Megnyitottuk az évet az idei első Parkoló Parádéval, amit köszönünk minden résztvevőnek, nagyon jól sikerült. Sokan voltatok, és minden korosztályban találkoztam autóval is, emberrel is. Rengeteg márka képviselte magát, ugyanúgy előfordult átlagautó, mint veterán ritkaság. Mindenki kitett magáért, és egy-két tahó elhajtáson kívül elég jól sikerült a rendezvény.
Ha a Monacói Nagydíjnak kéne a filmtechnikai inverzét keresni, a 70 milliméteres film lehetne az. Az egyik attól izgalmas, hogy fele olyan széles, mint más pályák, a másikban meg épp azért sok a lehetőség, mert kétszer szélesebb, mint a normális. A maga műfajában mindkettő a csúcs, mindkettő sok nagy pillanatot látott a múltban, és láss csodát, itt van egy videó, ahol összeér a kettő.
És akkor a kék Sierra elkezdett szívatni
Legutóbb ott tartottunk, hogy amikor megvettem a Kék Szedánt , mintegy mellékesen megjegyezte az eladó, hogy valahol fogy a hűtővíz, meg a szívócsonk mellett csöpög a benzin. Előtte átnéztem a kocsit, nem gőzölt, nem volt vizes az olaj, nem volt olajos a víz – nem lehet nagy gebasz, kis szerelgetéssel megoldom én ezt. Pénzcsere után, indulás előtt még ránéztem a benzincsőre: száraz, sehol egy csepp nafta. Nem kell aggódni.
Aztán másnap reggel, hidegen indítva éreztem a benzinszagot. Géptető felpattint, és ahhá, meg is van a bűnös: a befecskendezőktől a tank felé visszafolyó ág gumicsöve elöregedett, kirepedt, ott csöpög a kilencvenötös.
Több helyen is próbáltam gumi benzincsövet venni, de vagy átmérőben nem stimmelt, vagy csak nagyon sok métert adtak volna. De szerencsére a Lada-boltban kaptam igazi orosz, szövetburkolatú gumicsövet, és a legnagyobb örömmel húztam fel a régi helyére, mert nem is igazi magyar használt(régi)autó az, amiben nincs legalább egy Zsiguli-alkatrész :D
Út közben szétesett a Bugatti, de megérte
Pont időben érkeztünk Győrbe, épp csak begurultunk az Űrsiklóval a kútra, a Mustang Mach 1 perverz öblögetésbe kezdett. Kicsivel utána a fekete Bugattit is beröffentette a gazdája. Hogy a Rolls-Royce Silver Cloud III motorja járt-e már, elképzelésem sincs, az az autó tényleg mindenféle zaj és rezzenés nélkül gurult el a kútoszlopok mellett.
Lehet, hogy velem van a baj, de én akkor sikoltottam fel hangosan, amikor a 15-20 veterán közt a piros Škoda MBX-et megláttam. Nem vagyok őrült Škoda-rajongó, de az MB1000 személyes nagy kedvencem, ez pedig még annál is menőbb, ez MBX, a típus nagyon ritka és nagyon csinos kupé változata. Nem olyan erős, mint egy 850-es BMW, nem olyan kolosszális, mint egy Lincoln, és messze nem a legértékesebb a csapatban, de az biztos, hogy ritkábban láthat élőben az ember ilyen MBX-et, mint fecskefarkas Cadillacet.
Épp az április 29-e szócikket böngésztem a Wikin, hogy túrjak valami dátumhoz illő retrót az archívumból Facebookra, de sok kapaszkodót nem adott a nap. Abból, hogy a mai a tánc és táncművészet világnapja, talán ki lehet hozni valamit. Neki is estem a keresőnknek a Climb Dance szavakkal, de hiába; az autósport legszebben filmezett, leghangulatosabbra vágott és legjobban koreografált táncáról nem született poszt a TC-történelemben. Hát akkor következzék a pótelőadás. Előadja Ari Vatanen a világ tán legjobb táncparkettjén, Colorado hegyeiben.
Hogy miért Xsara-t vettem? Mert olyan autót akartam amiben van tempomat, elfér benne 4 ember és bele is fért a költségvetésbe. Hogy szerettem-e? Igen. Hogy megvenném-e újra? Na ebben már nem vagyok biztos.
