Épp túl voltunk az amerikai popkaja, valamint némi serious gourmet shit megvásárlásán, krúzoltunk a Duna mellett délnek egy igazán undorító felüljárón túl, Young Marble Giantsre, nyilván, amikor fel-feltűnt a hallás perifériáján valami átkozott, zajos kipufogódob, meg a visszapillantóban egy túró orr, hogy még szombat este is törtető tulkok próbálják letolni az embert az útról.

Természetesen egy Suzuki Swift szedán volt, úgynevezett kötényekkel, hátul az obligát csirkeháló, Chemotox-doboz méretű cső, szofisztikálatlan rattatával. A Nati rálép, a csávó már a pirosnál áll, hezitálunk a mögé-vagy-mellé kérdésen, mellé lesz belőle.

Próbálok nem nagyon látványosan vigyorogni, mert azért ez valahol iszonyú vicces.

És még csal is! Bőven a pirosban elindul, és bár az 1,2-es Punto egészen kiváló dolgokra képes, ahhoz képest, hogy lökettérfogatához képest a vízforralóm egy big block, mit kezdjen az ember egy csalóval?

– Csalt – mondja a Nati.

Ismétlés. A zacskósrizs-rakéta hőse vérszomjasan kilő, mi finoman lekanyarodunk jobbra, arra van ugyanis dolgunk. Az Ürömi utcán felfelé aztán a Nati megmutatja, hogyan kell egy cseles kuplungmozdulattal rajtot imitálni, majd a megzavart ellenfél mellett immár valódi rajtunkat követően elhúzni.

Meggyőzötten bólogatok. A Bimmerhez feltétlen meg kell majd tanulnom ezt is.

Aztán átbluetoothol még egy képet, amit kedden csinált, akár ideges versenytársunkat is ábrázolhatná:

Fotó: Nati

Ja és ezt nézzék, a Young Marble Giants 27 év után először tavaly adott egy koncertet a walesi Hay-on-Wye Festival keretében, és eljátszották az egyik legjobb számukat – a Choci Lonit –, ami az utolsó Totalcar adásban is volt:

Ugye nem csak nekem nyilvánvaló, hogy egy GSXR-motoros gokart indítása kizárólag atlétatrikóban képzelhető el?

Ommnak köszönjék (aki nemrég szerzett be cipőt pont ehhez a szabadidős elfoglaltsághoz – remélem megfelelő atlétatrikója is van hozzá).

Állítólag ma már nem kell Amerikába emigrálni azért, hogy az ember a vigyori szénhidrát-túladagolás elsődleges eszközéhez, a Kellogg’s Pop-Tartjához jusson. Sőt! Tegnap este egyszerűen leemeltem egy dobozzal a boltban a polcról, itt, Budapesten – mellé pedig egy nagy zacskó Reese’s miniatűr mogyoróvajas kosárkát. Közben egy arab próféta és egy földrajzi képződmény viszonyán gondolkoztam.

Állítólag ma már nem kell Londonba emigrálni azért, hogy az ember Audi R8-at lásson az utcán, de ez nyilvánvaló hülyeség. Én eddig egyszer láttam, az is Le Mans-ban volt, az Audi sátra előtt.

Szerencsére van nekünk londoni emberünk, Petrány Máté:

Fotó: Petrány Máté

R8-cal élőben először a Sainsbury’s parkolójában néztem kígyószemet. Brilliant Red volt, ami bármilyen Audin sokkoló, nálam meg csak 2 és fél kiló krumpli és némi Piri piri szósz volt a fényképezőm helyett. Balga sors, gondoltam akkor, az üveg motorházburkolaton álmélkodva.

Blog of Frog, Field and other animals: R8,az árnyékból kilépve →

Máté nemrég egy igazán wicked Roush-féle Ford GT-t is fotózott, ami egyben a teljes Roush-féle Ford GT állomány 10%-a:

Fotó: Petrány Máté

Kérem senki ne írjon olyat, hogy látott már R8-at Budapesten. Az Adobe vállalat Photoshop nevű programjával én is találkoztam már, köszönöm.

És akkor valami egészen más. Az Idle Words blog lengyel-amerikai írója, Maciej Cegłowski, egészen döbbenetes pontossággal fogalmazta meg nemrég, milyen is pontosan a második világ – amibe olyan országok tartoznak, mint például Magyarország:

A második világbeli ország legfőbb azonosítója a nedvszívásra alkalmatlan szalvéta. Moszkvától Valparaisóig bárhol biztosak lehetünk abban, hogy ha a szalvéta viaszos papírdarab, ami a zsírt nem felszívja, hanem szétteríti az arcon, akkor hamarosan megfigyelhetjük az ilyen, iparosodott, de polgárai számára évi 20 000 dollárnál alacsonyabb jövedelmet biztosító országok egyéb jellemzőit. Konkrétan: iható, de erős ízű csapvíz, Ford Fiesta, vagy valami hasonló autó, új vonatok régi síneken, az útburkolás mint folyamat és nem mint elvégzett munka, fémvödrök koszos köteleken, bizonytalan fajtájú kutyák, saját járdaszakaszukat suvickoló boltosok, nyitva hagyott csatornafedelek […]

Idle Words: The Second World →

Cegłowski hatévesen hagyta ott Lengyelországot, de megrázóan pontos, amit ír. Már csak annyit kéne hozzátenni tényleg, hogy „és kurva ritka az R8 az utcán”.

