Korábban sokat gondolkodtam azon, hogy mi a francra jó egy hosszított limuzin. A pesti éjszakában is fel-fel tűnnek, a leharcolt Lincoln Towncarokról sok dolog jut az ember eszébe, de egyik sem a presztízs. Talán arról lehet szó, hogy bizonyos szemszögből a luxus egyenlő a feleslegességgel, és hát nehéz feleslegesebb dolgot mutatni egy torz limónál. Igen, van kanapé, minibár, csillagos tető, még a Fásy Mulató gárdája is autentikus, de igazából a pojácáskodáson túl nincs értelme egy hosszú limónak. A luxus talán még egy levedlett S osztályban vagy X5-ösben is jobban érezhető.
1979, 1980 - Renault 4
Sportértékre kábé, mintha ma valaki nekiindulna a Szaharának egy Twingóval. Oké, az 1979-es első Dakaron annyira nem számított kirívónak a sok amatőr között Claude és Bernard Marreau az összkerekes Renault 4-gyel, egy alig átépített, de R5 Alpine-motorral szerelt Sinparral. Ekkoriban még együtt értékelték az autókat és a motorokat. Marreau-ék a 74 célba érkezőből az ötödikek lettek, az autók közül csak egy Range Rover végzett előttük. Egy évvel később ugyanezzel az autóval indultak, és ha nincs egy szép számú Volkswagen Iltis-különítmény, nyerhettek is volna – harmadikok lettek az autók között.
1980 – Vespa PX200
A második Dakar is még többé-kevésbé az amatőröké volt. A 211 induló közt akadtak bőven filléres, sivatagjárásra ma már vállalhatatlannak tűnő járművek, de az önszopatás keveseknek volt vállalt feladat. Kivéve azt a négy embert, akik valamiért egy apró kerekű, gyenge, és hírhedten megbízhatatlan városi kismotorral indultak neki a háromhetes versenynek. Egy-egy Vespa PX200-zal, miközben a mezőny java 500 köbcentis Yamaha XT-ből és Honda XR-ből állt.
Az algír kősivatagokon, a Szaharán és a szenegáli szavannákon át végül két vespás, Marc Simonot és Bernard Tcherniavsky ért el a dakari célig. Rajtuk kívül ez még 77 indulónak sikerült, azaz csupán az elrajtolók 37 százalékának. A vespás arány meg ugye ötven százalék volt.
Az idei télen egyelőre nem örülhettünk – vagy éppen bosszankodhattunk, ki-ki vérmérséklete szerint – komolyabb havazásnak. Így voltak ezzel a spanyolok is, így a hókocsizás és a fehérbe öltözött gyorsasági szakaszok szerelmesei egy kis kreativitással pótolták a hiányt, hogy hódolhassanak szenvedélyüknek.
Cserkész212
1976-78' körül, a budapesti Kertészeti Egyetem néptánckara. Szekszárdról utaztak vissza a fővárosba az esti TSZ-ben tartott fellépés után. Pavelka ült Laci bácsi, a sofőr mellett. Ráordított, hogy ne aludjon! Arra ébredt a kisöreg. Hegedűs Karesz kiabált, hogy borulunk! Azután, hogy vegye le a gyújtást! Aztán elindult Lacibá az erdőbe felakasztani magát. A Lajos hozta vissza. [...]
A kiérkező helyszínelők elborzadtak, az egész busz tocsogott a vérben. Szerencsére csak Bikavérben. Ők is örültek, hogy hullák helyett csupán békésen szendergő részegeket találtak. Tele volt a csomagtartó vörösboros palackokkal, az okozta a szörnyű látványt. Istennek hála senkinek nem történt baja. Elég lassan borult az Ikarus az oldalára, így mindenki meg tudta tartani magát. Csupán két kisebb sérült volt, az egyik zenészt a saját hegedűje ütötte fejbe, a Szűcs Mari éppen aludt, ő a lépcsőn ébredt fel.
A képet Katika, a tánckar egyik tagja, édesanyám készítette :)
Papp Tibi szorgosan nyomkorássza a Canon exponálógombját az Audi A5-ben, én már egy ideje kész vagyok a Q2-essel – naja, utóbbi egyszerű autó, kevesebb a részlet, ráadásul a maga nemében szerintem százszor jobb is, de ez most nem tartozik ide. Van egy szabad negyedórám, átnézek az út túloldalára – nini, egy szerviz, előtte egy rakás eladó autó.
Három közepesen erős csomag maradt az évzáró nagy hiéna-kampány végére. 2016 utolsó szórása jön, benne az Axiál saját készítésű szakácskönyveivel, apró Suzukikkal és a szokásos körítéssel. A három csomaggal külön-külön barátkozhatsz a galériában, eggyel lejjebb pedig ott a feladat hozzájuk.
