóriákat kreáljanak. Már korábban, az X3 kapcsán is dobálóztak hasonló nagy szavakkal, de most tényleg olyan modellt állítottak elő a BMW tervezői, amilyet korábban nemigen láthattunk. Kérdés, hogy érdemes volt-e.

Fotó: BMW AG

Az első Sport Activity Coupé, írja a sajtóközlemény, és nyilván igaza van.

Mint leendő köcsög BMW-s, elgondolkoztam az autó pozicionálásán, és a következő szlogenre gondoltam:

Derogál az X5? Vásároljon X6!

Amennyiben ön a BMW AG kommunikációs ügynökségének dolgozója, és épp nincs jobb ötlete, használja egészséggel, de csak ha nem irtja ki belőle az automatikus tárgyeset.

Közben elkezdtünk a Winklerrel beszélgetni arról, hogy az X6 a jól definiált szociális helyzetekbe annyira kilógó mondatok bevetésének autóipari megfelelője, amiktől a felkészületlen hallgató agya egyszerűen mozdulatlanná dermed. Képzeljék el például ezt az elméleti párbeszédet egy jegypénztárnál:

– Jó napot kívánok, üdvözöljük delfináriumunkban, és az ezt övező szubtrópusi napsütésben, hogy érzi magát?
– Iszonyúan.

Mire a jegyárus csak áll és még pislogni sem pislog! Majd szép lassan megismétli a kérdést, az eredeti hangszínnel.

Na ez az X6. És ettől lesz végül klassz kocsi.

Azt hittem, a „Bömös” és a „Bimmer” kifejezések csak nálunk élnek. A Bömösben továbbra is bízom, de a cuernavacai BMW márkakereskedés Bimmer Motors néven fut. Kiemelném a „Motors” előtt sorakozó, M-szériára utaló csíkokat. Az X5 természetesen gyöngyházfehér, mi más lenne.

Még a nyáron kaptam egy remek kis játékot. Gyerekkoromban mindent megadtam volna, hogy távirányítós autót kapjak. Persze volt egy Wartburgom, kábeles távirányítóval. Villogtak a lámpái, lehetett kormányozni, de aztán hamar eltört a futóműve, és nem lehetett már használni többet.

Akkoriban meg egyrészt nem volt játékbolt minden bevásárlóközpontban – bevásárlóközpont sem, ugye -, meg gondolom drágák is voltak ezek a cuccok, így sosem kaptam másikat. Persze a profi játékok most is rohadt drágák, van viszont megfizethető árú alternatíva. Na, egy ilyen készletet kaptam kipróbálásra. Az hagyján, hogy a vezetékes távirányítóknak már jó régen befellegzett, de ebben a csomagban volt kirakható pálya is a kocsiknak. És az autók felszerelése sem piskóta.

A pályát saját kreativitás szerint alakíthatjuk ki az egymáshoz kapcsolható elemekből. Van szalagkorlát a szélekre, hogy ne szaladjanak le a kocsik, és a terep közepére is rakhatunk ki sávelválasztót, vagy kanyarkombinációt. Nagyon zsír.

Az autókat a távirányítón keresztül konfigurálhatjuk. Milyen legyen a fékerő, a gázérzékenység, a difik erőssége, a hajtás aránya: mind-mind egyénre szabható.

És ha ez nem elég, akkor a kocsikhoz jár külön tuningszett. Spéci váltóáttételek, kicsi rugók a felfüggesztés keményítésére-lágyítására, kormányáttétel-módosító…beszarás. Mondjuk ezekhez hozzá sem nyúltam, mert a nagy bumszli ujjaimmal meg sem tudom fogni ezeket a mini alkatrészeket. De gondoltam a default konfiguráció is megfelel, hogy a tízéves fiammal játszunk egy kicsit.

Összeraktuk a pályát nagy lelkesedéssel a szobában a szőnyegen, és körülbelül fél órát zúztunk. Ekkor már este volt, így elpakoltuk a pályát. Ekkor vettük észre, hogy olyan nyomott hagyott a szőnyegen, ami csak tisztítóban jött ki belőle. Így a hétvégén előrelátóan a kertben raktuk össze újra, a füvön. Ekkor már nem volt akkora a lelkesedés a fiam részéről. Már ismerte, mit tud a játék, és mit lehet vele csinálni. Ez neki már kevés. A számítógépen, vagy a Playstationön, de akár az egyik mesecsatornán is nagyobb adag adrenalint kap, ha tíz percig nézi.