A mancskrém jó dolog, de a Fiat Barta Barbija helyes karácsonyi ajándékokat is küldött nekünk, amiket a Bravóval együtt hoztam el még tavaly. Egy Panettone és sok-sok Fiat 500-as egér, minden gyerek és gyereklelkű felnőtt álma.

Fotó: Csikós Zsolt

Egy baj van: a Volvóm nem ereszti. A csomagot a Bravóból még tavaly átraktam a kocsimba. Minek vittem volna fel a lakásba, egy nagy szatyor meg se kottyan neki, és úgyis majd azzal megyek be a szerkesztőségbe.

Szilveszterkor elmentünk vele Pécsre, megölni egy disznót, ahol az autó megsértődhetett valamin, mert azóta nem nyílik a csomagtartó. Elsején elutaztam, nem volt idő feszegetni. Most már nagyon szeretném kinyitni, nem szokásom az utastérbe pakolni, arra van ott hátul a hatszáz liter. A házi módszerek kevésnek bizonyultak, Winkler is hiába birkózott a Volvóval a mélygarázsban, nem adta meg magát.

Jövő héten jönnek az új fényszórók és a törlőlapátok, majd azokkal együtt elballagunk a szerelőhöz, aki egy füst alatt megcsászározza a csomagtartót is, kiszabadítva a kis Fiatokat. Remélem, a hideg garázsban a Panettone is túlélte a januárt.

Gof olvasónk egészen fantasztikus jelenséget figyelt meg Budapest utcáin, ami izolált incidens esetén egyáltalán nem lenne figyelemreméltó, így viszont: mintázat!

Fotók: Gof

A verzió

Úgy tűnik, a BKV járműparkjának visszafordíthatatlan elporladása pénz hiányában arra kényszerítette a vezetést, hogy a dolgozók személyautóit is állományba vegyék. Ezentúl a járművezetők saját verdával fogják a köröket róni, természetesen költségtérítés ellenében. Bár a szállítási kapacitás drasztikusan visszaesik, de ez járatsűrűség növelésével kompenzálható, csúcsidőben pedig visszaállhatnak a még nem lukas oldalú/nem áramütést okozó/nem veseleszaggató maradék járművek.

B verzió

Újfajta össznépi játék kezdődik a mozgáskorlátozott igazolványok mintájára: Ne büntess meg, látod, hogy tömegközlekedési eszköz vagyok!

Amúgy mindkét autó lehetetlen helyen parkolt.

Macskanyomok csekk:

Futár érkezett, csomaggal, feladó: Fiat Magyarország Kft. Mohón vetem magam a koncra, mi is lehet, gusztusostárgy-kategóriában a Fiat elég jó. Az első egy kissé szokatlan rekvizítum: mancskrém kutyák részére. Barta Barbival legutóbb Milánóban találkoztunk, amikor ő Torinóból hozott egy Bravodízel-csoportot, mi meg Malagából jöttünk a Subaru dízelboxerről.

Három és fél óránk volt, ebből nagyjából egyet beszélgettünk arról, hogyan is hal meg az ember kutyája, és akkor mobil hamvasztót hívjunk, vagy csak úgy kaparjuk el a kertben kis barátunkat. Közben szóba került valahogy egy kutyaáruház, mármint kutyakellék, és mondtam, hogy jó, csak én pont mancskrémet nem kaptam ott, amiért bementem.

Mindez alig egy hete volt, és mit tesz egy figyelmes píáros? Már küldi is a mancskrémet. És csomagol mellé egy kis konszern-vásárfiát. Fiatos zsebnaptár, nagyon gusztusos, fiatos, A4-formátumú naptár. Mindkettőt szívesen megtartanám, mert szép tárgyak, de nem használok ilyesmiket, úgyhogy az első jelentkező (Fiat tulajdonos, természetesen) viheti.

Az igazi nagyágyú ez a lanciás cucc, ez tényleg még a legkonzervatívabb állásfoglalás szerint is egyszerűen beszarás. Tehát olyan naptár-féle ez is, nagyon durván dombornyomott Lancia-emblémával. Igazi iparművészeti remek, már abban az értelemben, hogy fogalmam sincs, mire való, hogy egyik fele fekete, másik fele fehér.

A használati utasítás szerint

Esistono agende per segnare appuntamenti (…) Spazi bianchi e neri, ma sopratutto aperti e senza vincoli, pensati per accogliere appuntamenti importanti e momenti di svago, idee illuminante e pensieri accennati, note ordinate e disegni vivaci, numeri esatti e parole distratte; in sintesi, tutta l’energia che scorre in un anno di te.

Capisce?