Ha valaki azt hiszi, sose fejezem be a Puchot, téved – bár lehet, hogy sokáig kell majd élnem hozzá. Szögezzük le a megkerülhetetlent: az ütem nem gyors. Ez tény. Ezt a kocsit kvázi együtt vettem a Szent Szoborral, azaz a zöld családi hagyaték (minek hív az ember egy autót, amit az apja vett újonnan, végtelenül régen, de eladta, ő meg visszavásárolta, restaurálta? Jó fogásnak?) állólámpás Mercivel, ami idestova hat éve készen van. Írtam is egy posztot arról, micsoda elképesztő lassan készül a Puki, ott mindenfélével párhuzamba állítottam a fejlődését. Teszem hozzá – már az a poszt is elcseszett régen volt. Öt éve – itt dolgozott még Pista, Bandi, Szimós Zsolti, Bende Tibby is. Egy másik korszak volt csak az a réges-régre emlékező poszt is. Rossebbe, nagyon múlik az idő.
Egy barátom, Littner Zsolti Misi fia találta a neten (mit keres ilyen oldalakon egy tizenhét éves kamasz?!), a lelet pedig hellyel-közzel tüdőbe rekeszti a sóhajt. Ennyi, ilyen autót egyben a gyári tárolóparkoló látott talán utoljára. Csak nem ennyifélét, mert itt minden van - az összes évjárat, kaszni, motor, talán csak a rendszámok kissé egyhangúak. Azok ugyanis szinte kivétel nélkül mind sárgák.
Nem akartam én Sierrát venni…
Nem akartam én semmit se venni, komolyan mondom. Csak az egyik havernak próbáltam segíteni, hogy Sierrát vehessen, mert hát az ember ott segít ahol tud. Szó-val, (nagy levegő) az úúúgy vóóólt (cipő orrával kavics rugdosás, orrpiszkálás)...
Balázs cimborám (foglalkozás körében elkövetett autóbuzi) jó ideje vágyik valami öreg hátsókerekesre. Legszívesebben ladázna, de kezdenek a vállalható példányok nagyon elszaladni árban, ugyanakkor van fordos kötődése is, sokat morfondírozott Sierrán. Tudja, hogy láttam már Ford Sierrát közelről, ismerek is pár olyan embert, akik egészen közelről látnak Sierrákat nap mint nap – szóval megkeresett, hogy feltegyen pár kérdést. Mert a látókörében van egy régóta egygazdás, megkímélt darab, amit megvehetne és nagyon kíváncsi lenne a véleményemre.
Új év, új Parkoló Parádé. Aki parkolt már velünk a Hungexpón tudhatja, hogy a Parkoló Parádé gránitszilárd alaptörvénye szerint ez mindig is egy kötetlen autós buli volt és lesz, ahol ha úgy tetszik, három órán át támaszthatod az autódat más autót támasztó embereket bámulva és senkitől egy rossz szót nem kapsz érte. Ha viszont végigpróbálgatnád a programokat, amiket kínálunk, jobb ha tudod: most szombaton például legózhatsz is.
Ha lenne nagydíja a legmenőbb öngyilkosság-gáncsolásnak, ez a detroiti rendőrök koreografálta tizenhárom kamion méltó jelölt volna. A nagyüzemi autógyártás szülőföldjén történt tegnap, hogy egy férfi egy autópálya felüljáróra sétált, azt tervezve, hogy megöli magát. Szerencsére nem siette el az ugrást, így a rendőröknek volt ideje lezárni a forgalmat és a kamionokat átengedve megfelezni az ugrómélységet. Majd elbüszkélkedni vele a Twitteren.
Nem volt könnyű, de végre eljutottunk a 2018-as év első Parkoló Parádéjáig. Április utolsó szombatjának délutánján, ha esik, ha fúj, megnyitjuk a Hungexpo kapuit az autós nagyközönség előtt. Ismét várunk minden benzinvérűt. Lesz tépett malac és palacsinta, mehet majd a haverkodás, nyálcsorgatás, autóbuzéria.
A korábban kirakott építős videóban szereplő expedíciós kamion már Patagóniában járt, amikor kicsit elfáradt az egyik kipufogótartó. A legközelebbi település elég messze van, így a nagyobb baj elkerülése végett vészmegoldásként egy akkuval, bikakábellel és hegesztőpálcával heftölik meg a tartót, hogy addig kibírja, amíg rendes műhelyt nem találnak.
Volt korábban Toyota Versonk és dülöngélt a kanyargó úton. Nem volt jó érzés! Ez meg sem rezdül. Az FRV harminckét centivel szélesebb, mint pl. a Verso és az nagyon sok! Úgy fekszik az úton, mint egy gokart!