Rájöttem, hogy manapság a gyerekek már nem gerjednek az ilyen távirányítós cuccokra, ami nekem még mindig jó játék. A mostani valósághű játékokban tízszer annyi ingert kapnak, és százszor jobban szórakoznak velük, mint egy ilyennel, ami csak megy, meg kanyarodik, meg megáll. Nagy cucc. Mást nem tud? Mondjuk felrobbanni?

Hároméves lányomat jobban érdekelte, de persze neki csak az volt érdekes, hogy a távirányítót mozgatva az autó is megmozdul. Rendesen irányítani még nem tudta. Szóval vele bohóckodtunk még egy kicsit, aztán lemerültek az elemek.

Én meg arra gondoltam, ha közös játékot szeretnék velük, akkor még egy távirányítót kell vennem a Playstationhöz, nem versenyautópályát.

Fotó: Mercedes-Benz

Kezembe akadt a minap a vécén az Autó Kettő magazin 2006. novemberi száma, ne kérdezzék, hogyan. A hatodik oldalon – a Hírek rovatban – a párizsi autószalon újdonságait foglalták össze, köztük a Mercedes-Benz CL63 AMG kupét. Így hangzott:

A látványos luxuskupé orrában 6,3 literes benzines V8-as 525 LE-s (630 Nm) dohog, a százas sprint 4,6 s-ig tart. A sebességváltó hétfokozatú automata, a futómű csillapítása állítható.

Örömmel fedeztem fel, hogy bár stilisztikailag ide kívánkozna, az „aggregát” kifejezés nem szerepelt a rövid jellemzésben. Az aggregátról Nínó Karotta a Best of Totalcar című, muzeális értékű könyvhöz készített autós szótára szerint ezt érdemes tudni:

Borzasztó szinoníma a motorra. Ha megdobnak aggregáttal, dobj vissza erőforrással.

Annak ellenére, hogy az egész újságban egyáltalán nem szerepelt ez a kifejezés, a gondolat nem hagyott nyugodni. Mert mi dohog, ha nem egy aggregát?

Egész pontosan egy V8-as aggregát:

Nem szeretek repülni. Macera, unalmas, a kaja nekem ehetetlen. Autózni annál jobb, minél messzebbre kell menni; izgalmas tájakon és kihalt országutakon keresztül. Mexikóban is a vezetést választottuk a belföldi repülőjárat helyett.

Az autóval kicsit mellényúltunk, a RAV4 lehet, hogy ügyes és okos, de nem utazóautó. 120 felett billeg, a hegyek közül kirohanva, mély kanyonokon átvezető hidakon a szél fellöki, gyenge a légkondija, béna a hifi, és nagy benne a szélzaj, de ez volt kölcsön, szabad Maserati GranTurismo pont nem akadt a családban, de még egy nyavalyás Mustang GT se. Pedig ide az kellett volna.

Mexikóban kétféle autópálya van, az autostrada és a superstrada, mindkettő fizetős. Az autostrada kétszer másfél sávos, a szembejövő forgalom nincs akadálypályával elválasztva, a lassan haladó járművek megbízhatóan lehúzódnak előzéskor.

A nagyobb forgalmú útszakaszokon építenek superstradákat, ez olyan mint a mi autópályánk, de kétszer három sáv, középen betonnal, árkokkal elválasztva. A kétszer egy sávos autóutakon nem kell fizetni. A sebességkorlátozás egységesen 110 km/h, de sok az ettől eltérő sebességkorlátozó tábla.

A Mexikóváros – Oaxaca City közötti, vegyes auto- és superstrada 450 kilométere 160 pesóba kerül, napos matricák nincsenek, csak fizetőkapuk. Az út 80%-ban jó minőségű, a sebességet nem figyelik radarok, forgalom alig van.

Nem véletlenül használ a mexikói autópályarendőrség tuningolt Dodge Chargereket. Feketében, dögráccsal.

Tud valaki állatabb dolgot egy dögráccsal megküldött szedánnál?

Fotó: Csikós Zsolt

Miközben ezt írom, épp folynak a könnyeim a röhögéstől, miután végigolvastam a Csikós sziszüfoszi szívását első autójával, a Töfi névre hallgató Fiat 500-zal. Az én első autóm ehhez képest sokkal egyszerűbb volt, simán csak az anyámat kellett meggyőznöm 1990-ben Baselben, hogy a térbeli gondolkodást, a kézügyességet és a kreativitást egyaránt fejlesztő Lego helyett sokkal inkább azt a távirányítós Countach-t vegye meg nekem, amit végül titokban meg is tett.