Jó lenne, ha tartana még egy kicsit ez az analóg világ. Reméljük, ezért a kései Gutenberg-emlékműért valami rendes Lanciával jön majd valaki. Ha kérhetném, HF Integrale legyen, mi meg itt vagyunk Újpesten, Árpád út 51-53.

Költészet, drága virrasztó olvasók, költészet, méghozzá házi slampoétánktól, Baowahtól:

íme hát, kormányra mindkét félkezet
tünjön el mind, ahol a nyelv fékezett –
– kanyar, s gyorsul szó, minden ékezet,
ha karburál a nyelv, az csak élvezet

Mindig szomorú egy menthetetlen autó, de egy elpusztult penge verda egyenesen szívfájdító. Mert mi lett volna, ha az enyém…

Mexikóban a sok lézengő restaurálási alapra jut néhány elhagyott Impala, vagy Bel Air. Ezek a modellek itt nem váltanak ki akkora érzelmeket, mint nálunk, a maguk korában volt belőlük elég.

A Fecske látványa volt mind közül a legszívfájdítóbb, mert a Mercedes az egyik legnagyobb presztízsű és legritkább autók közé tartozik Mexikóban, ezt az egyet láttam egy hónap alatt. Pont ezt.

A kancsal csótány állapota ellenére dolgozik. Ez az egyik nagyforgalmú kereszteződés tacoárusának munkagépe.

A Thunderbird nem is igazán roncs, fejlesztés alatt áll, ki tudja meddig.

Az 1958-as Bel Air, és mögötte az 1956-os Ford Fairlane hat éve biztosan ugyanebben a pozícióban állnak a parkolóban. Akkor láttam először őket, nagy kár, hogy nem fotóztam le a csendéletet. Nyomon követhetnénk a sorvadást.

Hírszerkesztőnk még októberben számolt be a Nissan furcsa Pivo 2 nevű jövőautójáról:

Az idei Tokyo Motor Show-n bemutatkozó Pivo 2 már nem egy guruló főzőórára emlékeztet, inkább olyan, mint egy megcsonkított nyolckarú polip. A fejét mintázó gyöngyházkék, üvegezett buborékfülke ugyanúgy elforgatható 360 fokban, mint az előző változaton, de ezúttal a gömbölyű házakban lakó apró kerekek is kiforgathatók derékszögig, így parkolásnál nem csak az mindegy, hogy az autó melyik oldalán maradt hely kiszállni, de még manőverezni sem kell, csak elforgatni a kerekeket és beoldalazni.

Nissan Pivo 2: haverkodó polipfej →

Bizarr cuccnak mindenképp bizarr cucc, ráadásul azóta a Pivo 2 nagyjából a nemautó szimbóluma lett. Kari talált róla valamelyik nap egy videót, és csak ennyit írt hozzá: it’s all over baby, it’s all over…

Hú, ezek után valóban ki kell menni a világba és keresni valakit, aki elvisz egy 240Z-vel. Vagy egy Alfával. Vagy bármivel, ami régi, olajszagú, és tricepszből kell tolni a top geart.

Nemrég volt nálunk egy Alfa 159 SW tesztautó. Aminek az elődje a 156 SW, ami köztudottan egy mumus a kombik között.

Azt hiszem a Winkler mondta rá, hogy tipikus példája, ahogy a kombiság áldozatul esik a dizájnnak (ahogy a Honda Accord kombi esetében pedig a dizájn esik áldozatul a kombiságnak, de ezt most nem számít).

Szóval a 156 SW a majdnem a tetőlemez közepéről nyíló csomagtér-ajtajával – és persze csomagtere méretével – nem annyira a családosok hétvégi járműve.

Az Index főszerkesztőjének korábbi kocsija 156 SW volt, néhány napig én is használtam, és talán tényleg a szűkös a legjobb szó rá.

Most Uj Péternek 159 SW-je van, néhány napja találkoztam vele a mélygarázsban, ahol épp a hétvégi horgászati kellékeket pakolta át egy Pajeróból. Meglepődtem, hogy ami az – igaz három ajtós, de akkor is – terepjáróban elfért, az hogy fér el a 159-ben. Simán.

Csónakmotor legalul – ez már önmagában durva -, de aztán még kannák, vödrök, sok vödör, zsákok, szatyrok, botok: rövidebb-hosszabb, és mind befért. Elképesztő. Mondta UP is, hogy tényleg sok minden fér bele.

Aztán a nálunk levő tesztautót én is bevetettem, mint szállítójárművet. Szözsi szeretett volna venni az új konyhájába egy pohárszéket – vagy valami hasonlóan hülye nevű bútordarabot. Az ő 145-ös Alfája esélytelen volt a hazaszállításra, és eszünkbe jutott a 159 SW. Elsőre azért ez is kilátástalannak tűnt, mikor megtudtuk: naná, hogy nem lapraszerelt a cucc. Megmértük egy papír mérőszalaggal, amit a bútorkereskedésben adtak. Aztán a méreteket kipróbáltuk a 159 hátsó száját kitárva. Hát, öööö, nem mondanám, hogy lazán, de azért elvileg be kellett férnie.