A „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” egy csomó más helyzetben is alkalmazható – például bármilyen használt autó megvásárlásánál, kiváltképp a veteránoknál, amelyek már sok évtizednyi használatot, kopást, törést szenvedtek el, azok folyományaként pedig valahogy karbantartották őket, valahogy felújították őket és valahogy talán még restaurálták is őket. Na, itt jön be az anyamegalánya-képlet: nagyon nem mindegy, hogy mennyire lelkes, mennyire pénzes, mennyire hozzáértő, mennyire következetes és mennyire jó szakemberi gárdát maguk mögött tudó tulajdonosok szerepeltek előttünk a mindenféle forgalmi engedélyekben.
Amióta az autóm nem Toyota, és a motorom nem Honda, azóta valahogy elpártolt tőlem a szerencse. Az a baj, hogy a szerencsében nem igazán hiszek, de az Audi+Kymco páros az élet olyan oldalával ismertetett meg, amit előző életemben el sem tudtam képzelni. A Kymco-sztorit is megírom hamarosan, de az Audi most minden rekordot megdöntött nálam: összesen nem rohadtam le a saját autóimmal annyiszor, mint ezzel egyetlen év alatt.
A Jalopnik túrt elő egy ősrégi, alig ismert, de annál érdekesebb sztorit az 1976-os Formula-1-es szezon szerencsétlenül járt brit tévénézőiről. Ez volt az év, amikor Niki Lauda és James Hunt olyat meccseltek, hogy azt még Hollywoodnak sem kellett nagyon túlszínezni, hogy tőle szokatlanul nagy történelemtisztelettel megcsinálja belőle az évezred eddigi legjobb autósportos játékfilmjét. A magának való kócos osztrák és a hedonista brit szépfiú oda-vissza küzdelme; Lauda összeégése, Hunt egyetlen vébé címe... emlékezetes szezon volt, kár, hogy a brit tévénézők ebből akkor nem sokat láttak.
Vannak autók, amiknek a jelentőségét egyszerűen nem lehet túlértékelni, a Ferrari F40 ilyen. Ez választja el az acélból épített, gömbölyded sportkocsikat a félelmetesen túlmotorizált, szögletes, szénszálból faragott űrcsótányoktól. Persze, volt már előtte Lamborghini Countach, de sportautóként a közelébe sem ért a Ferrarinak. Az F40 akkora dolog volt 1987-ben, mintha most Elon Musk nem csak kilőtte volna a Teslát az űrbe, de miután körbedriftelte a Marsot, még le is parkolta volna a Szaturnusz gyűrűjén.
Karakteres youngtimer a mindennapokra
Tudtam, hogy milyen NEM kell legyen, azzal volt már elég tapasztalatom. De ahogy csukódott az ajtó, ahogy indult a motor, ahogy vette gödröket. Annyira egyben volt minden, mint amilyet még sosem éreztem E30-ban. Próbáltam burkolni a tulaj előtt, de belül igazából sírtam, mint egy 6 éves kislány. Megtaláltam az autómat.
Az egésznek az oka a Porsche 911-szindróma. Vagy talán nem, de akkor is szép lenne az elmélet. Nálunk, mivel mifelénk az elmúlt években nem volt tömeges sport beleszeretni mindenféle régi, léghűtéses, farmotoros sportkocsikba (a Zaporozsecet és a Kispókot hadd ne vegyem ide), kevesen látják ezt a jelenséget, de Nyugaton, ahol jóval nagyobb labdacsokba gyúrják a pénzt, elég jól ismerik. A sztori azzal kezdődik, hogy van egy csávó, aki mondjuk, harmincéves korára összekapar elég dellát ahhoz, hogy megvegye gyerekkori álmát, a 911-es Porschét. Csakhogy kiderül – négy évvel korábban, amikor elkezdett rá spórolni, és megnézte az árakat, azok még nagyon odébb voltak. Lefelé.
Sóhajt egyet, takarékoskodik tovább, de fél szemmel már lesi az árakat. Azok pedig – a szemetek – ugyanabban a tempóban másznak felfele, ahogy ő kaparja össze a lóvét. Elvállal hát egy rizikósabb állást, ahol többet fizetnek, már nem vesz ruhát, szinte éhezik, kuporgat, de a Porsche 911-ár rákapcsol és kilépési sebességgel távozik a horizonton túlra. Emberünk tehát zálogba vet minden értéket otthon, letarhálja a nagyszülőket, kölcsönkér a szomszédtól, kurvákat futtat, hernyót árul, politikusnak áll, mindent megpróbál, de ahogy egyre több pénzt keres, úgy gyorsul a 911 áremelkedése. Sose lesz neki ilyen autója. Aki nem hiszi, nézegessen befektetési indexeket, hármat is előkapartam a netről, itt vannak a galériában.