Fotó: Péter Anna

Na de Fiat 500. Képzeljék, még sose láttam az újat élőben, egészen – ha jól emlékszem – csütörtök estig, a Zugligeti úton hazafelé. Viszont kocsiban haladva és seggről megismertem, ez is valami.

Aztán tegnap délután épp a Mom Park oldalában található Angelóba tartottunk eszpresszót és tiramisùt reggelizni a Natival (akinek Fiat Puntójáról itt, Porsche-fétiséről pedig itt olvashattak), amikor megláttuk, hogy a bevásárlóközpont közepén ki van állítva három darab, az egyik krétafehér alapon táblafilccel telerajzolva. Odamentem az egyik hoszteszcsajhoz, hogy hú, én is szeretnék ilyet csinálni, kérek filcet.

– Sajnos már nem lehet, volt egy ilyen gála, akkor lehetett.
– Ó.

Némi fogcsikorgatással tolmácsolom mindezt a Natinak.

– Vegyünk egy filcet az Ápiszban – mondja, és vigyorog. Nem is szólt senki, hogy Tyler Durdennel megyek reggelizni.

Az épület előtt egy új és egy régi 500 áll, és hónapok óta húzódó, a retró keserédes szörnyűségéről írandó publicisztikámat egyetlen fényképpel letudhattam volna (ezt itt jobbra az Anna csinálta még Olaszországban). A régiben úgynevezett ötletek vannak, az újban pedig egyáltalán nincsenek ötletek, csak a régi ötletei, megszorozva az elmúlt ötven év alatt kövérebbé és kényelmesebbé vált emberiséggel. Az ötletek hiánya pedig kiöl mindent egy tárgyból, amitől az kívánatos lenne. Inkább ötrét hajtanám a 188 centimet, még ha ez nem is egész szám.

Na aztán a dupla eszpresszótól és a kólától oszcilláló szemekkel leemelünk egy piros filcet a polcról, kifizetjük, és akció. A terv: átkozottul gyorsan felrajzolok valamit, a Nati meg titokban fotóz telefonról. Egy dolgot tudok átkozottul gyorsan rajzolni: óriás tintahalat (Architeuthis dux). Legalább ezen nem kellett gondolkozni. Óra indul:

Fotók innen lefelé: Nati

Nyilván észrevehetetlen egy hosszú fekete gyapjúkabátban ácsorgó, szűntelen vigyorgó, magas férfi, úgyhogy könnyednek hitt mozdulattal a jobb hátsó lámpához lépek, lepattintom a kupakot és rajzolni kezdek. Köpeny megvan, szem megvan, anatómiailag helytelen szempillák megvannak, csápok, a két hosszú feeder tentacle, magánhangzókkal spóroló felirat, és már azt hiszem, hogy kiadja, amikor feltűnik a perifáriás látómezőmben a korábban megkérdezett hoszteszcsaj, és azt kérdezi, hogy ugye nem piros filccel.

– De – mondom, és felemelem a látványosan piros filcet.
– De ez nem jön le.
– Már hogy ne jönne le! – állítom magabiztosan, és mutatóujjammal beletörlök a rajzba. Lejön.

– Természetesen erre nagyon odafigyeltem, még véletlenül sem használnék olyan filcet, ami nem jön le – mondom.

A lány kissé megnyugszik, próbálok nem a Nati felé nézni, aki nyilván hülyére röhögi magát.

– Csak mert ez a kocsi már el van adva, és képzeld, tegnap valaki körömlakkal írta fel rá, hogy szeretlek, a bal ajtó fölé, újra kell majd fényezni.

Megmutatja. Tényleg. Átkozott tulkok. Körömlakkal, úristen, kö-röm-lak-kal. Egy autóra.

Aztán beszélgetünk még egy kicsit a krétafehér és a gyöngyházfehér közötti különbségről, meg a lucifervörös Nissan Micrájáról, majd visszamegy a hoszteszpulthoz, én meg a sikertől bódultan egy pillanatra Grafitembernek képzelem magam, és megpróbálok első lámpával kezdve feldobni még egy Miurát. Figyelmen kívül hagyva, hogy Grafitember festő, én pedig már általános másodikban kaptam kettest rajzból. Nem véletlenül:

Odébbsétálva lenyomom a stoppert, 5:17, ebből legalább 4:30 beszélgetés volt, elégedett vagyok, jó kis munka volt.