Az megvan, hogy hogyan kell berakni három mozdulattal egy elefántot a hűtőbe?

1. Kinyitom az ajtót
2. Berakom az elefántot
3. Becsukom az ajtót

És hogyan kell négy mozdulattal berakni egy zsiráfot a hűtőbe?

1. Kinyitom az ajtót
2. Kiveszem az elefántot
3. Berakom a zsiráfot
4. Becsukom az ajtót

Pontosan így ment be a szekrény is a kocsiba. Kinyitottuk az ajtót, előre döntöttük a hátsó ülést, és beraktuk. Pontosan befért, még a hátsó ajtót is rá tudtuk zárni. Hihetetlen, mekkora dobozt elnyelt. Mikor megérkeztünk a házhoz, már sötétedett, így sajnos nem annyira látványosak a fotók, de azért látszik. A méret lényeg.

Szóval az Alfa 159 SW nem pontosan a 156 SW utódja, ez most már nyilvánvaló. Ez újabb példája, hogy a modellváltásokkal mindig nőnek a kocsik. Nézzünk meg egy Golf I-et és egy Golf V-öt. Vagy a Suzukikat.

18:15, Újpest, Árpád út, mélygarázs. Már a lépcsőházban hallottam a brummogást. Aztán a garázsban már láttam is, hogy Karotta és Tomitsu, valamint egy Webboy feliratú laptop a Nissan 200SX feltámasztásával kísérleteznek. A Karotta igen örült a múltkor, hogy bár a Terrano a végelgyengülés jeleit mutatja, pont kész lett a nagyon erős Nissan, lehet vele járni.

Aztán elvállalt vele egy kanyart, épp kiadta, de utána egyből lett valami, motorikusan. Ez már majdnem a célegyenesben történt, úgyhogy a mélygarázsba még pont le tudott csorogni, de a rámpára már nem bírt felállni: a lovak (400 körül?) nagyjából egy alapjárat menedzselésére hajlandók.

Empatikusan röhögtem egy ideig, majd álmélkodtam a modern technikán, a Karotta pedig büszkén mutatott dolgokat a monitoron, amik ígéretesen alakulnak. A motorház tagadhatatlanul nagyon szép. Mint egy drága alkatrészekből, igényesen megépített erős autóé, talán mert drága alkatrészekből, igényesen épült az autó.

Tomitsunak annyi volt vele a baja, hogy nem tudott a hűtő alá benézni, mert igen alacsony az autó. Úgyhogy megvártuk Fenyő főprogramozót, meg egy ismeretlen, ám segítőkész csávót, és feltoltuk farral egy rámpára, megemeltük, Tomitsu alánézett, lerángatott egy elemet, talált egy olajcsöppöt, és végül…

Igen, ezt a csövet lőtte le! [Mármint azt, amit itt nem látunk, mert bal alul van, az intercooler kimeneti oldalán. – Karotta]

Tomitsu nem a fehér Pajero Evóval jött, hanem valami kisautóval, aminek a nevét elfelejtettem, mert japán belpiacos, ellenben 1,6-os, szívó benzines MIVEC motor van benne, ami 9000-es fordulat körül valami 170 lóerőt teljesít. Ezen a ponton visszaszálltam katasztrofális liter per lóerő arányú (3,4/180) autómba, és igazi kispolgári felsőbbrendűséggel elhagytam a helyszínt.

Másnap derült ki, hogy sikerült az autót életre kelteni, de a csőlelövő műveletet így valahol Halálfasza-Alsón, az éjszakában ismételte meg a Nissan. Úgyhogy a sötétben, a dzsuvában fetrengve kellett még egyszer visszaberhelni a csövet. A Nissan állítólag pár pillanatig félelmetesen erős volt, de valahol valami kifúj, vagy mi.

Alapjában vége értem én, miért jó egy nagyon erős autó, mármint a tuning, de azért örülök, hogy egy sportlégszűrőnél tovább sose merészkedtem.

Karotta hozzáfűzése

Drága olvasó, ha valaha autót tuningol az életben, és bármilyen csövet lecserél (vizet, levegőt), jegyezze meg örökre: mindent peremezni!

Mert különben ez lesz mindig. Jön a nyomás, leesik a cső, mert perem nélkül semmiben nem akad meg a bilincs. Különben sem lehet itthon normális csőbilincset kapni, csak olyat, ami mániákusan szétnyílik minden szorítási kísérletre. Vagy kisiklik. Vagy ocsmány. De jellemzően ezek mind.

Annak idején a Hacsiroku vízcsövei hullottak óránként, most meg ez. Szóval nem állt még össze, tudják, hogy van az. Az elején sok a nyűg, minden rossz, minden szétesik. Aztán egyszerre összeérik, mint a gyümölcssaláta. Csak fel ne gyújtsam addig.