Messze komolyabb pályaművek jöttek a papírból Porschét-hiénára, mint vártuk. A kilenc nevező összesen beletett vagy 100 munkaórát a feladatba. Nagy a felelősség, nem akarjuk mi eldönteni, kihez kerüljön az a giccses Cayenne papírnehezék. Szóval döntsön a nép. A pályamunkákat ebben a galériában találod, a szavazógépet pedig odalent.
Végre egy hangos hiéna, amihez ráadásul autó is kell. A nyeremény ez a kis vörös hordozható, bluetooth-os hangszóró, plusz egy szerény körítés.
Gyerekkoromban kaptam – talán a nagybátyámtól – egy Liener-féle Autótípusok könyvet, tekintettel az amúgy is elhatalmasodott, gyógyíthatatlan autóbuzériámra. Az 58-as kiadású kötet jellegzetes képviselője a kommunizmusban előforduló hiánypótló kiadványoknak: egyszerre próbált típuskönyvként adatokkal szolgálni a korszak járműveiről, és felvillantani mindent, ami az autók világában érdekes, a versenyautóktól a legkisebb járművekig. Ott találkoztam először ezzel a névvel: Brütsch. Egy apró háromkerekűt jelölt a név, amit még a szerző sem mert autónak nevezni, inkább a motorizált oldalkocsiként írta körül.
Eddigi életem során két meghatározó terepes élményem volt – már ha nem számolom azt, amikor a telekről hazafelé, még jogsi nélkül betettem a nagyfater Kispókját a földút melletti árokba. Igazából a másik kettő is sántít kicsit. Az egyiknél ugye kicsit teleszaladt a gatya, amikor csak lombkoronákat láttam magam előtt – de a Volvo BV202-t akkor nem én vezettem. A másik pedig inkább bénázás volt, mint terepezés: a 80-as Audimmal egy taknyos márciusi éjjelen beástam magam a sárba, nem győztem segítség után telefonálgatni. Így hát nem csoda, hogy megörültem, amikor Nyegleo elhívott offroadozni a Suzuki Jimnyvel.
Az idei koncszórás legvegyesebb csomagja jön. Összeszedtünk mindent, ami megmaradt, és összeállt ez a négyes, benne egy sapkával, egy vespás bögrével, valamiféle illóolajos illatosítóval és egy papírnehezékkel. Nagyon mutatós a cucc ebben az egyen-gránitfeketében. Valamilyen Porsche-út után került a szerkesztőségbe, hosszú ideje kerülgetjük, de most talán rendes otthona lesz.
Igazán zsíros konchoz juthat most egy Volkswagen-fanatikus:
- egy piros Bogár modell
- egy T1-es fémbögre, ami nyomokban 356-os Porschét is tartalmaz
- egy VW sapka-sál
- három menő kitűző az Audi jóvoltából (#, Q2, untaggable)
Onnan jöttek az év legjobb imázstermékei, ahonnan a legkevésbé vártuk. A Volán megdobta a szerkesztőséget egy kis mintával új termékboltjából, ami tele van olyan nosztalgikus-romantikus cuccokkal, mint amilyen ez a poló és a faros zsebmeghajtó. Ez így együtt a mai első konc a hiénánál.
A Ford V8-as egy fogalom az autóiparban, számtalan hot-rod, dragster és sportkocsi alapja, méretei és tuningolhatósága miatt az építők egyik kedvence. A közelmúltban kétszer is megemlékeztünk róla, egyszer Pista, valamivel később pedig Winkler forgatta ki rendesen a Coyote-ot, mindketten egy-egy Mustangban. És a Mustang forma bizony Legóból is fantasztikus, épp ezért a feladat sem könnyű, ami a birtokoláshoz vezet.
Talán az egyik legértékesebb konc kerül most terítékre, nem lesz egyszerű dolga annak, aki harcba indul érte. Egy Wahl hajvágóról van szó, lítium-ionos akksival (persze más is van még a csomagban). Tudom, sokan már sejtitek, mit kér cserébe a Hiéna. A hajatokat!
Ezt a koncot nem adjuk olcsón, igazi kemény logikai feladványt találtunk ki. Emlékeznek Guld kolléga zseniális cikkére, amitől a finn belterjességre érzékeny olvasók két perc után fejfájást kaptak? Segítsenek megfejteni minden idők legzavarosabb képaláját.
Képalá: A depóban feltűnt egy göndör hajú holland, aprócska fiúval a babakocsiban. A holland neve Jarno, Saarinen után, a régi fotón pedig épp ő csücsül Jarno Saarinen karjaiban, akivel szülei baráti viszonyban voltak. A másikon pedig a holland Jarno látható, akinek gyermekét a néhai Jarno testvére, Jari tartja a karjaiban. Azt hiszem talán ez volt a hétvége legmegkapóbb pillanata, Kallio vasúti sínes ugrását leszámítva.