Mission accomplished.

Január 24-e, csütörtök. Gyönyörű, tavaszias idő, vakítóan ragyog a Nap az elvékonyodott ózonréteg felett, mesésen kék a széndioxiddal egyre telítettebb ég. Lelkesen köpködnek a kis utcagyerekek, vidáman csicseregnek a gurulósszatyros öregasszonyok, mély átéléssel simogatják ceruzával rajzolt szemöldökű nőik seggét a borostás, kihívó tekintetű hímek a Hungária körúton dülöngélő 1-es villamoson. Csak az én pillantásom fátyolozza némi melankolikus komorság.

Kész, vége, visszaadtuk. A tartós Dacia ideje a Totalcarnál kitelt. 11 ezer kilométerrel vettem át, 25 ezerel adtam vissza. Ültünk benne heten, cipeltem vele nagy, nehéz dolgokat, mentünk vele tengerpartra, tapostunk vele havat. Egy izzó kiégett, és most a végén elkezdett valami zörögni rajta alapjáratközelben, talán a meglazult kartervédő.

Panaszra nemigen adott okot, tette, ami elvárható tőle. Nyugodt, de azért tempós autózással, főleg országúton használva, nagy átlagban 5,6 liter körüli fogyasztásokat számoltam rajta. Autópályán 130 felett belehajszolható a 7,5-be, kilencvennel poroszkálva levihető öt alá. 25 ezer kilométeres korára zavaró kopás, sebesülés, elhasználódás nincs rajta. Kicsit koszos a kárpit (két kisgyerek is élt benne az utóbbi fél évben), kicsit karcos itt-ott a műszerfal, de a hét üléssel, klímával, dízellel, CD-vel megtűzdelt, listaáron ma 3,8 millióba kerülő kocsi jelenleg semmivel se néz ki elhasználtabban, mint ugyanennyit futott márkásabb társai szoktak.

Visszavittem hát a Daciát a Renault központjába, ahonnan hamarosan indul tovább új gazdihoz, új kalandok felé.

Lehet, hogy még hallunk róla! Amennyire most tudjuk, tulajdonosa az az úr lesz, aki emailben már hetekkel ezelőtt bejelentkezett hozzánk, hogy mikor visszük vissza, kinek adjuk le a kocsit, mert érdekli, megvenné. Ha tényleg övé lesz a KOT-566, kimegyünk a gépátadásra, és tudósítunk a nagy találkozásról.

A Renault gépjárműpark-üzemeltetője, Géza is könnyes szemekkel emlékszik a nemrég még épp csak gügyögő Dacia első lépéseire:

Pont, mielőtt kiadtuk nektek, jött valami szállítmány promóciós csoki az irodaházba, feltelefonált a sofőr, hogy át kéne venni, mert a porta nem engedi be a teherautót az parkolóba. Lementem, kérdeztem, hogy mi is ez pontosan, kiderült, hogy nem csoki, hanem gumicukor. Nem sok, csak két raklapnyi, egy tonna. A sofőr csak leste, hogy mi ez a kocsi, ami ilyen mohón nyeli ládaszám a gumicukrot. Két fordulóval levittem a mélygarázsba az anyagot a Daciával, simán elbírta a fél tonnákat, nem akadt fent még a rámpákon sem.

Miért is akadt volna: a forgalmiban 515 kilogramm hasznos terhelhetőség szerepel. Jó masszív szerkezet, továbbra is szívesen ajánlom mindenkinek, akinek a mérlegben a sivár belteret és a „Van egy Daciám” mondat kiejtésekor jelentkező enyhe borzongást tudja ellensúlyozni, hogy milyen jól használható, milyen hatalmas kocsit lehet venni relatíve milyen kevés pénzért. A Dacia Logant szerettük, emléke szívünkben örökké él.