A hivatalos birtokbavétel előtt be kellene járatnom a direkt driftre gyártott sperrdiffit. Ez úgy néz ki, hogy kitaposott kuplunggal kéne nyolcasokat autóznom fél órán át. Ehhez kéne tudnom fél órán át hibátlanul közlekedni. Ehhez viszont kéne egy korrektül felprogramozott motorvezérlő elektronika. A programozáshoz viszont kell egy stabilan működő autó, mert azt menet közben kell csinálni. És ezen a ponton a helyzet kétségbeejtő színezetet vesz.

Még szerencse, hogy amúgy sincs se gumim, se felnim driftelni, mert ugye mindet ellopták januárban. Augusztusban meg a motoromat. Júniusban a tárcám az irataimmal. Márciusban a számítógépem a lakásomból. Ilyenkor örülök, hogy a traffipax mögé mindig jut rendőr. Elnézést a méltatlan populizmusért.

Ja, és nem lesz 400 ló. Legalábbis remélem.

Persze számíthattam volna, hogy Baowah nem nézi csak úgy tétlenül, hogy legóautók, legóautók, de hol egy legómotor? Például itt:

Forrás: Hell For Leather

Fotók: George

George olvasónk Lego-autója egészen megrázó. Amilyen vidám, színes és felhőtlen Csaba tegnap posztolt, nyolcvanas évek eleji F1 versenyautója, ez annyira veszedelmes.

A szerző így nyilatkozik munkájáról:

A hétvégén építettem VALÓDI, IGAZI Legóból. Fantáziaszülemény, de van benne Muscle car fíling, kis Nascar, meg még a fene tudja mi.

Ájult tisztelet.

Két éve februárban történt a világ egyik legbizarrabb autóbalesete, amikor a hulladék Gizmondo játékkonzolt gyártó vállalat vezetője, Stefan Eriksson svéd maffiózó a Kalifornia partján végigfutó Pacific Coast Highwayen 320-szal forgáccsá tört egy Enzót. Azok a kis izék az úton, azok alkották előtte az autót:

Forrás: Jalopnik

Nem létező utasok, nem létező, majd ismét létező McLaren SLR-ek és hasonlók követték, aztán Erikssont végül Bel Air-i otthonában letartóztatták és deportálták: a három év börtönből nem egészen kettőt töltött le, két hete szabadult.

És bizonyítandó, hogy az internet a legjobb hely az egész ismert univerzumban, a Jalopnik egy olvasója az egészet elkészítette dioráma formájában. Fantasztikus részletgazdagságban, beleértve a kiszakadt motort:

Forrás: Jalopnik

Utter nerddom, mondhatná erre minden jóérzésű, angolul beszélő nörd.

Forrás: Jalopnik

Volt ez a nagy szél vasárnap. Serénykedtünk otthon a házban, közben hol elment, hol visszajött a villany. Káromkodtam is bőszen, mivel nemrég befejezték a hajópadlózást a hálószobánkban, és épp a bazinagy ruhásszekrényt próbáltam ízekre szedni, áthurcolni a hálóba, majd újra felépíteni. Sötétben meg ezt nehéz.

Néha hallottam kisebb reccsenéseket, döndüléseket kintről, de gondoltam, majd reggel megnézem, hány cserép esett le a tetőről. Hiszen mi más baj lehetne, a Voyagerrel már beálltam a garázsba a korhadt akácfa alól.

Reggel aztán kiderült, semmi baja nem lett az akácfának. Viszont az orkán gyökerestül kicsavarta a tizenkét méteres gyönyörű ezüstfenyőt, aki most nem áll büszkén az ajtó előtt, mint szokott, hanem a füvön hever holtan.

Szegény fenyő, milyen jó lélek volt! Számos madárkának adott otthont, árnyékot borított reánk forró nyári napokon, és még halála pillanatában is vigyázott, nehogy bajt okozzon.

Dőlhetett volna a házra, a garázsra, a kútra, de főleg a kiscápára, a huszonhat éves 318-as BMW-re.

Őt ugyanis épp a fenyő mellett parkoltam le éjszakára, mert nem fért be a helyére a Chrysler mellé (a garázs második beállójában most átmenetileg a házbéli munkák miatt kiszorult bútorokat tartjuk).

De a fa nagyon jó volt hozzánk. Az egyetlen olyan irányba borult el, ahol csak fű került alá. Az összes kár, amit okozott, hogy meg kell igazítani a kocsibejáró két betonlapját, amiket haláltusájában kicsit felnyomott a gyökerével.

Pont ezeken a lapokon állt a BMW hátsó kereke. Nem sokon múlt, hogy most nem csak a fát, de a kocsit is el kelljen siratnom. Most szerzek egy Stihlt, felvágom a fát, majd megigazítom a betonlapokat, de utána első dolgom lesz, hogy kiürítem a BMW garázsát is. A kis szépség nem éjszakázik többet a fák alatt, az tuti.