Most kivételesen nem az orosz tundrán csapató Burlak valamelyik variációja, hanem egy exkatonai, állapotát tekintve kvázi tökéles 4x4-es MAN 16.232 alváz alakul át a szemünk előtt komfortos lakóautóvá.
Tegnap lett volna stílszerű, a költészet napján, de pont most dobta fel tök véletlenül a levelezőm keresője. Két éve volt egy kísérleti projektünk az értékesítési igazgatónk kezdeményezésére, hogy valami “verssel” kapcsoljunk össze hirdetőt és kiadványt a Totalcaron. Akkoriban írtam hozzá hármat*, és elképzelésem sincs, mi lett velük. Vajon egyáltalán kimentek-e élesbe valaha? Látta-e őket valaki? Felforralta-e a forradalmi láng a bannervilág poshadt állóvizét?** Remélem. Akárhogy is, ez volt az első:
I.
Fogtam azt a történetet, amikor Csikós Zsolt, COTY-tagunk, a dohos autókárpittal történő molylárva-táplálás és az öregautós világjárás doyenje az egész családját benyomorgatta a matchbox méretű Autobianchi Bianchinájába, és elmentek vele Rómába, baszki, és túlélték. Túlélték, pedig lerohadtak azzal a dianáscukor-papírból préselt, eszementen cuki lélekvesztőcskével, és alkatrészt kellett vadászniuk egy nem létező autóhoz egy országban, ahol senki nem beszél velük közös nyelvet. Még szerencse, hogy hadonászni mindennél kifejezőbben tudnak!
A kapcsolódó hirdetés - és így a “vers” - apropója pedig az volt, hogy az egyik mobilszolgáltató akkor éppen egész Európára bevezette a magyar tarifát, vagyis megelőlegezte az ingyen roamingot. És lehetett külföldön netezni is végre. Ezt a mikroepikus elbeszélést készítettem, klasszikus felező tizenkettesben:
Köhög Pisa felé a kis Bianchina
Csepp sorkettesének igen nagy a kínja
Kilukadt az úszó, nagy a baj, dottore
Mindjárt kaputó lesz a karburattóre!
Benne riadt család, gyerekek és szülők,
Az aggodalomba lassan megőszülők,
Sose érünk oda, túl távol vagy, Róma,
És semerre sincs egy ingyenwifi-zóna
Veterános Zsolti telefonra markol,
Alkatrészért netez, amíg kényszerparkol
Konyhanyelven intéz cserekarburátort
Segíti a sors is a veterános bátort
Ingyen van a róming, ellenségünk nincsen
A telefon velünk, megsegít az Isten
Berreg már a motor, reszkess, jövünk, Róma
Magyar tarifás lett egész Európa!
Na, mi jön a jó idővel együtt? Igen, az allergiaszezon, de szerencsére járnak mellé autós találkozók is. Az első nagyobb lélegzetvételű ilyen buli az Oldtimer Premier Biatorbágyon, a Premier Outletben, április 14-én, szombaton reggel 8-tól, délután 5-ig. Hogy mire lehet számítani? Erre:
A keresés úgy indult, hogy kellet egy viszonylag fiatal, modern, megfelelően motorizált, dokumentált előéletű, jól karbantartott nagyobb autó, amivel el lehet menni nyaralni, síelni és belefér a család
Amelyik barátom mostanában megfordul nálunk, mindegyiket lehívom a garázsba, megmutatni a legújabb szerzeményemet. Tizenkét négyzetméternyi hűlt helyet.
Olyan büszke vagyok erre a kábé negyven köbméternyi semmire, mint a világ legszuperebb oldtimerére. Megküzdöttem érte. Azt hiszem, tényleg keményen megdolgoztam minden porszemért, minden lecsippentett szigetelésmaradékért, minden molylárvatok-félért, ami a padlón hever és még nem söpörtem fel. Kemény nyolc év volt, és csak most, hogy nem nyomja a vállamat Dezső fenyegető jelenlétének a súlya, kezdek szabadabban lélegezni.