Dacia Logan MCV tartósteszt

2007. júliustól decemberig nálunk volt egy hétszemélyes Dacia Logan MCV, Laureate felszereltségben. Nagyjából hetente olvashattak róla itt a Belsőségen. Elképzelhető, hogy írunk még az eladásáról és egy formálódó Titkos Projektről, de egyelőre ez a vége. Az összes megjelent epizód:

Befogadtam egy románt (2007. július 19.)
Pezsgés a Dacia körül (2007. július 27.)
Első tankolás a tartós Daciával (2007. augusztus 3.)
Hátamon a váram (2007. augusztus 10.)
Anzix a negyedik daciás hétről (2007. augusztus 17.)
Dákó a Belsőség szemével (2007. augusztus 24.)
Belestem a szoknya alá (2007. augusztus 31.)
Dízel Daciával dübörögtem Dalmáciában (2007. szeptember 16.)
Dacia a Zasszony szemével (2007. szeptember 23.)
Loganok összefutása (2007. október 7.)
Tízajtós Logan (2007. október 21.)
Egy szervizlátogatás tapasztalatai (2007. október 28.)
Újra látok! (2007. november 13.)
86 ló + 70 ló = 166 ló (2007. november 18.)
Halálhörgés, szidalom (2007. december 2.)
Vettem a Dacia helyett egy… (2007. december 23.)

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a tartósteszt okos könyvjelzőjét (RSS).

Hát, sajnos nem egészen. De azért van belőlük. Elsején azzal kezdtük, ne húzzam az időt egy Shelby-gyanús, csíkos rettenet megközelítésével, lesz még sok ilyen. GT volt is, legalább kettő. Aztán lett egy veterán Shelby is, éjszaka, hogy minél jobban le tudjam fotózni.

Szép lassan már minden másnapra jutott egy, hrökhrökhrökrhökkkk… és elhúzott mellettünk egy lepattant, házilag rommá pimpelt, de fáradhatatlanul csóváló rémség, többségük a nyolcvanas-kilencvenes évek amerikai autóiparának hullámvölgyéből felbukkanva. Ezekből egyet sem tudtam elcsípni, de mindenkinek jobb így.

A Mustang egyáltalán nem sportkocsinak indult. Az 1964-ben indított autó a mai napig az egyik legsikeresebb sorozatgyártott típus, nem véletlenül jut el belőlük annyi Mexikóba.

A Falconnal és a Fairlane-nel több alkatrészen is osztozó Mustang a fiatalok megfizethető kocsija volt, pont, mint a Barracuda, 101 lóerős, soros hathengeres belépőmotorral. A David Ash és John Oros tervezte zseniális kasztni 1971-ig fokozatosan növekedett, amikor Semon „Bunkie” Knudsen terve – a Mach I – végleg letolta a kiscsikót az útról.

Ez a kasztni a Mustang legerősebb motorja, a 375 lóerős V8 köré lett rajzolva. A Super Cobra Jet után harminc év kitérő következett, jellegtelen csomagolással és változatos sormotorokkal. 1973-ban Lee Iacocca, a Mustang kitalálója, megrajzolta a nagyra növesztett lovat, a Mustang II-t, motorválasztékában egy soros négyhengeresnek is örülhettek az olajválságtól sújtott vásárlók.

1979-ben a Ford Escortnál nem sokkal izgalmasabb külsejű új modellel az eladások elkezdtek zuhanni, ezért a Ford majdnem elsőkerekesítette a Mustangot, de szerencsére ezt a rossz ötletet Ford Probe néven valósította meg. Az 1994-es újradizájnoláskor a kasztnit nem sokat lendítették előre, de azóta Mustang csak V6-os és V8-as motorral fut.

2005-ben, Hau Thai-Tang irányítása alatt megszületett a retrófuturista új Mustang, 210 lóerős V6-os belépőmotorral.

Elátkozott nap volt. Olyan, amikor senkinek, semmi sem sikerül. Péter például belerúgott Powerbookjának töltőjébe, a drót persze elszakadt, és honnan az ördögből lehet este hétkor töltőt keríteni egy olyan eszközhöz, aminek az összes példánya már vagy halott, vagy nagyon vigyáznak rá, mert nem lehet töltőt szerezni hozzá.

Búfelejtőként meginvitáltam egy jó autómosásra, mert úgy terveztem, hogy a szerkesztőség mélygarázsában fogom elkészíteni az Avensis Versós cikk fényképeit.

Az autót lemosattuk, közben valaki telefonált, hogy töltő is lesz, mi pedig pici vízgömböktől csillogó halként lekanyarodtunk a garázs mélyébe.