Tessék, a bizonyíték, hogy idióta disclaimerek nélkül is lehet sajtóanyag-jellegű leveleket kiküldeni. Egyetlen bajom volna csak ezzel: nem szeretem annyira a testületi aláírásokat. Vagy legyen egy konkrét ember, per motorosbarátok per könyvkiadó. De Drapál János születésnapjának alkalmából a legkevésbé sem szórakoznék ilyesmivel. Tehát mindenkinek ajánlom, aki szereti, főleg, ha jó idő lesz. És speciel busójárás miatt nem tudok menni, de ez ne riasszon el senkit!

Forrás: Retromovil Pergamino

Az autóbuzéria nem állapot, hanem út – szoktam mondani, ha valami egészen nyilvánvaló autós izé újdonságként ér. Persze egy néhány száz példányban készült argentin autó talán nem egészen nyilvánvaló, de nyilván nem fog azért mindenkit újdonságként írni. Alecwolf foglalta össze pár napja az Autótörténelem blogon ennek a Zundernek, ennek a rendkívül ronda autónak a történetét:

A Zunder (németül: gyújtószikra) névre keresztelt járgány kétüléses, kicsit szerencsétlen formájú műanyag karosszériát, és 1,5 literes, 58 lóerős Porsche 616/20 jelű négyhengeres bokszer farmotort kapott (az első prototípusban még egy Volkswagen alapú, de módosított, 1,1 literes, 38 lóerős négyhengeres volt), amilyen a korabeli Porsche 356-osokban is dolgozott; ez a Zundert 140 km/h sebesség elérésére tette képessé. Az erőátvitelről is négysebességes Porsche váltó gondoskodott; a karosszéria alatt pedig elől-hátul független kerékfelfüggesztés volt; technikailag tehát kifejezetten modernnek számított az autó. A közönség előtt először 1960-ban, az elegáns Buenos Airesi Alvear Palace Hotelben tekinthette meg a Zundert, amelyet a Porsche és a cég saját mérnökei közösen prezentáltak.

Autótörténelem: Az argentin Porsche: Zunder →

Egyszer már megemlékeztünk a háromnaposhús-színű, 1957-es Thunderbird-utánfutóról. Most már biztos, hogy nem Photoshop volt.

Az egybenorrafeneke kialakítás után jöjjön egy dupla kombi, ugyanabban a gyomorforgató árnyalatban, Mexikóvárosból.

A Ford Country Sedan a mindenkori legnagyobb Ford szedán kombiváltozata volt 1952 és 1974 között. Az 1955-ös, teszkópink-fehér lelet a Ford Fairlane alapjaira épült.

Ezek inkább buszok voltak, mint kombik, kilenc ember szállítására is be lehetett fogni őket, a fotelekkel beépített utánfutóval ez egy tucatra bővíthető.

A 2005-ös Fairlane-koncept, a hamarosan piacra kerülő Ford Flex is ennek a modellnek a buszméretű személyautóságát élesztette fel.

A Dákónak új ellenfele akadt.

Például: tavasztól őszig, ha lehet, zsigerileg kerülöm az autóba ülést, kizárólag pocsék időben vagyok ilyenre fogható, illetve ha cikket kell írnom valamilyen tesztkocsiról. És motoron mindig észreveszem, milyen iszonyatos hő ömlik ki egy akármennyire is agyonkatalizált, oxigént lehelő, Euro-egymilliós normát teljesítő dög alól, és milyen kevés egy kicsi kocsi alól.

És hogy egyesek mennyi ideig tekeregnek azokkal a hatalmas dögökkel a városban, mire találnak egy alkalmas parkolóhelyet, miközben mondjuk egy Nissan Micra számára már tíz hely is akadt volna.

És hogy hányan fizetnek fogcsikorgatva brutális benzinszámlákat, biztosításokat és adókat, mondván: ennyi jár nekik.

Biztos igazuk van, én nem vagyok még annyira gazdag.

Engem kicsit zavar az Alfám nagy fogyasztása, meg hogy 128 lóerő maradékával vitetem a hájas seggem a munkába minden nap – egyedül.

Hétvégén ott a feleségem 190D-je, meg van veteránautó is, az én kocsim tényleg csak dolgozóba menni van. És a múltkor egy lakatos barátom bogarat tett a fülembe. Mutatott egy levágott elejű (összetörték), öreg roncsot, amihez vett egy másik, elöl ép, de forgalomból kivont másikat. A kettőt szépen összetette, gyári hegesztések mentén, merevítőket egyben cserélte, gyönyörű lett. Tudják mi a vicc? Hogy egy szem rozsda nem volt egyik kasznin sem, pedig mindkettőben benne volt már a világ kilométere.

Fotó: Rácz Tamás

Az autó? Egy (azaz másfél) Fiat Panda.

Egy pillanat! Mielőtt a konyhakéssel átszúrnák a monitort, hogy sose kelljen többé Totalcart olvasniuk, hallgassanak meg, kérem.

Szóval az tény, hogy a Panda megjelenésekor hetedhét-határra szóló bulit csaptak Vasoxid-Földön. Mert a Panda lemezeit olyan kéjjel ropogtatták a különféle rozsdatörzsek, mint Ziegler-ostyát a kontyos öregkisasszonyok a mélange mellé a presszóban. Ha közel hajolt az ember, már a szalonban hallott némi sercegést az illesztések felől.