Jöjjön a konc, ami valószínű a Lego-Mustanggal holtversenyben lesz idén a legkívánatosabb nyeremény címéért. Valamikor régen kaptuk az Axiáltól ezt a kezdő szintű Gerber túlélőkészletet, benne egy zsebkéssel és egy fogóval – nem csak minőségi dizájnmunka mindkettő, de érzésre sem gagyik. Leporoltuk a bontatlan dobozt, hozzácsaptunk egy goodyeares zsákot és egy porschés nyakbaakasztót.
A kutyákat általában mindenki szereti, hiszen olyanok, amilyennek egy állatot elképzelünk: négy lábuk van, sok szőrük, kajlák, játékosak, általában kedvesek, de ha kell okosak és segítőkészek is. Pár paranoiás anyukát és nyuggert leszámítva nem is lenne senkinek problémája velük, leszámítva az autósokat. Ők ugyanis a kutyák nyomában szerteszéjjel hagyott matériába óhatatlanul beletipornak például jégvakarás közben, hiszen olyankor épp ott császkál az ember, ahová a kutya szívesen guggol, a gazdi meg úgy gondolja - az a senki földje.
Márpedig kevés annál kellemetlenebb pillanat van, mint amikor az ember a reggeli dugóban ácsorogva, ahogy lassan megjön a fűtés, a langgyal együtt felfigyel a jellegzetes illatra. Először arra gondol - á, biztos csak beázott a kocsi, lehet, hogy a kabátom nem száradt ki rendesen, aztán a gyanú szöge mind mélyebbre verődik a lelkébe - csak nem...?
Kezdésnek itt is van egy modell az új Ignisről, egy Ford Performance táska, egy pendrive és egy Beta-sapka. A Hiéna viszont nem adja olcsón ezeket. A feladat: képzeld magad Winkler helyébe, aki nemrég a Suzuki Ignis bemutatóján járt. És most azt is képzeld hozzá, hogy a bemutató elején elveszik tőled a fényképezőgépet, így nem marad más hátra: Orosz doktor stílusában zsírkrétával kell illusztrálnod a történéseket. Amit kérünk: készíts egy hat kockából álló képregényt zsírkrétával az új Suzuki Ignis bemutatójáról!
Volt néhány szempont: a trabinál jobb terepjáró képesség, ne legyen sokkal drágább az üzemeltetés, ha lehet legyen kényelmesebb, fiatalabb, és legyen egyénisége legyen különleges az autó, ja és majd elfelejtettem nem volt rá több millió ft-om (na jó még egysem).
Azt hiszem, Trump megválasztásával véget ért az a korszak, amikor bármiféle dolgot el lehet mondani a másik embernek, ami ugyan tényszerű, ám hosszabb húsz betűnél. Az információ legyen gyors, velős, rövid, vagy igazából mindegy is. Mert a végén akárhogy tálalod, akkor is azt gondolom, amit én hiszek.
Nem kétséges, egy huszonhét éves, benzines Alfa Romeo 33 megvásárlása mellé az ember szériafelszereltségként kap a meglevő 9,5 millió magyarból 9 499 000 szabadon válogatott trollt, akik kisebb-nagyobb hangerővel, empátiával és hangulati töltettel ugyan, de mind azt ordítják az új gazdi irányába - IDIÓTA VAGY! Erre azonban készültem.
Arra is készültem, hogy imádott szerkesztőségem elvileg autókhoz, sőt, talán még érdekes autókhoz is vonzódó tagjai között azért akad majd néhány abból a közel 9,5 millió trollból - már csak a nagy számok törvénye miatt is lehetetlennek tartottam, hogy ellenkezőleg legyen. Erre is készültem, kapom néha az ívet bent, semmi gond, benne volt a játék leírásában.
Brock Yates nem huligánként, de még csak nem is autóversenyzőként kezdte a pályafutását. Újságíró volt, első cikkeit tizenhat évesen a Science and Mechanics magazinnak írta, majd a Car and Drivernél lett újságíró, 1964-től felelős szerkesztő, a nyolcvanas évek elejétől kezdve pedig rendszeresen tudósított Nascar és Daytona 500 versenyekről is.
Nem ez az első munka a témában, hiszen Zsuppán István már évtizedekkel ezelőtt feldolgozta a magyar autós múltat a Magyar autó című, több kiadást megélt könyvében, s a Velich István-Fogarasi Gábor szerzőpárosnak is volt egy hasonló témájú, kiváló kiadványa e témában Régi magyar autók címen. Ám említett könyvek régiek, legutolsó megjelenésük óta pedig sok víz lefolyt a Dunán, vagy stílszerűen inkább a Rábán. Azóta tervezőink váltak híressé, kicsi, előremutató kezdeményezések születtek edugott műhelyekben, a MOME európai hírű designer-képzővé nőtte ki magát, a múltat pedig tovább árnyalták a legújabb kori kutatások. Itt volt az ideje egy átfogó, új könyv megszületésének.