Péter felment, és én elkezdtem fényképezni. A szép fényhatások érdekében bekapcsoltam a Toyotán a világítást, megfulladás ellen pedig leállítottam a motort.

Katt-katt-katt. Ez jó lesz, álljunk szépen, máshová. Katt-katt-katt. Most megint máshová. És megint.

És…nem villog egy kicsit fáradtan az a vészvillogó?

Krrr – csörömpölt a gyújtáskapcsoló elfordítására a behúzórelé, brrr – dühöngtem saját ostobaságomon.

Kicsit vártam, hogy hátha magához tér a kómába szédült akkumulátor, de az önregenerálóképességbe vetett bizalom ezúttal túlzottnak bizonyult.

Ott álltam a fotócuccal, egyedül, a tízpercenként lekapcsolódó automatikus világításban, este fél kilenckor. Gyorsan számba vettem, hogy ki lakik a közelben, aki segíteni tudna. Szegény Winkler nyert.

Persze nem otthon volt, persze azért jött segíteni, persze a Toyota azonnal be is indult.

Nem indult be viszont a kihangosítója. Illetve a lámpa világított rajta, de nem működött. Gondoltam resetelem egy akkumulátorlekötéssel, de ettől csak a visszajelző aludt ki örökre, élet nem költözött a Bluetooth-os szerkezetbe.

Úgyhogy másnap felhívtam a Nokia ügyfélszolgálatát, hogy megkérdezzem, hol tudják szakszerűen megjavítani.

– Jó napot kívánok, elromlott a Bluetooth-kihangosítóm, hol lehet megjavíttatni?
– Bármelyik gépkocsi márkaszervizben.
– Nem beszereltetni szeretnék, hanem javíttatni, azt hol lehet?
– Bármelyik gépkocsi márkaszervizben.
– De én azt szeretném, hogy valaki olyan nyúljon hozzá, aki ért a Nokia termékekhez, biztos abban, hogy minden autószerviz szerelői képesek erre?
– A mi szervizeink csak telefonokat javítanak, kihangosítót nem.
– Köszönöm a segítséget!
– Viszlát. Tüüüüüüüüüüüüü…

Na drágáim, így lehet fokozni a vásárlói elégedettséget. És ne hívjatok, nem működik a kihangosítóm.

Fotó: AlieN

A Ferrari 599 GTB-k kiváló szakértőjétől, AlieNtől érkezett ez a fénykép, melyhez a meggyes-vaníliás fagylalttal való képi párhuzam mellett részletgazdag színanalízis is társult. Át is adom a szót:

Tegnapelőtt éppen Rubint Réka RREKA-1 forgalmi rendszerámú Íbisz-fehér (Ibisweiß) S-Line Audi A4 Cabriolet-jét spottoltam a Pálya utcában.

Az Audinál az Ibisz-fehér szín feláras extra, mint ahogy az összes többi szín is az A4 Cabriolet esetében, de sajnos nem lehet „Perleffekt”-tel rendelni.

A tetőszín választható, hogy ez a bordó vagy fekete, sőt individual színezésben van még Dunkelgrün, Jetgrau oder Sandbeige, de fehér tető, na az nincs!

Felhívnám a figyelmet, hogy az élénk kék zacskó az ablaktörlő lapát alatt nem gyári tartozék!

Ugye megvan, hogy a bordó tetejű fehér autó mögött fehér falon bordó falfirka látható? Ez, drága olvasók, ez a művészet.

A valós idejű tudósítás mételye főszerkesztőnket is megfertőzte, ezt küldte az előbb SMS-ben a világ egy jelentősen kellemesebb időjárású pontjáról:

Csókoltatom az olvasókat Malagából: a dízel boxer vadorzó. Hidegen kicsit ducatós a hangja, de menet közben kurva csöndes, szépen pörög, és az Outback úgy kanyarodik vele, mint az ördög. Állítólag a bubuhang se veszett el, ezt majd holnap csekkolom. A Youtube-on már van róla fent több anyag is.

Az autó az új, dízelmotoros Subaru Legacy és Outback.

Amint a Belsőség-olvasók közül néhányan talán észrevették, karácsonykor keletkezett egy betört ablakú autóm. Méghozzá nem egy betört ablakú autó megvásárlása által, hanem egy ép ablakú autó ablakbetörése által. Szerintem az utóbbi a kellemetlenebb, bár minden a helyzettől függ.