A motorzaj egyáltalán nem számított ennél a típusnál, mert kéthengerestől négyhengeresig, nyomórudastól Fire-blokkon át a szörnyű dízelig valamennyinek a hangját elnyomta a lemezek oxiddá válásának csámcsogással vegyített hersegése.

Még az oldalvédelem, azaz körben a vastag gumicsík is rohadt. Mert az sem gumiból készült, hanem acélból, azaz abból az anyagból, amit az olaszok akkortájt a ruszkiktól kaptak, és valamiért acélnak neveztek. Később aztán ez a hullámos oldalvédelem-utánzat elmaradt, Fiaték meg a későbbi Pandákat rettenetesen gatyába rázták korrózióügyileg.

Egy olyan Panda pedig jó dolog a városban. Ahhoz képest, hogy nem nagyobb két szemeteskukánál, brutálisan nagy benne a hely, a maga spártaian egyszerű módján jópofa is.

És mivel nincs benne sok anyag, egy 1000-es Fire-motor viszi is rendesen. Nem csoda, hiszen azzal már a sportosabb kivitelek közé tartozik, volt ugyanis 750-es, meg régi 900-assal szerelt négyhengeres is. Ilyen kéne, napi tizenöt és fél kilométerre kár ennél brutálisabb döggel pusztítani a levegőt.

Néhányszor vezettem már Pandát, a kormánya jó precíz, a váltó tűrhető, ha nincs szétkopva a rudazat, a motor olasz, tehát szuper. Rugózik is, jó belőle kinézni, egyáltalán nem az a szörnyű, lepukkant érzés, mint mondjuk egy rossz Unóban. Csak az a kiflirúddal megcsinált merev hátsó híd… Hát igen, kanyarban nem esik jól neki egy gödör, de az útvonalat ismerem, mint a tenyeremet, kerülgetném a lyukakat.

Forrás: Használtautó.hu

Tudják mennyiért lehet ilyen autót kapni? Vizsgástul, menésestül, viszonylag eredetiben? Nyolcvanezerért. Bizony, kicsit horpadtan, kicsit napszíttán, kicsit elkoszlott belsővel, de egy év vizsgával, és őszinte 179 ezer kilométerrel ennyiért utánavágják az embernek. De találtam egy első tulajos, 90 ezer kilométeresre hirdetett 1990-est 120 ezerért.

Meg egy 1991-es pirosat, Budapesten 169 ezerért, ami már kicsit soknak tűnik, bár az már tényleg a nemrohadós fajta, és szinte megszólal a képeken.

Forrás: Használtautó.hu

De a legérdekesebb autót Nyírbátorban találtam, kerek 100 ezer forintért. Igaz, hogy messze van, és sáros udvaron áll, ami nem jó, mert valószínűleg az autó zegei és zugai is jó sárosak mindenütt, tehát nagyobb az esély a rohadásra, de épp a legérdekesebb kombináció. Eredeti, metálfényű (ami tartósabb), 1000-es Fire-motorja van, és világos-arany plüss a belseje – tudják, az a nagyon nyolcvanas évek végi Olaszország…

Forrás: Használtautó.hu

Mennyi is az a Nyírbátor?

A Google Maps szerint 283 kilométer. Csak oda. Hm. Közel húszezer forint megnézni, és egy nap is kiesik. Ennyire nem égető a dolog, sőt semennyire sem az. Tavasszal inkább szinkronoztatom az Alfa karbijait, az ennél kevesebbe’ lesz.

Autonánia

Gyakran bóklászunk a Mobile.de-n és a Használtautó.hu-n érdekes autók nyomában, amiket aztán nem veszünk meg. Ismerős? Ha ön is szokott ilyet csinálni, írja meg nekünk!

A konkrét használtautókra mutató linkeket a posztok publikálásakor ellenőrizzük, utána azonban lehet, hogy eltűnnek, mert eladják az autót vagy leveszik az oldalról.

Ha nem szeretne lemaradni egy részről sem, tegye el a sorozat okos könyvjelzőjét (RSS).

Ahogy már William Blake is megmondta több, mint kétszáz évvel ezelőtt: a tapasztalat korrumpál. És persze sokkal érdekesebbé teszi az ember fejét odabent.

Persze az internet erre is nagyszerű átmeneti megoldás, ahol a tapasztalást elvégzi például a Bede és az Imecs a Khívától keletrén, mi pedig majomvérben tapicskolás és különösebb költségek nélkül utazhatunk szerteszét a világban.

Legutóbb egy egészen vicces mianmari pimpmobilt fotóztak:

Forrás: Khívától keletre

Érdemes végigmenni az egész mianmari blokkon, ennyire furcsa, bizarr, gyönyörű és iszonyú helyről nem emlékszem, hogy valaha olvastam volna.