A karácsonyi időszakot amúgy is a 190-es Mercivel húztuk volna le, azóta meg sokkal többet volt nálam tesztautó, mint korábban, az Alfát talán egy hetet használtam összesen. Micsoda hét volt! Amikor a feltöréséről írtam, egy kommentelő találóan idézte azt a részt az Alfa megvásárlásakor írott cikkemből, hogy:

Hát tessék!

Azért applikáltam némi nejlont az ablakára, hogy ne essen be a hó. Az elsősegély-nyújtásban társam volt az autós ember legjobb barátja, a duct tape, ajánlom mindenkinek, hogy tartson egy tekerccsel a csomagtartóban, sose lehet tudni. De a nejlonon nem lehet igazán kilátni, Zuglóban pedig sok a jobbkezes utca. Rémálom volt minden elindulás otthonról, hazaérkezés munka után. Meg egyáltalán, ha az ember öreg autóval jár, az legalább a lehetőségekhez képest ne nézzen ki úgy, mintha egy gigantikus fémtehén gyomrát már kétszer megjárta volna.

Szerencsére Takács Péter egri olvasónktól, Alfa 75- és régiautó-rajongótól kaptam egy jobb első egész, és egy jobb hátsó hátsó háromszög-ablakot. Ingyen, csak el kellett érte mennem. Lám-lám, nem is olyan közönyös világban élünk, mint gondolnánk, sőt. Igaz, kollektív utálat övezett emiatt a kollégák részéről, nem teljesen alaptalanul az önsajnáltatás általi lejmolás vádjával illettek.

A döbenetesen jól sikerült móri Belsőség-találkozó előtt volt még egy-két órám szombaton, gondoltam, megcsinálom az Alfán legalább a jobb egyet, még mielőtt összetöröm valamelyik kereszteződésben. Kicsit fáztam a dologtól, mert motoros ablakos autón még nem próbálkoztam ilyennel, de nem csalódtam az olaszokban: szép logikusan lehetett szerelni mindent, csak rá kellett jönni a dolgok nyitjára.

Az ajtókárpitot általában valamilyen rejtett csavar fogja középtájt, tipikusan a kapaszkodó-könyöklő alatt, körben pedig finom erőre kiugró patentok tartják. Leszedtem a fedelet a behúzóról, kitekertem mögötte a két csillagcsavart, és egy széles fejű csavarhúzóval, finoman lepattintgattam körben a kárpitot. Lehúztam a hangszórócsatlakozókat.

Minden, mint a nagykönyvben.

Elém tárult a nejlon, amit azért tesznek ide, hogy az ajtóba folyó víztől védje a nedvességre érzékeny kárpitot. Az amatőr autóhifisek ezt nem szokták visszaragasztani, mondván úgysincs rá többé szükség. Nos, olyankor mállik szét a kárpit alja egy-két év múlva. Lefejtettem a nejlont, aztán nekiálltam kiszedni az ajtó aljában lévő törmeléket.

A múltkor, amikor a Katival kitakarítottuk az utasteret, a biztonsági üveg törmeléke kiszakította az Electrolux porzsákját, ezért most nagyon húzta a száját, hogy a friss zsákkal szerelt porszívót újra megpróbálom tönkretenni. A családi béke megóvása érdekében maradtam a kézimunkánál. Először munkáskesztyűben próbálkoztam, de nem tudtam rendesen fogni, ezért egy ecsettel kupacba söröptem a törmeléket, és némi véráldozat árán kiszedegettem a maradványokat. Ismét szép adag gyűlt össze, a végét már a lefolyólukon át söpörtem ki, ebbe a nejlonba:

Leeresztettem az üveg maradékát (mert a motoros ablak is működik ám!), kiszedtem az üvegtartó konzolt, összesen két anya tartotta. Ezután elkövettem egy hibát, mert az emelőmotor bovdenjének a vezetősínjét is kicsavartam alul és felül, gondoltam, az új üveg bejátszásához kell majd a hely. Csak baj lett belőle. Az ablak felülről megy be a tokba, ahhoz, hogy beférjen, ki kell fűzni az ablaktömítést. Szerencsére az én 75-ösömön még puha a gumi, könnyen ment. Ám amikor fentről behúztam az üveget (ez elsőre elég tökölődős játszadozás volt), az a vezetősín rossz oldalára csúszott, és a súlyánál fogva megszorult. Kis híján eltörtem. Vissza az egész, üveg ki, szerkezet visszacsavar, innentől egyszerű volt, mint a teafőzés.