A belterj belterjeként szeretném bemutatni ezt a fényképet, ami nem sokkal azután készült, hogy a Nati meg én szubverzív fiathekkelést folytattunk a Mom Parkban:

Fotó: Nati

A tömör üzenetet egy 0,38-as Uniball tollal írtam az Iguana étterem egy szalvétájára, a nyíl a mellettem balra ülő Nínó Karottára mutat. Pontosan nem emlékszem, mi indokolta a vendettát, mindenesetre végül nem lett belőle semmi.

Karottáról – és excentrikus autóflottájáról – ma még lesz szó.

Emlékeznek még három héttel ezelőttről erre a kiskutyára, amit a rétsági ÖMV kútnál talált a Winkler?

Fotó: Gábor

Batka olvasónk örömteli hírrel szolgál:

A kutyus nagyon jó helyre került. Lakásban tartják. A piros kólás cég üzletkötője vitte el a szüleihez, egy pesti kertesházba. Üdv mindenkinek a benzinkút dolgozói nevében.

Az eredeti poszt másik felét képző, Suzukit támasztó tangás emberről ellenben nincs friss információnk. Talán majd februárban. Tartasanak akkor is – velünk!

Drága olvasók, önök drogosok. Legalább annyiszor hallom mostanában azt, hogy nincs elég Lamborghini, mint régen azt, hogy túl sok a Lamborghini. Utóbbi persze hülyeség, mert Lamborghiniből ugyanúgy nem lehet túl sok, ahogyan borsból sem lehet túl sok egy szendvicsen (ép orrkagylójúak kíméljenek).

Zirig kolléga hívta fel a figyelmemet erre a szuper klipre, melyben Vicki Butler-Henderson, a Fifth Gear műsorvezetője, elviszi az anyját egy körre a kézzel kapcsolható automata váltós Lamborghini Murciélagóban – majd átadja a kormányt:

A Murciélagóhoz hasonlóan összkerékhajtású, de csöppet alacsonyabb teljesítményű Range Roverhez szokott idős hölgyet még egy stopperrel is nyomasztja. Rettenetes!

Mostanában az Index birodalmi tornyának legfelső emeletén gyűlünk össze fél tízkor (e sorok írója általában arcátlanul később), hogy kitaláljuk az újság közeljövőjét.

Itt készültek ezek a képek most hétfőn, és szeretném megragadni az alkalmat, hogy bemutassam új kollégánkat – pontosabban azt a kétharmad fejet belőle, ami kilóg Rácz Tamás mögül.

Kék kardigánban Zirig „Baowah” Árpád, a Totalbike új hírszerkesztőjének kérharmad feje:

Maga a gyűlés egyébként meglehetősen szórakoztató volt, és talán nem látszik az alábbi képen, hogy a lakonikusan maga elé tekintő Bende lapigazgató micsoda pikírt megjegyzéseket engedett meg magának az időnkénti csendben:

Fotók: Gyulavitéz

Készültek természetesen portrék is:

Illetve ez az egyszerre dermesztő és gyönyörű kép Andróczi hírszerkesztőről és Rácz felelős szerkesztőről:

Amit filmszerűsége miatt remixelni vagyok kénytelen:

A funkcionális tárgy egyik legfontosabb feladatának megcsonkítása az a rettentő szexepil, amiért a kupékra olyan intenzíven gerjedünk. Egy kupé soha nem lesz személyszállító eszköz. Nincsenek hátsó ülései, vagy nevetségesen szűkek, de legjobb esetben is akadálypályán kell átmászni a megközelítésükhöz.

A kupé arányai mindenképpen furcsák, ezért nehéz elrontani, jól mutat kicsiben is, míg egy szedán öt méternél indul. Az alsó-közepes, közepes szedánok állítólagos praktikumuk ellenére kiégetik a szemünket. De egy kupé is öt métertől az igazi. Arra már nem csak oda kell fordulni, azt már muszáj lefotózni.

Mert mi pazarlóbb egy tíz négyzetméter földet betakaró játékszernél? Minek egyértelműbben a szórakoztatás a feladata? Mi másért imádnánk az 560 SEC-et?

A legkevésbé praktikus kasztni, a kupé fogalma nem tisztázott. A hatvanas években az első ülések mögötti térfogat határozta meg a kupékat, így létezhettek négyajtós kupék, kétajtós szedánok. A Dodge Dart kupéja is kétajtós szedán volt, kár, hogy a tréleren egy négyajtós visznek.

Ma már kupék a népautók háromajtós változatai is, de ha a Renault „Limousine”-nak hívhatja a négyajtós Mégane-t…

Mexikóban az alsó-közepesek általában négyajtósak, ezért a kupéválaszték őskövületekre és sportkocsikra korlátozódik. Néha őskövület sportkocsikra, mint ez a második generációs, piros Camaro.

Rémlik valakinek a Ford Cougar? A New Edge Design véráldozata? Az 1989–1997 közötti hatodik generációnak még brutális emblémája és izgalmas arányai voltak, és esküdni mernék, a fura tető alatt elférne hátul a Péter is.

Chryslerből rengeteg van, az 1977-től a mexikói piacra is gyártott LeBaron nem ritkaság, kár, hogy betakart fényszórós modellel nem találkoztam.