A fenti képen sárgával bekarikáztam az a két csavart az üvegtartó konzol alján, aminek az emelő szintén sárgával bekarikázott csavarlyukjaival kellett találkoznia. Aztán visszapasszíroztam a gumisínt, kipróbáltam, hogy megy-e az ablak föl-le. Állítottam egy kicsit a konzolon, a vezetőn, most szépen csusszan.

Visszaragasztottam a nejlont (sajnos a belső, másik fajta műanyagból készült, fehér fólia szétmállott a kezeim között, azt kihagytam, ejnye, tudom), felpattintottam a kárpitot, visszacsavartam a behúzót, majd megpróbáltam lepucolni az üvegről az ujjlenyomatokat, foltokat. Fura volt, valahogy az egész ablak felülete ragadt. Ilyen ablakpucoló, olyan ablakpucoló, denszesz, benzin – a ragadás elmúlt, a foltok viszont csak kontúrjaikat veszítették.

Egy eldugott sarokban még féktisztítóval is próbálkoztam, mert az minden zsírt leszed – olvasztotta, na akkor jöttem rá, hogy miért volt ragacsos. Ez ugyanis zöld üveg (az autón a többi barna, de egy filléres kocsinál, ingyen kapott üvegekkel az embernek ne legyenek extra kívánságai), méghozzá azért, mert belülről gyári fólia van rajta. Az ablakot élete során valamikor valami párolgó vegyszer mellett tárolták, és a régi nyomok, foltok örökre rajta maradtak az enyhén megolvadt fólián. Tanulság: ne tartsunk fóliás ablakot vegyszerek közelében.

De azért nagy az öröm, ismét kilátok jobbra, az ablak megy fel-le, már egyre inkább autónak néz ki a 75-ös. Legközelebb megcsinálom a hátsót is, bár az állítólag nehezebb. Ott ki kell fúrni a fémpálcát tartó nagy szegecsét, és biztosan nem lesz olyan popszegecshúzóm, sőt, szegecsem sem, amivel meg tudom majd csinálni. Mindegy, ha kész lesz, hónapok óta először végre lemoshatom a 75-öst. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy még mindig nem jöttek elő rajta műszaki hibák…

Éljenek az öreg olaszok, vesszenek az autófeltörők!

Mexikót ellepik a Fordok. Főleg a Ford pickupok és kisteherautók, meg a rengeteg Fiesta Sedan, de Mondeók nincsenek. Amikor megláttam ezt szemből, nem is tudtam másra gondolni: nini, végre egy elhízott Mondeo! Pedig nem vagyok egy Mondeo-freak, ha egyáltalán léteznek olyanok.

A fenekéhez osonva aztán elröhögtem magam, ez csakis valami retropimp marhaság lehet, a Galaxie és a Fairlane 500 emlékére, ezt a nevet a Ford nem adhatta egy modellnek. Pedig igen.

A Ford Five Hundred létező modell, és tényleg az 500-asok nevét élesztette újjá 2005 és 2007 között. 2008-ban Ford Taurusnak keresztelik vissza. A Five Hundred ötméteres hosszával a Taurust és a Crown Victoriát közelítette meg.

A motorválasztékot nem aprózták el, egy háromliteres V6-os volt mindegyikben és rendelhető volt összkerékhajtással is. Szegény élőben nagyon bumfordi, a Crown Victoria elegáns arányaihoz semmi köze. A Five Hundred egy nagy, kövér szedán.

Kellemetlenül pezsgő bűnözés-rovatunkba Prokee küldi ezt az egészen elképesztő kipufogórendszer-tolvajlást:

Forrás: Prokee

Bizony, az Ignisről az éjjel lelopták a kipufogót.

Nem a hátsó dobot, vagy a véget, hanem az elejétől a végéig az egészet.

Prokee: Meglepetés! →

Ezt pedig Murci találta, egy tavaly nyári, új-zélandi tolvajlás végeredménye:

Forrás: goolsbee.org

Tragikomikuma mellett a kép gyors angol nyelvlecke: tudták, hogy angolul a féltéglákon otthagyás úgy hangzik, hogy „blocked”?

Gonosz, gonosz világ.

Nyamm, mi? Egyszerűen csak oda kell sétálni a végeredményhez, és a füstölgő romokról lehalászni a pénztárcákat.

Omm találta.